A HATÁRÁLLOMÁSON.
I.
Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.
– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar! Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.
– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban; bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot; majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.
– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen; tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.
– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?! Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet ne legyen szó!
– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta. Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom. Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre, mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!
– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is, a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának, hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?
– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg gazdasszony.
Kiment és becsapta maga után az ajtót.
De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a dolgozószobába:
– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a levegő-párnája nélkül!
II.
»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« – »Tapogatózások az ethika mezején.«
Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein.
Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt: az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd a filozófia történetében.
Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.
Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival.
Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt »adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.
Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.
Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett munkát.
Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?
Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül »nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe. Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.
Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg asszonyt.
Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.
És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.
Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt.
III.
Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek: hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.
A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.
– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.
De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.
Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.
Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és egyesült erővel becsukták a bőröndöt.
Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták mindenét és ujra megmotozták a zsebét.
Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így hajtatott a fogadóba.
Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem vetkeztették.
Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta elfelejteni élete végéig.
IV.
Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az egyetemen – állott az ágya mellett.
Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz, Spinozához, Kanthoz…
Az öreg ember megszólalt:
– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?! Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt hittem, hogy psychologus vagyok!…
Pár perczczel később delirálni kezdett.
Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.
Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:
– Rien à déclarer!
Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.