A KOPORSÓ.
I.
Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos, lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást; odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ tubákszinüvé vált.
– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!
Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.
Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról. Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a hideglelés ezután se mult el.
És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette, hogy már nem birja a nehezebb dolgot.
Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül, eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha már ez se volna az övé.
Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta pipájában a dohányt és tovább füstölt.
Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta.
Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában, hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!
Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.
Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.
Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját.
Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja, miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit kell ráirni.
Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni, kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.
Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.
A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával, kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit akar, nem csalhatja meg az embert.
Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.
Hosszu alkudozás után végre megegyeztek.
Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze, olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a mennyit csak lehet.
Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott benne.
Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége, s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember intézkedhetik!
Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult, hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy valaha beteg volt.
A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán ujra paszulyt tettek belé.
II.
Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja.
De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége, látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt:
– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat rajta.
– Biz’ az jó volna – felelt Fekete Nagy Péter.
A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a koporsót.
Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja, mig a pénze meghozza a gyümölcsöt.
De a felesége pártját fogta a másik asszonynak.
– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt; még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék.
Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el.
Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos; egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él addig, mint ő?!
És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy Péternek, egy kis árelengedéssel.
A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten meggyógyult. A felesége kétségbe volt esve. Mit csináljanak most már a koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély veszteséggel nyomban túladott a koporsón.
De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a ki Kis Rozáltól megvette.
A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik szerencsét hoz?!
És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót. Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte.
De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal kigyógyult a bajából.
A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották idejében megszerezni a falu amuletjét.
Végre sok, sok év multán, a koporsó szétmállott. Soha se került földbe.