SZEGÉNY GAZDAGOK.
I.
Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál. Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?
– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte.
– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!
– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.
– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét?
– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.
– Ezt nehéz elképzelni.
– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt. Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.
– Gyanítom mi a baj.
– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se gallérja.
– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…
– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen embert.
És elmesélte, mit csinált Bécsben.
II.
Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, és azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az ablakon.
Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom, mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat, a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik levélben már megtalálom a magyarázatot.
A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban beszélhessen velem és ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán. A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz.
Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az asszony még adós maradt?
Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata.
Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést, talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle izgalmakon csak nevetni szoktunk.
Fel kell utaznom Bécsbe, hogy tovább csaljuk, egyesült erővel.
Hogy mi történhetett? Így okoskodtam:
– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról, hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni vele, tehát nagy kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked; tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát, meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának, elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot. Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt el. S a többi már világos.
Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett valami nagyon éles elme.
III.
Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik; és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig, a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha egy őrülttel beszélnétek.
Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.
Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában, leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a rögeszméből sarjadzott ki.
Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított, nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.
Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.
Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek itél.
Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.
Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki… de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.
Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.
Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség, hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik, egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a yorkshirei sertés a disznók között.
Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága, mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó, leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.
Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja, verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a kielégülése ad meg.
Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal leány korában is nagyon csúnya volt.
De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható – jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a bajból, magával a bajjal?!…
Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget. Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet, gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát; mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja; reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket. Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át: kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen éhezőnek.
IV.
Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.
Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál, a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.
A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.
– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés szavai után.
– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte tizenkettőt; jut is, marad is.
(Az ő nyelvén kellett beszélnem.)
– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet.
Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel.
– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?
– Éppen harmincznyolcz.
Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk.
– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.
És meg is magyarázta a furcsa ügyletet:
– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem, nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem, hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de hidd el, nincs ki egészen.
– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a hangulatok uralkodnak rajtuk.
– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart… mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből. Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?
– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam, hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.
– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik, a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz, mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört; csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj. Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.
– Csakugyan egészen ujnak látszik.
– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült, hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni. Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap elnyerek tőle öt-hat forintot.
– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni.
– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.
– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza, Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.
– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen, menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk állapotján!
Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…
V.
Lugosy nem folytathatta tovább; mindnyájan nevettünk.
Valaki azt kérdezte:
– És ha véletlenül mégis az asszony halna meg előbb?!…
– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a milliomosnak, tizenkét százalék kamattal.