A TENBRINK-ESET.
I.
A Texas vezércsillaga czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi napon ez a hirdetés jelent meg:
»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet, vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe!
Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel megemlíteni, hogy a midőn, semmi költségtől és fáradságtól vissza nem riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben, egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem.
Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa, tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom, van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét.
Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész között köttetett.
A szerződés főpontozatai így szólnak:
Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves Tenbrink Mária Szidónia részére.
Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza, művészi néven: Szamárpofa, az Egyesült-Államok törvényesen honosított polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő, három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem támaszthatok.
Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét; senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.
Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem, mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy bocsátja árúba.
Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált, már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem veszítette el az élethez való jogát.
A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.
Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe, másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.
Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt, birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat: két dollár.
Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára minden délelőtt.
Fairfax, vállalkozó.
Tenbrink, komikus.
Tömeges látogatásért esedezik:
a jutalmazandó.«
II.
Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag beállított Fairfax mesterhez.
Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt.
– Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag.
– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély érdeklődéssel.
– A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset végett.
– Végett?
– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a hogyan akarja.
– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva. – Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem emlékszem erre a dologra.
A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden.
– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a megbotránkozás.
Fairfax mester nem sértődött meg.
– Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden.
– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?
– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?
– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer dollárnál…
– Már hogy én?…
– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék, ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek vendégek.
– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.
– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta, álmélkodó arczot rögtönözve.
– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.
– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont, rászedett.
– De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat!
– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt nekem kell megsinylenem.
– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!
– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz kilyukadni.
– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa, lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes. Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt juttatni?!
– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél, fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!
A Vezércsillag nevetett.
– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett ragasztanom…
– Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni?
– Mondom, hogy nincs miből.
– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet!
– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent, a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked. Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét; hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.
– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát mondja!
– Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem.
– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél, és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!
– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle! Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.