A PORCZELLÁN.
I.
Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan, hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes költségeit.
Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.
Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.
Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el egymást.
– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.
– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?
– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El van keseredve szegény. Keresi a halált!
– Te kényeztetted el. A te nevelésed!
– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?
Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.
Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, diadalmasan nézték le egymást.
– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?
– Én nem pityeregtem, te pityeregtél!
Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.
Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni.
Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok Jóskát végképp elkaparítsák.
Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden gyöngédségével.
II.
Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést, szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt, hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.
Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta; elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.
A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.
Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.
Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer forint, illetőleg: hogyan?
Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg kisasszonyoknak.
Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot? Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.
S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején.
Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos, ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.
Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve ment el hazulról.
III.
A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.
– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…
Jóska az orrát fintorgatta.
– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.
– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése van, s így mélyen leszállított áron…
A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.
– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza, mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a mely értékes darab volt?
– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem hiányzik belőle egy darab sem.
– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?
– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.
– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?
– Egy darabocska sem.
Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.
Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.
IV.
A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.
– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?
Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:
– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak és pofon váglak. Megértetted?
– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a földre, mintha nem készakarva tenném.
– Jól van. Nesze öt forint.
Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.
– Istenem, Istenem, milyen kár!
– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam, gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!
– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.
– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy eltört, tessék…
De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.
A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.
V.
Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.
– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze van!
S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…
A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer szótöbbséggel választják meg.