VILÁGOS ÉJSZAKA.
Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.
Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az, hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.
A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.
Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.
Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste. Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök csak nagy zavarban voltak.
A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás, valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.
A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép világba.
Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek kocsit.
A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat zavarodott mosolygásával tért vissza.
– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a számitásba.
Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.
– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?
Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.
A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj; szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen, hogy majd kivonulnak a legények szobájába.
– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!
Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt, megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.
És ettől fogva senki se törődött velök.
Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó – rövid elmélkedést:
– Hm, hm. Hogy rohan az idő!
Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után, s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.
Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt, mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:
– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!
Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép bámuló szemében.
Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából. Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.
Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a sóhajtását:
– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma előtt.
Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.
– Hallgasson csak!…
Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.
Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy misztériumhoz.
Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt. De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.
A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.
Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.
Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.
Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.
Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem hagyhatta otthon.
Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.
– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág szegény fejének.
– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.
Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.
– Hé, Sári, Sári!
Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat érzett a lelkiatya iránt.
– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.
A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.
– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.
– Hát maga talán ért?
– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.
És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:
– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!
A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá, hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a szobában.
Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.
– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a pap.
– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.
Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem tudott a kártyára figyelni.
Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.
– Magát még nem lökték ki?
– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád nincs.
Azután hozzá tette:
– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.
Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.
Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza, majd eltűnt ujra végkép.
Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s egy pár percz multán elszunnyadt ő is.
Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:
– Hogy acsarkodik szegényke!
Sokáig nem szóltak egy szót se.
Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy megint elkezdett bölcselkedni:
– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!… Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az órában?!…
A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond kérdésekre.
A másik öreg folytatta:
– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet, de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«, az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám, egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.
Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta volna odabenn:
– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál, a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!
Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:
– Ková, ková!
Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.
A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a bátorságát, nevetni próbált.
De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.