KÖNYVMOLYOK.
I.
Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az izgatottságát.
A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az öreg tudós váratlanul megszólalt:
– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.
A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.
És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta ezt a kérdést:
– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla, hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi baja?
– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne. Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje, se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!
– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is ki kell söpörni!
– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az, hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?! Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!
Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.
– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg – Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion anglais«-jának egy első kiadását!
– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem szabad hozzányúlni!…
– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós elkeseredetten.
Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin kitöltheti a rosszkedvét.
Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy elkivánkozik a könyvei közül!
De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait.
Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.
– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!
Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.
De nem tudták megérteni a dolgot.
– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek.
II.
Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy levelet kapott.
– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.
Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így szólt:
»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!
A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet 1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét, a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról, erről a hat példányról.
De hát ez semmi.
Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van szó.
Nincs kétség.
Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a 8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az ékezet!
Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül van, ékezet nélkül.
Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!
És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla, hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!
De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!
Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.
Gyere az első gyorsvonattal!
Ölel öreg barátod:
Hugó
(Gödöllőn, Kovács-villa.)«
Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!
III.
Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így szólt:
– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz, hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát. Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat óra húsz perczkor haza utazunk.
– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.
– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd szalámit hozatok a könyvtárba.
A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek – mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)
Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.
Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a 134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.
Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda, szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.
Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem leplezgette az irígykedését.
– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!
Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.
Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.
Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:
– Nem félsz, hogy elloptam valamit?
– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.
Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta, hogy egyre fiatalodnak.
Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.
A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a gondolataik. A sok uj benyomás.
Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket alkottak volna a bárányfelhők.
Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.
Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt, jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:
– Csak második kiadás!