A CSODAGYERMEK.
A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:
– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.
Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.
A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így megismerkedtünk.
A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:
– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól. Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.
Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.
Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.
Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:
– Szegény kis féreg!
Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:
– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?
Megmondta.
– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.
Ránéztem.
Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és pergamenszinü.
– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra, a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni. Mondja, hány évesnek néz?
– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.
– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem csodálkoznám rajta.
Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:
– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek évei az isten előtt duplán számítanak.
A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.
– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen; tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik, természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak… Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?… lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól, annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek, érettnek született!…
– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…
– Parancsoljon.
– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a világra?
– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett. Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül, művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a középszerüség tengerébe.
– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett. Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind tévedtek volna? S bolond az egész világ?
– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek, tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket, itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb a priori itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk, mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát akartak látni bennem, és csodának láttak.
– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.
– Ebben tévedhetett.
– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet. És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé. És ezzel vége volt a pályámnak.
– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint kellene.
– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező: a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé, talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok gyermek.
– Ez babona.
– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette volna gyermekkori diadalait.
– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a becsvágyának megfelelő sikert.
– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is. Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.
– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…
– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában. Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója, dicsőségének a gyilkosa.
– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról másfelé tereljem a beszélgetést.
– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította, hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel, tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű, a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s remélem, hogy nem trombitás.
– Önben sok a keserüség.
– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.