KIRÁNDULÁS.
Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony, meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.
Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot szerezni.
Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre, és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió csak félerővel működik.
Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg egy beteges, öreg írnok.
Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat. Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.
A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért, éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián; egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki a boldogító igent.
A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra, balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula örökkön éber szelleme vezette őket.
A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő, a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való felülemelkedés.
Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk. Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta, hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani. Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre, hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja, eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék automobil-balesetet idézni elő.
A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban, mintha sáskák jártak volna arra.
Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott, mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre is sikerült elsimítani az ellentéteket.
Ezen a napon fürödni rándultak ki.
A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték, hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.
Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a víztől.
De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség helyeslésével találkozhatott volna.
Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.
A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános tetszéssel találkozott.
De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:
– Na, itt megadják az apádnak!
– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.
– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat beszélt!
– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú – és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!
– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!
A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.
– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.
– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag – ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.
– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!
– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!
– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.
Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.
A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem kapja ajándékba.
Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se tört le a dereka.
Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.
Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük: melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.
Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:
– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.
Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.
Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal, mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? – hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.
Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl kibékűltek.
A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az édes mamájukról.