A BŰVÖS ÉKSZEREK.
I.
Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon választ, kit szeressen.
A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.
De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat adott a jóakaratuknak.
Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.
– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a betörőnek a talpát!
A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.
És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.
A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi manó, és összeesett mint egy darab rongy.
Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.
Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt, mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő nevetéssel kísérte.
A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így hálálkodott:
– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg; részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a részletfizetés intézményén alapul.
A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.
– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom, hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.
És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.
Hanem a keresztanya így szólt:
– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is, ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a szándékával.
A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé örvendezni a nagyszerű ajándéknak.
A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.
A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.
Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.
– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a felesége.
– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan ostoba gondolat volt.
– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.
De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.
Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába, addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.
II.
A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta – már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.
A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta minden túlságos költekezéstől.
Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a melyet nem lehetett megenni.
Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.
– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá és ne veszítse el.
Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon, egész nap nem szólt egy árva szót se.
A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.
Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.
Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.
Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna, okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal engedelmeskedett.
III.
– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.
Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De a gyűrű megszorította az ujját.
– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és mindig több a vesztes, mind a nyerő.
És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.
Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta. Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!
Irígyelte őket.
– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.
Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a gyűrű megszorította az ujját.
– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek. Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember csunyább, mint az állat.
És csak nézte, hogy a többiek isznak.
Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este szereztek maguknak.
De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek, hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek. Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.
– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.
– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.
Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna, hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet szorított az ujján.
– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is megbüntethetnek, csendháborítás czímén.
Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.
Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az erkölcsét.
Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a gyűrű csodaerejét.
Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az élvezetükért.
Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok dolga volt.
Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem megcsókolta azt az eperszájat.
A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.
– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem feleségül.
És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva, megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.
– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül! Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!
És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan cselekedett, majdnem sírva fakadt.
A kis leány utóbb vigasztalódott mással.
– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta, hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa, és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!
És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.
Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának a sok nélkülözésből.
– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát, – de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke. Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan az egész életüket is!
– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.
Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.
De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.
A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete, és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek társaságát.
Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált, s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.
Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem állhatta meg és megmondta Topáznak:
– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!
Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.
És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt; azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.
Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb barátjai is.
Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és mindenki utálta.
Végre kinézték minden társaságból.
IV.
Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján, meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.
Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki nyugalomban viselték éveiknek a terhét.
Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.
Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:
– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.
És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt. Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta volna a részletfizetés napját.
– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.
Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.
Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi a szívét nyomta.
– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd végezzen az óriással, a hogy éppen tud.
– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett; és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél el semmiféle ostobaságot.
– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.
A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy régi, kedves eszméjéhez.
– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!
– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy végre-valahára békében hagyjanak.
De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.
– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza! Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az átkozott tanácsadók nélkül!
Az öregasszony csöndesen sírdogált.
– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!… mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!