A KÖTÉLTÁNCZOS.
I.
A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra.
A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami, a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való kínos vergődését?!
Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.
Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!
II.
A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.
A hagyományos illedelem kivánja így.
A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.
– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.
Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.
Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.
És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:
– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet is.
Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.
De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:
– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők!
A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így szólt magában:
– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!
Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.
Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig köszönhetett nekik: a rosszat.
A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.
Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:
– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám!
Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható élvezettel szemlélte a mutatványt.
Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az istállószolgák összenéztek.
III.
Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!
Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.
Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a gyermekei nem élnek!
Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és hogy oly békésen dülöngél a székén!
A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva, hintálózni kezdett a szédítő magasságban.
– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót, és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni. Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani; magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől telik.
Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:
– Go on!
S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.