BIGYI.
Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«
S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.
Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre. Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se örvendett neki.
De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a sóska.
Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat, tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk, gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium. Bigyinek az egyik bátyja is.
Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle. De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért, csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a szakadék felé.
Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon. Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd tanuljon valami mesterséget.
Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett. Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján, de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a fejében.
És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni, mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség, Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez, de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.
Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb, mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán megölte.
Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől, valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni, pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni. Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis fiúgyermekkel.
Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte. Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek, pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.
Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában. Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.
Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.
Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg, ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása; néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította szóval az osztrákot.
Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a mit akar, a miben még öröme telik.
Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben, mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.
Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni, hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton. Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a fővárosba ért, a szívszélütés megölte.
– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie! Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete. Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették, a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.
Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt meg, a hogy az ujságok leírták.
A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja, hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép, jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt »otthon« még egy elvégezni valója…
Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az, hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart. A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.
Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta, lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban jelentkeztek.
Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami űzte.
Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját, most már menni kell.
Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba. Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.
S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta, hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.
Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.
A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába. Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e? Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.
Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis ivadékának.
A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:
– Mehet!