SÁRI ÉS VÁRY.
I.
Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry voltak az operett-királyok.
Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb, legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.
Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak legtovább a néző fejében.
A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske, és köztük egy-egy pacsirta.
A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik, művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.
Hanem rettenetesen illetlenek voltak.
Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett, mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly, szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« – illetlenségök többé nem ismert határt.
Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.
Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé szomorú fiúk voltak.
II.
Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken, és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös szobába.
Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is, Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra, felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban, kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik délkeletről északnyugatnak.
Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán… sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit, azzal a másik egy cseppet se törődött.
Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.
Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.
Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek, egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek egymásra.
– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája pihentek.
Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:
– Igaz, itt volt az apád.
Váry intett, hogy: jól van.
Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:
– Talán megint pénzt adtál neki?
Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak a gyanuja alapos.
– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak tegnapelőtt adtam neki.
– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.
– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és elkártyázza.
– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.
– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz, mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből élsz?!
– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő fia miből él?!…
Megint elhallgattak.
Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és olvasni kezdett.
Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.
– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár, hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies készültségével is lefőzne mindnyájunkat!
De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.
Kitalálhatta, mit.
Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak lehetne nevezni.
Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos epedést.
Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.
Nemsokára Váry elaludt.
III.
Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is a kanapén ül és csibukozik.
– Hát te miért nem fekszel le?
– Nem tudom elhatározni magamat.
– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.
– Kicsoda?
– A Lolo?
– Igen.
– És mit keres itt a Lolo?
– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb, csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban, mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi társaságnak.
– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?
– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy megtudhatta.
– Hát mégis kiadtad azt a verset?
Sári elpirult.
– Már magam sem tudom, hogyan történt.
– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá, hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.
– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két víg pojáczát akarja látni.
– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?
– Hogy itthon maradjak-e ma délután.
– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.
– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom, a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!… Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…
– Akkor meg mit tusakodol magadban?
– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban, önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja, kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a sovány jóvéleményt is!
– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet, az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni akarok, és ahhoz tiszta fej kell.
IV.
Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap, éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:
– No, mi ujság?
Sári fehérebb volt, mint valaha.
– Vége mindennek – felelt.
– Eh, ne légy olyan gyerek!
– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam, mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta, világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.
– Mit tudod te azt?
– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A »tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.
– Mentek volna inkább az állatkertbe.
– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…
– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a magánügyekkel, szerelem kell a népnek!
Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán folytatták, a hol hajnalban elhagyták.
Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött; illetlenebbeket, mint valaha.
Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok, kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.
De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát:
– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra, hogy: »Szerelem kell a népnek!«