AZ ERŐS EMBER.
I.
Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.
– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?
Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette, elszörnyűködött.
– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.
Gáspár bizonykodott, hogy ő az.
Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben fogja viszontlátni.
Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott: deczemberben jártak.
– De hát hogy jutottál ennyire?!
Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.
– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot megtalálhatod nálam; ez is valami.
Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta:
– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.
– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a mikor a cselédek nem látják.
– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.
Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette barátját egy vendégszobába és így szólt:
– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene csinálni.
– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem igazi úr; csak egyszerü kereskedő.
II.
Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.
Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy csepp ízlése sincs.
– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.
És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.
Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki.
– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi zálogul.
Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek az embernek köszönhette.
Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt; harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést, hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha másutt nem, legalább – az asszony tudatában.
Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett.
Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok szokott.
És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a házból.
III.
– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!
Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már homályos, undorító multra emlékeztette.
Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos kényelem-szeretetének.
És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt csak ő maga használja.
IV.
– Akarsz-e nekem egy nagy szívességet tenni? – kérdezte Mátyás.
– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól, hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának.
– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen. Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a mit tenned kell, azt pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked.
– Kérlek, rendelkezzél velem – ajánlkozott Gáspár.
– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget, gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész vagyonommal.
– És ha a terved nem sikerül? – kérdezte Gáspár.
– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor, mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat; a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem lehet szó.
– Ez megnyugtató – szólt Gáspár.
És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden részletébe.
Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte.
Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított, és arra támaszkodva, hogy kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy nagyszabásu gazságot akar elkövetni.
Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére.
Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot, melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a konzorcziumnak bemutatta a saját tervét.
V.
– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett.
– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü, a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja a saját együgyüségét.
– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás.
– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember, ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy, barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató erő a világon!
Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg a diadalmas Gáspár lábánál.
Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.
– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták.