LILINO.
I.
A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.
– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco.
– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina.
A rab egyet nyujtózott.
– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon.
– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel se vette.
– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. – Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be derék legény is volt, isten nyugosztalja!
– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét, czigárót; csak beszélni kell.
– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit.
– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már az.
– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina.
– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott.
– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény.
– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt. Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.
– De ha nem kell neki semmi a világon.
Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni.
– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek kellett elkövetnie ilyesmit.
Ez az ujság végre szóra bírta a rabot.
– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy: »Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát csak szégyenkezzenek!
– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az magának semmit.
– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe, hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással. De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha békén hagy meghalni.
E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett, Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan vágott közbe:
– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.
– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. – Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném, hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.
Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.
A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a tömlöcztartóra.
– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát, a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az utolsót.
– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco.
– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra, mert ez az utolsó kivánságom.
Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs megfordult a zárban.
II.
A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.
Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába. Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.
A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte:
– Ismersz-e? – szólt.
A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval. Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem harisnyát viselt.
– Ismersz-e?
Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.
– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált.
– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy számoljunk.
– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok fölösleges beszédet.
– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe.
– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs egymással beszédünk.
– A nyomoruságoddal akarsz védekezni?
– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a fejét, egy se tudott eligazodni rajta.
– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd.
– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.
– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.
– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni, ugy-e, nem háborgatnál?!
– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat. Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?
– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.
– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog?
– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem.
– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és mi lesz?
– Hiszem, hogy valami lesz.
– S téged ez megnyugtat?
– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.
A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és így szólt:
– Olvasd.
A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a tolvajlámpa gyönge világa mellett:
Fiam!
Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit, mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg, hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!
Anyád.
Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye patakzott.
S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt:
– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?!
III.
Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével.
Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme lassankint lecsukódott.
Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy édes hang szeliden inti:
– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed!
De ő csak olvas, olvas.
Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki körülfogja.
– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj!
És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte, hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.
Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol, tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak kis fiú, s a többi csak gonosz álom!
Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe:
– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz! Ugy-e, máskép lesz?
… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét.
IV.
A katonák kivonulnak, a dob megperdül, s a pribékek sorfalat állanak.
A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót:
– Germinal!
Ujra pereg a dob. Egy nyak megtörik s egy szemüveg messze elgurul.
Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan rajongó, s Foggiában egygyel több a martir.