A HAZUGSÁG ÖL.
I.
A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment; ilyenkor rendesen magukra maradtak.
Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.
Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben. A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.
– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.
– Most már csak sonkát és tojást.
– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon vagyunk, ugy-e?
– Igenis.
– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?
A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.
– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.
– De van egy másik ilyen nevü állomás is?
– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.
– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?
– Igen.
– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.
– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.
– Mikor indul az első vonat Bozenbe?
– Reggel fél ötkor.
– És Innsbruck felé?
– Fel háromkor.
– Jól van, most már mehet.
A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.
Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is; lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült, de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?
Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott, határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a harczvonal kartács-záporában.
– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy automobilon jöttek idáig.
– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért mindenki bérelhet automobilt.
– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy egészen közönséges dámák.
– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak én már kevésbbé büszkén is!
– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.
De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.
– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!
– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?
– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)
– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.
– Miért?
– Mert éppen tizenketten vagyunk.
– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!
Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel. De megelőzték.
– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.
S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához. Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:
– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.
A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé elmosolyodott.
– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.
– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. – Foglaljon helyet.
– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam, hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse, milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha megengednék…
– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az urak maguk közt jobban töltenék el az időt.
– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…
– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi szívesen látjuk őket.
Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:
– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.
Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember« nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a rangjok szerint, rendre bemutatta őket.
A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül. Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.
A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan, honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.
– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem, addig nem hagynak magunkra?
Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.
Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni: járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se tudott belőle kicsikarni.
A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot, vagy csak annyit felelt:
– Ezt nem árulhatom el.
A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem szereti ezt az italt.
– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.
De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá, hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek csak utazó ügynökök.
Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó ügynököknek?!
Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.
– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?! És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy én nem ismerem fel őt.
Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha szemtelen lesz.
– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?
A fiatal hölgy elmosolyodott.
– Ah, csakugyan?
– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.
– Nem, ebben téved.
– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?
– Nem emlékszem, de meglehet.
– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!
– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.
A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte, megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.
– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben történt. Akkor hát Budapesten.
Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.
– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?
A fiatal hölgy elkaczagta magát.
– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a főhadnagynak elkáprázott a szeme.
– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.
A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral közeledett a szép ismeretlenhez.
– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik egészségére! Dreimal hoch!
A két hölgy koczintott.
– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.
A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.
– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?
Megint a fiatalabbik asszony felelt:
– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?
– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!
– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!
A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a tréfálkozóra.
Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját. Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:
– Tessék?
De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta egyet fordítani a dolgon.
Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta. Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot. Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön elutazott az innsbrucki vonattal.
A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.
– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.
Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt, de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.
Dernőy egyszerre a homlokára csapott.
– No, végre!
– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint gúnyos.
A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől elbúcsúzzanak:
– A viszontlátásra!
Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.
II.
Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy titokban.
– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?
Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ adhatott:
– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.
– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.
– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.
– Ha mondom, hogy ismerem!
– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?
– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.
– Miért nem szóltál hozzá magyarul?
– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki és mi.
Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.
Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.
– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul találkozott velem.
– Honnan tudod, hogy örült?
– Onnan tudom, hogy: mondta.
– Talán többet is beszélhetnél róla?
– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.
És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel, míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a szép asszonyt, a lehető legjobban.
Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen irigyelte Dernőyt.
III.
Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak, hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez az ő kedves virága.
Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt hitte, hogy el kell sülyednie.
– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.
Óriás hahota tört ki.
Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg, rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.
És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé igazmondó embernek.
De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld alá, de a főherczegnő érte küldött.
– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem árulta el az inkognitómat!
Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint egy halálraitélt.
– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig. Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett az arczképeimre!
Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál, harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.
Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt kérdezte tőle:
– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?
Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását kérni.
– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság miatt!