LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL.
I.
Tisztelt Uram!
A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már, hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét, tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt, így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja, hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte. Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni.
Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok. Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára!
Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti, sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt odafenn senki se gyanítja!
Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem, s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás, nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem. Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny herczeget!
Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár Bulyovszky Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig jó, magyar kosztot ettem!
És ime!
Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant fölöttetek! Szegény Yorick!
Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül megmérgezzenek?!
Nem, uram, a nemes alapító nem ezt akarta! Nem ezt!
Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember. Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom, míg kezemből kiesik a pohár…
Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga élelmezze magát!
Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam
leghívebb tisztelője:
Rábay Zaránd.
II.
Öreg czimbora!
Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán, felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.
Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek. Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak, sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!
Meglep a kérésem, ugy-e?
Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk, fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk befellegzett!
Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést!
És most itt sinlődöm a györöki menedékházban.
A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül udvaroltál, anno egyben…
De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni, mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!
És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat! »Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem, Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est satyram non scribere.
Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles Lujzától a Vasgyárosig!…
Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!
Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet!
Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah, örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő napjaimat, soha!
Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani.
Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a kezedet.
Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.
Isten veled, pajtás! Üdvözöl
régi czimborád
Bájkerti Ödön.
III.
Édes Imre!
Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!… Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet, az embereket… mit tudtam én akkor?!…
Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza.
Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért is voltam olyan naiv?! De naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban!
Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a szerepekben, a toalettekben, stb.
De ön nem is képzeli, milyen tiszaháti libácska voltam akkor!
Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem. Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt és rettentő gazdag. És én visszautasítottam!
Ha tudtam volna, mi vár rám?!
El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én, mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem.
Szabadítson ki innen, édes Imre, szabadítson ki!
Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam, egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát!
Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal keríteni el.
Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn, csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én tudnék beszélni róla!
Pá, édes Imre, ne felejtse el
régi barátnőjét,
a szegény Tavaszy Almát.
IV.
Tisztelt uram!
A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával.
Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy vegyék el tőlem ezt a keserü poharat.
Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a bolondok házába vágyódom!
A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy meghalt, mert agyon kellene verni.
Tisztelője
Dunahegyi Péter.