AZ AKARAT BETEGE.
I.
Január 10.
Ezt a naplót önnek ajánlom, tisztelt tanár úr!
Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe, hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis legyőzhetetlen, a halálos szerelem!
De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…« Ha tehát csupa haszontalanság az, a mire e helyütt felhasználom… meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a végrehajtó kéz vagyok!
Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a beszélgetés folyt le, szóról-szóra:
– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe… Gyógyítson ki!…
És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy: semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy kis ideig gondolkozott, hirtelen így szólalt meg, annak az embernek a hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt:
– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát, a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni, az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség. És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának, annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja meg!
Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban ilyesvalami járt volna a fejében:
– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem tudom kituszkolni!…
Igen, akkor is csak le akart rázni a nyakáról.
Mindegy. Azért mégis megfogadom a tanácsot.
Leírom, teljes őszinteséggel, összes lelki élményeimet.
Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni, a mi bennem forrong… Szivesebben mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy: az örökkévalóságnak.
Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent, a mi tőlem telik.
De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami: a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra.
A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és érzéseimnek a följegyzését.
Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került. Remélem, elég csinos.
Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen olvasója!
XXX.
Február 15.
Ó, Bibi, nem felejthetlek!
Ó, Bibi, miért vagy te kabaré-művésznő?! És ha már kabaré-művésznő vagy, mért vagy olyan szókimondó?! És ha már kimondod a szót, mért nem mondod ki több illendőséggel, több diszkréczióval, több – akármilyen sok elhallgatást sejtető finomsággal?!
Vagy ha már mindezt el kell nyelnem, mondd, Bibi, miért harsogod el azt is, a mit már bízvást elhallgathatnál, és miért tálalod ki ezt annál élesebb hangon, minél több ember van körülötted?!
Végül, ha már ilyen vagy, miért nem hallgatsz meg engem is, csak úgy, mint a többieket?!
Tudom. Mert kitünően számítasz. Mert Gauss nem volt olyan jó matematikus, mint te. Mert csak így vezethetsz az orromnál fogva. Mert csak így remélheted, hogy megőrülök és feleségül veszlek.
De lásd, Bibi, ez lehetetlen!
Hiszen, ha csak rólam volna szó!
Csakhogy az ősrégi Mauriczius-családnak minden egyes tagját – nemcsak a nőket, a férfiakat is! – egyszerűen megütné a guta, ha én téged feleségül vennélek. Mindegyiket, a ki közülök már fölserdült.
Beláthatod, hogy ezt nem tehetem.
Én meghalhatok, megőrülhetek, megházasodhatom, de ilyen tömeggyilkosságot nem követhetek el.
És mégse tudok lemondani rólad!
Ó, Bibi, ha tudnád, milyen szép dolgokat írtam rólad naplóm második, tizenötödik és huszonkilenczedik fejezetében!
Igaz, ha tudnád, akkor se méltatnád. Talán meg se értenéd.
Pedig Schiller nem énekelte meg szebben az orleansi szüzet, mint én téged, Bibi!
És el tudod-e képzelni, micsoda hőstett volt az, hogy én, a megtestesült idegesség, a szegény fiú, a kinek soha se volt akarata, sok, sok órán át meg tudtam tagadni magamtól, hogy a hangodat halljam, és a szavadra felelni alkalmam legyen, csak azért, hogy szorgalmasan, kitartóan dolgozhassam valamin, a mi – meglehet – vonásaidat át fogja adni a jövő század érdeklődésének?!
Dehogy tudod elképzelni! Te csak számítani tudsz.
Fogalmad sincs róla, hogy a Herkules munkái között nem volt ilyen hőstett!
Pedig hát úgy van.
Bizony isten méltó volnék rád – ha ugyan te is méltó lehetnél rám.
LII.
Márczius 8.
Nem, tanár úr, én nem gyógyulok!
A Bibi, a Bibi!… Sírva fakadok, ha rá gondolok!
Tegnap egész nap nem láttam. Reggeltől estig lázasan írtam a naplómat. Mire leírtam az utolsó strófát, és kocsim elvitt a kabaréba, a Bibi már eltünt!
És mégis hálával gondolok önre, tisztelt tanár úr, atyai pártfogóm!
Kiderült, hogy igenis, képes vagyok valami férfias erőfeszítésre is, és ezt önnek köszönhetem! Igazán, soha se hittem volna.
Büszke vagyok a munkámra, akármilyen keveset ér. Megtalálom benne magamat.
LXXVIII.
Április 13.
A tanár elolvasta naplóm első ötven fejezetét, és kijelentette, hogy jól sejtett, mert valóban kiváló írói tehetség vagyok.
Ez olyan gyönyörű siker, olyan erkölcsi elégtétel, hogy megrontanám, ha bármilyen elmélkedést fűznék hozzá.
Hogy is mondta Dante?
Ma nem olvasunk és nem írunk többet!
CX.
Május 5.
Felolvastam nagy művem egy részét Sárikának, a trafik angyalának.
Mondhatom, nem könnyű dolog volt, ott, a trafikban! Százszor zavartak meg, a kik két rövid szivart vagy öt darab britannikát kértek.
De micsoda eredmény!
Ó, ez már megértett, ez a drága lény! Olyan mély megindulással hallgatta a Bibihez írt szerelmi siránkozásaimat, hogy, mialatt a két szivarskatulyát odalibbentette a vásárló elé, könnyek szivárogtak szép szeméből.
És én csak most tudom meg, hogy ilyen nők is vannak a világon!
CXXVII.
Május 20.
Tanár úr! Tanár úr! Ön engem meggyógyított!
Tanár úr! Ön nem fogja elhinni, és mégis igaz: kiírtam, végképpen kiírtam szerelmi bánatomat!
CXXX.
Május 25.
Igenis, feleségül veszem a Sárikát!
Az ősrégi Mauriczius-családnak ugyan nem egy tagját meg fogja ütni a guta, de nem tehetek róla, és tessék elhinni, azoknak, a kik ebbe belehalnak, egy cseppet sincs igazuk.
Kit kérhetnék fel tanúnak vagy násznagynak, kedves tanár úr, ha nem önt?!
Naplómat, a melyet most már nincs miért folytatnom, kegyes engedelmével, az egyetem orvostudományi karának fogom ajándékozni.
Tanulják meg belőle mások is, a mit ön már régen tud, hogy a halálos szerelmet nem lehet legyőzni, de az irodalom segítségével ártalmatlanná lehet tenni: fel lehet dolgozni!
Ha valakit rettenetes szenvedésre kárhoztatott egy Bibi: énekelje meg őt!… írja meg őt!… írja meg szépen, minél szebben, minél több sorban, minél hosszabban, és mire tökéletesen megírja… olyan tökéletesen, hogy emlékét hiány nélkül adhatja át a jövő századoknak… akkorra már el is felejtette!