NIELSEN ERIK SZERELME.
A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal indultunk.
Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben porladnak csontjaim. De mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.
Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.
Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal beszélt hozzájuk.
A légió frontja előtt állt meg legelőbb.
– Isten önökkel, uraim! Sok szerencsét!
Ezalatt folyton Nielsent nézte.
– Vigyázzanak a bőrükre! Sajnálnám, ha egy is a fübe harapna.
– Engem is sajnálna? – kérdé Nielsen.
– Vissza fogok térni madame, ha ön parancsolja.
– Parancsolom! – szólt az asszony és szeme nagyot villant.
Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva, s mi neki vágtunk a pusztaságnak.
– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az előcsapatban hárman külön ballagtunk.
– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes, vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és gondolatot kiöl belőlem.
– Kacérkodik veled, az bizonyos, de óvakodjál tőle, – mondám.
– Miért?
– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal, félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.
– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg, bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó óráimat.
Wladimir fejét csóválta.
– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint örömedre.
– A gyötrelem is édes, ha ő okozza.
Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk (replier).
Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.
– Vigyázz! – kiáltott hadnagyunk. – Cél! Tüz!
Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.
De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében, hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült, rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is megmenti.
Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat rángatózott és meghalt.
Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje. Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló fejét.
– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.
– Eltemessük? – kérdé valamelyik jószivü gyerek.
– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s fölfelé mutatott.
Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas kóválygott.
– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok egyenek meg, mint a férgek.
Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit, lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.
Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra. Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a röviden és élesen roppanó sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban, mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.
A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak közül.
Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk. Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött, érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.
Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt. (Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat, troupe coloniale s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése alatt áll.)
– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk közeledett.
Épp előttünk megállt.
– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és Nielsenre nézett.
A norvég egy kicsit megbiccentette a fejét.
A hadnagy nevetett.
– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a fickókkal.
(Ezt a kifejezést használta: gaillard.)
Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.
– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem őket.
– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.
– Körülbelül igaza van.
– Van velem civilruha is, vigyázzon, majd kisérletet teszek.
– Óh, nem ijedek meg, – kacagott az asszony.
Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje (mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne. Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.
Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.
– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát. Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.
Nielsen félig hátrafordult.
– Imádkoztam önért, látom: használt, – mondá félhangon az asszony.
– Hiába imádkozott; a haláltól megmenekültem, de itt elkárhozom.
– Miért?
– Agyonkínoz. Nem sajnál?
– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül adok egy rózsát. Csitt!
A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.
– Hová lett a rózsája? – kérdé a gróf.
– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.
Udvariasan visszafordultam.
– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett egyszerüen bolondnak.
A hadnagy rám nézett.
– Maga, barátom, kertész létére nagyon is előkelően beszél.
– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is – és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt, mint egy – kertész.
Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő megjegyzését hallottam.
– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…
Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.