TONKIN FELÉ.
Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon, kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni, de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy nap alatt.
Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam, valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba ringattam magamat, hogy Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a helyükre.
Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára. Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg, én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s egy üveg pálinkát.
Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére. Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez jelentette náluk az ünnepet.
A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes volt e napon Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos lett, vagy szivszélütés ölte meg.
Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette az összes legionistákat.
Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak, néhány jegyzőkönyvet fölvettek – s ezzel vége volt. Annyi azonban bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett, mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk, sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság elnöke is azt mondta volna: Édes Marnier, adjon még egy tányérral.
Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban, ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem riadó protektora van.
A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy, nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba, melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.
Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester médaille militaire-t kapott. A dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a turkók és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek, lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek, szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn szerepelt a zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti hagyományok, a gall vitézség. A beszéd után a keresztet Joli kapitány mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két orcáján megcsókolta. A zenekar a Marseillaiset játszotta, mi tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán kézszoritást és Marseillaiset. A civil közönség levett kalappal nézte a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült Père la Victoire-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett. Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta tisztességesen eljátszani.
A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése. Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini legionista ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz, kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.
Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az asszonyoktól: Szegény fiuk! Sok ezer délceg legényt láttak már ezek innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.
Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk, urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.
Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött és éjjel allarmiroztatott bennünket, s feldmässig ausgerüstet kellett kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa kis állapotok!
Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon, csengő zenével, az állomásra, kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü szivvel hagytuk ott az utálatos várost.
Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a Bien-Hoa nagy hadi szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig nem kaphatnak hirt hazulról.
Képzelhetik meglepetésemet, mikor az őrmester az én nevemet is szólitja.
Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott kiásni?
Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez? Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?
Átvettem. Női irás volt, Budapestről jött. Reszketett a kezemben.
– Mi az? – kérdezte Vladimir.
– Levél hazulról.
– Kitől?
– Sejtelmem sincs.
Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök.
Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.
A szennyes áradat magával ragadta – én félrefordultam.
Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a Marseillaise csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy, mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek… Afrikának.