KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.
Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s lakosaikról s minden előadását azzal végezte: Fiaim, vizet sohse igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket. Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte országokban?
Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.
Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk el tőle, s mikor a bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem, mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába, a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.
Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van, szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.
Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a podgyászunkat, s én, Wladimir, Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt tekintetet vetettek puskáink felé.
A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal. A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta, burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll. Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.
Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek, sárból és bambuszból, a csucson a fellegvár, mely büszke cim azt jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe. Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az első emeleten (a hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig bevenni.
A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban, kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel, meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc szólitott meg ezzel:
– Nincs az urak közt osztrák?
– Van, kettő, – feleltem, – ön talán osztrák?
– Nem, magyar vagyok.
– Akkor honfitársak vagyunk, – mondám magyarul.
– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, – ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?
– Galambos Pál, Budapestről.
A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően hangzó régi nemesi nevet mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.
– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.
– S mióta legionista?
– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.
– Hej, Pál! – kiáltott Wladimir.
– Mi az?
– Gyere csak ide.
– Jőjjön, Kertész ur, bemutatom egy kebelbarátomnak.
Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea mellett.
Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu, harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi komandánsunkkal levelet szokott váltani.
– Hogyan?
Rosztov fölvitt a dombra s észak felé mutatott.
– Nézzetek ebbe az irányba, ugy-e két dombot láttok?
– Igen.
– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre hasonló módon felel.
– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? – szólt Vladimir.
Rosztov nevetett.
– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája, ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az erdőbe. Ötödször…
– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.
– Rosztov őrmester! – hangzott lent az udvarban.
Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc mulva ujra megjelent az udvaron, kezében vörös zászlóval.
– Postát viszek Dü-Namnak. Van kedvetek velem jönni?
– Van.
– Semmi teher, puska, husz patron, szurony.
Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből és tüntek volna el a sürüben.
Rosztov mögöttünk menve, elbeszélte, hogy miről van szó.
A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát, hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs, ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.
A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi voltam ennek a kis kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.
Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.
Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán, jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.
Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén. Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.
Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.
Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány, kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.
– Azért kötöztek meg, mert nem akartál jönni?
– És miért nem akartál jönni? Azt hitted, bántódásod lesz itt?
– Nem itt. Ott!
És Dü-Nam erődje felé mutatott.
– Hogyan, ott?
– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál, vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd maradjak vele, de ő eltaszitott.
– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok, mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.
– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!
Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat leforditotta. A kapitány fölkelt.
– Munkára! Hol vannak a foglyok?
– Ma nem, – felelt a hóhér tompán.
– Miért?
– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.
Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei gyorsan pislogtak.
Egyszerre fölvetette a fejét.
– Melyik az én házam?
Megmutattuk neki.
Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.