AZ ÉGETT POFÁJÚ.
A folyammenti kis garnizon julius 14-ikének megünneplésére készült. Ezt a francia gyarmatok legtávolabbi zugaiban is megülik, a hol csak egy szál fehér ember van. Kezdődött a dolog azzal, hogy julius 12-ikén napiparancsban adták ki, hogy julius 14-ikén csak a fele helyőrségnek szabad berugni, a másik felére julius 15-én kerül a sor. A mi bölcs intézkedés volt, tekintettel arra, hogy ellenségtől voltunk körülvéve. (A szeszes italok élvezése különben teljesen el volt tiltva, mert a pálinkaivás nagyon fogékonynyá teszi az embereket a helyi betegségek iránt.) A kapitány mindjárt ki is számlálta azokat, a kik julius 14-ikén fognak a respublika tiszteletére a sárga földdel közelebbi érintkezésbe jutni. Julius 13-ikán este nagy kivilágitás volt, a fákat teleaggatták kinai lampionokkal, azután lampionos menettel vonultunk a kapitány háza elé és szerenádot adtunk. A mi hangszer volt, mind előszedtük, s pokoli dobolást és trombitálást vittünk véghez. Végül elénekeltük a Marseillaise-t. Azután a helyőrség fele megkezdte az ivást, mely célból 25 liter kincstári abszent osztatott ki. Ezt szürcsölgették vizzel föleresztve. De ez az éjszaka még nagyon csendes volt. Reggel hatkor fegyverbe állt az egész helyőrség, százharmincöt legionista és százhetven anami lövész s a kapitány szemlét tartott. Mikor a front előtt végiglovagolt apró kis ponniján, a zászlók meghajoltak, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak s mi tisztelegtünk. Nagy tömeg benszülött lakosság állt ott és gyönyörködött bennünk. Majd eldefiliroztunk a kapitány előtt s a hadnagyok és altisztek a kapitányhoz mentek, hol vin d’honneur volt, vagyis a köztársaság elnökének tiszteletére egy pohár bort ittak, notandum, a betegek borából.
A légió ezalatt szétoszlott, hogy hozzáfogjon az ünnepi ebéd készitéséhez. Mi nyolcan voltunk egy házban, ezt hivják egy szekciónak. Az ilyen háznak se deszkaajtaja, se üvegablaka nincs, az ablakokon és ajtókon egyszerüen szunyogháló van, melylyel a moszkitók ellen védekezünk. Ágyunk négy magas bambuszrudra van kifeszitve. Itt tanyázunk, heverünk, alszunk, pipálunk, ha nincs semmi dolgunk. A földszintet állataink foglalják el. E nevezetes julius 14-ikén állatállományunk a következő volt: két egész pici, pár napos párducféle állat, melyet a benszülöttek pumnak neveznek, négy kutya és egy papagály. Ez utóbbival egy kis bajunk volt: én és Kertész erre a szóra tanitottuk betyár, a két orosz erre a köszönésre blagadarju, a többiek hol erre, hogy filou, hol erre, hogy mörder. A madár ugy oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hogy egyiket se tanulta meg. Kisded elméje belezavarodott a különböző nyelvekbe. Most következett a szekció éléstára: tizenegy tyuk, két kakas, öt kacsa, két liba, valamennyit arcunk verejtékével loptuk a szomszéd falvakban. Hat tyuk, két liba és két kacsa esett áldozatul a nemzeti ünnepen, melyen mindenki segitett egy kicsit főzni a szakácsnak. Mondhatom, hogy Tannenberg német bajtársunk fényes ebédet főzött s mi pompásan lakmároztunk, utána pedig bor, pálinka mellett danolgattunk. Ebéd után az erőd udvarán volt versenyfutás, dijbirkózás, póznamászás, majd bál. Esti szürkületkor a garnizon kiszemelt fele holtrészeg volt, a szolgálatban levő másik fele pedig pityókos, mert azért lopva az is iddogált egy kicsit. Én már délután ötkor lefektettem Kertészt, Rosztovot és Wladimirt, magam pedig kint sétáltam, sőt mikor a sötétség teljesen beállt, egy részeg legényt fölváltottam az őrállomásán, csak ugy privát diligenciából, mert képtelen volt a puskát tartani. Bizony ha ez éjjel a fekete-zászlósok megrohannak, valószinüleg ellenállás nélkül másznak át palliszád-sorainkon.
Ez ünnep után pár nappal három fegyvertelen anami ember jelentkezett az erődben, s a kapitánynyal óhajtott beszélni. A kapitány egy félóráig értekezett velük a verandán, s csakhamar hire terjedt az érdekes dolognak: Luong-Tom-Hi, a fekete-zászlósok egyik leghirhedtebb vezére, találkát kér a kapitánytól. A kapitány azt üzente neki, hogy rendelkezésére áll, de a kelepcétől óvakodjék, mert pórul jár. Erre Luong-Tom-Hi a következő javaslatot tette:
Egy félóra járásnyira az erőd fölött, szegezzenek egy tutajt a folyam közepén a fenékhez. Ő a jobbpartról, a kapitány a balpartról, négy fegyvertelen ember által hajtott csónakon a tutajra megy, s ott megbeszélik a megbeszélendőket. Náluk se szabad fegyvernek lenni.
A kapitány elfogadta a föltételt, de a parti bokrokban hatvan legionista hasalt, ő maga pedig egy csinos, de kitünő amerikai revolvert csusztatott a zsebébe.
A derék vezérnek ugyanis irtóztató rossz hire volt. A franciáknak legfélelmesebb ellenségei közé tartozott. Ő maga óriási termetü és rettentő erejü ember volt, a ki vad kegyetlenségeket követett el, ugy a benszülöttek, mint az európaiak közt. Közönségesen égett pofájunak hivták, mert az arcát valami puskarobbanás éktelenül elcsufitotta, feketévé és lyukacsossá tette. Ötszáz főnyi csapatjában vasfegyelmet tartott fönn s a franciák nem egyszer érezték sulyos ökölcsapásaikat.
Mit akarhat ez az ember? A tisztek szörnyen törték a fejüket rajta, de nem tudtak semmiben se megállapodni.
A találkozón én voltam egyike azoknak a katonáknak, a kik a csónakot a tutajhoz hajtották. Mondanom se kell, hogy fegyvereink, ágak alá rejtve, a csónak fenekén feküdtek.
Luong-Tom-Hi már a tutajon állt. Hosszu sárga selyemköntös omlott le óriási testéről, fején egy tányéralaku sapka volt, mellette egy szolga állt és napernyőt tartott föléje. Arcába néztem: a vér meghült bennem. A pokolból előbujt ördög nem lehet rútabb. Az arca össze-vissza volt tépve, ide-oda ráncigálva. Mintha karddal összeszabdálták volna s aztán az orvosok rosszul varrták össze: a szája szögletét az egyik füléhez, az orra hegyét a másik füléhez. Szinte keresni kellett, hogy hol van ezen a pofán a szem, a száj. A kapitány maga is meghökkent, mikor közeledtünk.
– Teringettét, miféle vadállat ez? – szólt félhalkan.
A tutajon két szék volt. Mikor a kapitány föllépett, a rút vezér udvariasan meghajtotta magát s az egyik székre mutatott. A mint a kapitány leült, ő is azonnal helyet foglalt. A szolga odaállt és mindkettőjük fölé tartotta a napernyőt. A tolmács meg tőlük öt lépésre guggolt.
– Te nem bizol bennem, vezér, – szólt a kinai.
– Miért mondod ezt?
– Látom, zsebedben revolvert hoztál.
A kapitány zavarba jött, kihuzta a revolvert zsebéből és csónakunkba dobta.
– Pedig ha nem bizol bennem, akkor hiába jöttünk össze. Mert akkor azt se fogod elhinni, a mit mondani fogok.
– Beszélj!
– Gaz módon bánnak velem. A mandarinok megdézsmálják a pénzemet, igy akármeddig verekszem, nem gazdagodhatom meg. Átállok hozzátok. Izenj a kormányzónak s hozd meg a feleletét.
– Nem fogja elhinni és nem is felel rá.
– El fogja hinni, ha megirod neki, hogy hat feleségemet és tizenhét gyermekemet biztositékul a kezetekbe adom?
– No hát, akkor ird meg. És tedd hozzá, hogy ötszázadmagammal állok be. Olyan ötszáz legénynyel, a ki fölér tizezer fehérrel. A kiken nem fog a betegség, mert itt születtek az ingoványban és itt nevelkedtek föl az erdőben. A kik ösmernek minden zugot és bokrot, várat, buvóhelyet, falut és mandarin-kéjlakot. A kik megeszik a hust és a kenyeret, de elélnek a fagyökéren is és poshadt sarat isznak rá és nem árt meg nekik. A kiket ti fényes nappal se láttok, de a kik titeket sötét éjjel is látnak, mikor, mint a kigyó, előörseitek közé kúsznak és lekanyaritják a fejüket.
– Jól van, vezér, még ma futárt küldök a kormányzóhoz; te meg add mellém egy biztos emberedet, a kivel üzenhessek neked, ha megjött a kormányzó felelete.
– Itt van a levelem a kormányzóhoz, ebben vannak a föltételeim. Addig pedig béke legyen köztünk, óvjanak az ég szellemei s a földi rossz manókat tipord össze, valahányszor lábadat lépésre emeled.
Ezzel mélyen meghajtották magukat egymás előtt s a találkozás véget ért.
Három hét mulva megtörtént az ujabb találkozás. Ezalatt a tonkini kormányzó Párissal is értekezett táviratilag s a tengerészeti minisztérium budgetjébe havi tizennyolcezer frankkal többet állitottak be. Ennyit kapott Luong-Tom-Hi (de 30.000-et kért).
Negyven fegyveres kiséretében jelent meg a második találkozás után egy héttel, hogy nejeit és gyermekeit nekünk átadja. De a galáns franciák az asszonyokat meghagyták neki s csak a gyerekeket szállitották el Bac-Ninhbe. A negyven ember öt nap alatt az erőd egyik sarkában remek ötszobás házat épitett gazdájának, s mikor ez készen volt, Luong-Tom-Hi megjelent ötszáz fegyveresével (marconább, fegyelmezettebb és jobb katonaságot sehol a világon nem láttam) és fölesküdött a francia zászlóra. A fegyvereseket egy nagy rakás asszony és gyerek követte s három nap alatt az erőd mellett egy uj falu keletkezett, boltokkal, kávéházakkal.
Uj katonáink épp annyi zsoldot kaptak, mint mi: öt napra egy frankot és hét sout. De ellenséges földön szabad rablás volt számukra biztositva. Hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a franciáknak, majd elmondom. Most csak vasfegyelmük jellemzésére ennyit emlitek: egy napon riadót vertek s Luong-Tom-Hi egyik katonája ópium-részegség miatt nem jelent meg. A kinai szörny odament a házához s a boldogtalant álmában fejbelőtte.