MONTE-CARLO.
Arra neveltek a szüleim, hogy költsek és nem arra, hogy keressek. El is költöttem mindent, a mit rám hagytak, urasan, előkelőn. Egy reggel aztán öreg inasom, a ki mindig ismerte vagyoni viszonyaimat, igy szólt:
– Urfi, összes pénzünk ezer forint.
– Akkor majd kölcsön veszünk.
– Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk mi már széles e hazában egy krajcárt sem.
– Hát mit csináljunk, Mihály gazda?
– Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba. Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a hol nem ismerik, a hol tehát megpróbálhat dolgozni.
– Mondasz valamit öreg, utolsó barátom. Hol az az ezer forint?
– Azt nem adom oda urfi, csak mikor már felült a vonatra.
– Nem bizol bennem?
– Nem. Én itthon eladom a butorokat, a képeket, a szobrokat s abból kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az urfi menjen el innen. Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a villamoson olyan utcákon, a melyeken eddig számozatlan fiakkeren robogott.
– Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének, lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom.
Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben ezer forinttal megérkeztem Monte-Carloba. Itt akartam uj életet kezdeni.
Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét sohse éri utól az, a ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapitottam a szisztémámat s játszani kezdtem.
Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok ur, ha vesztek, megyek Amerikába hotelszolgának.
A sors nem akarta mindjárt, hogy hotelszolga legyek. A szerencse kacérkodott, flirtelt velem. Rám mosolygott, a hajamat simogatta, a lábamat nyomogatta – de mikor én a biztatásra, mint afféle ügyetlen udvarló, merészebb lettem, hátat forditott.
Egy este vagyonom lement tiz napoleonra. Visszamentem Nizzába. Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik. Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver áll még.
Másnap a Hôtel d’Angleterreben ebédeltem. Jól étkeztem, erős bort ittam. Azt akartam, hogy az este Monte-Carlóban kitünő kondicióban üljek a játékasztalhoz. Az igazi játékos testét is gondosan elkésziti az ütközetre.
A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegáncia, de nem a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szokásból, mint érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és lesütötte a szemét.
Ez nem normális.
Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette magát.
Teremtucscse, ez ismerős lesz.
Kiment a terraszra kávézni, utána mentem, köszöntem neki, melléje ültem s franciául kezdettem diskurálni.
– Ugyan? – szólt ő nevetve és magyarul, – hát annyira nem ismer rám? Mennyivel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy leány sohse felejti el azt, a ki őt megcsókolta.
Én megcsókoltam? A dolog egyre rejtélyesebb lesz.
Végre ő őszintén kipakolt. Emlitett egy hirneves primadonnát, a kinél ő – szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkónak neveztem őt. Nem tehetek róla. – Nem tartozom az egyletileg szervezett s a kereskedelmi törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso tökfilkónak tartanak – de ez a gróf tényleg az volt. Másnap sulyos föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a szobacicus szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe sugta:
– Vigyázzon, a gróf kitünő lövő.
Ez az előttem ülő elegáns hölgy volt az akkori szobalány.
– Rózsi! – kiáltottam.
– Az.
– Csak nem voltál szerelmes belém?
– De igen.
S arca biborvörös lett.
– Szegény lány, és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá, hogy kiszeress belőlem.
– Hogyhogy?
– Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy revolver.
A leány elsápadt.
– Minek az?
– Olcsó expresszvonat a másvilágra. No, de légy nyugodt, ma este még szerencsét próbálok. Hát te hogy kerültél ide?
– Emlékszik még…
Szégyenkezve közbevágtam.
– Bocsásson meg Rózsi, most veszem észre, hogy én magát egyre tegezem… ezentul magázni foglak…
– Ahogy parancsolja, – felelt a lány kellemes mosolylyal, – tehát a kis Lucinay vicomte, a ki attaché volt a bécsi francia nagykövetségnél, magával vitt Párisba. Énekelni és táncolni tanittatott… aztán Amerikában is jártam. Énekesnő lettem s szerencsét csináltam.
– Gratulálok. Ilyen a sors. Egyik föl, másik le. Játszani jött ide?
– Játszani. Tegnap is százezer frankot nyertem.
– Maga volt az? Hallottam beszélni, hogy a párisi Miracle-szinház egy tagja rengetegül nyert…
– Hisz az én vagyok!
– Ne mondja!
Beszélgettünk még mindenféle szamárságot, aztán felültünk a vonatra és átmentünk Monte-Carlóba. A lánynak roppant jókedve volt s egyre villogtatta fehér fogait. Négy órakor leültünk játszani. Hétszer tettem hét aranyat – elvesztettem. Megtapogattam a revolveremet. A helyén volt. A szivem is.
Fütyörészve jöttem ki a teremből. Miért is busuljak? Nem itt vesztettem el a vagyonomat; itt csak ezer forintot hagytam. Igaz, hogy ez az utolsó mentőhorgonyom s ez is elszakadt. Gombház, ha leszakad lesz más. Pardon, igazitsuk ki, lesz más – világ.
Lenéztem a magas terraszról a tengerre, mely fölött, mintha a nap arany lehellete lett volna, ugy uszott a nyári levegő. Mi szép az élet, kár hogy oly keveseknek szép! A porladó ősök, a megforditott cimer, a családi sirbolt körül őrt álló nagy jegenyék egy pillanatra eszembe jutottak… Ez volt a bucsu hazámtól… Aztán eszembe jutott a nizzai morgue, a hol üveg alatt megfagyva, meztelenül ki leszek téve a kofák kiváncsiságának és részvétének… aztán eszembe jutott a traveillani szomoru völgy, az idegenek temetőjével… ott fogok nyugodni s mához egy évre már a keresztfám ki fog dőlni és senki sem lesz, a ki visszadugja.
Egy kéz érintette vállamat. Rózsié volt.
– Nos uracskám, vesztettünk?
– Mindent.
– Lestem, s szaladtam maga után, hogy meg ne szökjék.
– Hát mit akar velem csinálni?
– Vigyázni, mig ujra megjön az esze.
– Bajosan jön az meg többet.
– No, majd meglássuk.
Ezzel belém kapaszkodott.
– Tudja-e, hogy megint nyertem huszezer frankot.
– Bolond szerencséd van.
– Az. Hol vacsorálunk?
– Nem vacsorálok én már fiam, nincs egy vasam se.
A lány biborvörös lett, lopva rám-rám nézett, sokáig hallgatott. Végre megszólalt:
– Adok én magának… kölcsön… a mennyit akar… Roppant sok pénzem van.
Egyszerre összefutott a szemem előtt a világ. A park beleszaladt a tengerbe, az ég meg leszakadt a vizbe. Vörös lett minden előttem.
– Nem, Rózsi, – feleltem halkan, – csak nem hiszed, hogy a régi jó időkben adott borravalókat most visszakérem tőled. Isten veled.
A leány szeméből kicsordult a könny.
– Nem, nem ugy gondoltam, ne vegye sértésnek… csak a szeretet sugallta szavaimat…
– Köszönöm Rózsi, te jó leány vagy és én nem haragszom rád…
Intettem neki s lehaladtam a lépcsőn. Lent, a ciprusfák közül még egyszer köszöntem neki. Lassan intett egyet a zsebkendőjével s aztán a szeméhez vitte.
… Egy ékszerkereskedőhöz mentem s odaadtam a gyürümet. Hatvan frankot adott érte. Testvérek közt megért háromszázat. De hát elég lesz nekem a bucsulakomára. Visszamentem Nizzába. Megsemmisitettem mindent, a mivel kilétemet megállapithatják. Inkognito akarok meghalni. Ne tudja a halál, hogy milyen becses zsákmányt, az utolsó Galambost viszi magával.
Vacsora után a kávéházba mentem… Német turisták pezsgőztek, kik ezer frankot nyertek Monte-Carlóban. Lármáztak és garázdálkodtak. Az egyik egy sörös poharat tele töltött pezsgővel és elkezdett kiabálni:
– Azt a szomoru szamarat nyakon öntöm.
És felém közeledett. Én magam elé tettem a revolvert s szólék:
– Nézze uram, én éppen főbelőni készülök magamat s azon gondolkozom, hogy ne küldjek-e magam előtt néhány hencegő németet a másvilágra.
Halotti csönd lett. A németek fizettek és elkotródtak.
Egy magas barna ember, a ki látta a jelenetet, odaült hozzám.
– Meg.
– Ajánlok erre önnek egy jobb módot.
– Mit?
– Álljon be az idegen légióba. Ön fiatal, erős, a kalandokat biztosan szereti. Talán uj életet kezdhet… Mindenesetre, ha elunja a dolgot, bármely pillanatban főbe lőheti magát.
… Másnap az idegen légió katona-passzusával a zsebemben utban voltam Marseille felé.