A HINDU.
I.
Luong-Tom-Hi tehát, a kit népe az égett pofájunak hítt, ötszáz emberével beállt hozzánk, havi tizennyolcezer frank fizetésért.
Szaigonból is érkezett egy század marsouin (tengerész-gyalogság), egy század zuáv, egy század légió, két darab Gatling-féle golyószóró, megfelelő legénységgel, mindehhez hozzávéve Luong-Tom-Hi fenegyerekeit, megpróbálhattuk a rebellisek legveszedelmesebb fészkének, Dü-Nam erődének a bevételét.
A főparancsnokságot Brisard őrnagy foglalta el, egy régi tonkini verekedő, a ki többször keresztül-kasul barangolta az országot, adott és kapott sebeket, sőt már a lázt és a kigyócsipéseket is kiheverte, szóval egészen aklimatizálódott.
Első dolga volt nagy haditanácsot hivni össze, mely elé azt a kérdést terjesztette, hogyan lehetne Dü-Nam várát minél kevesebb veszteséggel és minél hamarabb elfoglani. A haditanácsban résztvett Luong-Tom-Hi is, a kinek a tolmács minden szót leforditott.
A tisztek sokat himeztek-hámoztak ide-oda, csak Luong-Tom-Hi nem szólt egy szót se. A tanácskozás a szabadban történt, meglehetős hangos szóval, s minden szót hallottam én is, a ki az őrnagy lakása előtt álltam őrt.
– Te, Pál, – szólt Wladimir, a ki ott pipázgatott közel hozzám, egy oszlopnak támaszkodva, – ez az őrnagy vagy nagy szamár, vagy nagyon okos ember.
– Miért?
– Mit csap itt országos vásárt a haditerv megállapitásából? Hisz ezt holnap Dü-Nam is fogja tudni.
– Tán épp’ azért teszi.
– Ez az én föltevésem második része. Ezt csak Dü-Nam számára kovácsolják s titokban egy másikat fogunk végrehajtani, a mi nagyon meglepi majd a pirátákat.
– Ez a valószinü.
– Nézd, égett pofáju barátunk milyen megvető arccal néz körül. Ő is ostobának tartja a parancsnok eljárását.
A tanácskozás csakhamar véget ért. Ugy nagyjából megállapitottak egy közönséges haditervet: a zuávok innen, a légió eminnen, a tengerészek onnan fognak az erőd felé nyomulni. De mikor az őrnagy fölkelt, intett az égett pofájunak, a ki a tolmácsával követte. A parancsnok szobájába mentek, mely előtt álltam s igy a beszélgetés minden szavát hallottam.
Az őrnagy az óriás vállára tette kezét.
– Luong-Tom-Hi! Nagyon komor pofát vágtál a tanácskozás alatt. Megmondom, hogy mért. Azt gondoltad magadban: miféle szamár ez, a ki haditervét az egész helyőrség jelenlétében állapitja meg.
– Igazad van, parancsnok, hisz ha az uniformisod zsinórjai tudnák, még azokat is le kellene fejteni és a tüzbe dobni.
– Helyesen beszélsz, vén jaguár, de csalódol, ha azt hiszed, hogy mi a megállapitott haditerv szerint fogunk eljárni. Azt csak hadd fecsegjék el az árulók, az nekünk csak használhat. Az igazi tervet most fogjuk megállapitani, mi ketten.
Luong-Tom-Hi meglepetten kiáltott föl:
– Ember vagy a talpadon, vezér! Most értelek csak. Öröm veled dolgozni, vén kigyó. Nos, hát nekem van már egy jó tervem.
Sokáig beszélgettek. Végre áttértek a részletekre. Luong-Tom-Hi a zsákmánynak a felét és Dü-Nam asszonyait követelte. Az őrnagy beleegyezett, s ennek jeléül tenyereltek egymással. Ekkor Luong-Tom-Hi elővette revolverét s fölhuzza a sárkányát.
– Mit akarsz?
– A tolmácsot fejbelőni.
– Megbolondultál?
– Nem, mon commandant, de ő tudja a tervünket… s ha ez az ellentáborba átszivárog, mind ott veszünk a vállalatnál.
A fiatal kinai (a ki a francia konzulátuson tanulta meg a gallok nyelvét) ezt már az őrnagy lábai előtt fetrengve, könyörögve tolmácsolta.
– Én bizom benne, – szólt az őrnagy.
– Rosszul teszed.
– Bizom benne, de azért vigyázok rá. Hé, legionista!
Beléptem a szobába.
– Kiáltson ide egy káplárt.
Kiléptem a tornácra s lekiáltottam az udvarra:
– Caporal Marnier!
Az öreg Marnier csakhamar a szobában termett.
– Marnier, ezt a kinait egy üres kunyhóba helyezi, egy ember éjjel-nappal mellette lesz, töltött fegyverrel, s ha valaki a benszülöttek közül szóba áll vele, mind a kettő agyonlövendő: a tolmács is, meg a benszülött is.
Ezzel az intézkedéssel a rablóvezér is meg volt elégedve.
II.
Egy zivataros éjjel, mikor az orkán menydörgéssé erősülve tombolt az őserdőben, a légiót fölkeltették. Nem riadóval, egyenkint rázták föl és sorakoztatták az udvarban, még pedig cakkumpak. Abból is láttuk, hogy hosszabb utra megyünk, mert minden legény két skatulya amerikai huskonzervet kapott s még husz kulit raktak meg élelmiszerekkel.
A viharfáklyák lobogó fényénél Brisard őrnagy és az égett pofáju ellenőrizték az elindulást. A zuávok már egy órával előbb elindultak. Vezetőül kaptunk tiz embert Luong-Tom-Hi csapatjából. A légiót Cavalier kapitány, Le Breton és Coulmier hadnagyok vezették.
Mikor a kiosztás, fegyver- és töltényvizsgálat megtörtént, az őrnagy négyszöget formált, befelé forditott arccal s a közepére állva szólt:
– Bajtársak, hosszu és veszélyes utra mentek, mely nemcsak bátorságotokat, hanem kitartástokat is kemény próbára teszi. Legyetek méltók a légió vitézi hirnevéhez s ne feledjétek, hogy ez olyan vállalat, melyben könnyen meg lehet szerezni az előléptetést, sőt a keresztet is! Vigyázzatok a vezetőitekre, ha gyanusan viselik magukat, lőjjétek le irgalom nélkül. Előre, Isten nevében! Franciaországért!
– Lám, lám, – dörmögött Rosztov, – az őserdőben még a republikánusnak is eszébe jut az Isten.
A tisztek kezetfogtak az őrnagygyal s a csapat lassan, zajtalanul kivonult az erődből. Oly sötét volt, hogy még az előttem ballagó katonát se láttam. A vezetők szabdalták elől az utunkban levő ágakat, ugy hogy mi, kik leghátul a kulik után bezártuk a menetet, már aránylag elég kényelmesen haladtunk. Néha egy-egy kuli jajgatása akasztott meg: mezitláb lévén, tüskébe lépett a szerencsétlen. Egy jól alkalmazott puskadöfés azonban elfelejttette vele fájdalmát s további szolgálatra kényszeritette.
A mint hajnalodott, egy sürü bokrosban tanyát ütöttünk s egész estig ott maradtunk. Tüzet rakni nem volt szabad s igy csak a magunkkal hozott hideg feketekávét élvezhettük.
A vihar egész nap változatlan erővel dühöngött. Rettentő volt az erdő folytonos, fülsiketitő zugása. Estére azonban megenyhült s mi remek holdvilágnál haladtunk tovább.
Hirtelen megállt a csapat. Az eleje az erdőszélen állt, egy tisztás előtt, melyen egy mély álomba merült falu állt.
A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.
A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak. Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.
A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.
Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak, végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel visszatérnek a kapitányhoz.
Bizonyosan üres a falu. Lakói megszöktek.
– Mehetünk, vezér, – szólt az egyik piráta.
– Nem találtatok senkit?
– De találtunk, csakhogy halva.
– Halva?
A megdöbbenés moraja futott át a katonákon.
A piráta közömbös hangon folytatta:
– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem fognak elárulni.
Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben eltorzult arccal annyi áldozat hever.
Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta ajkán a hangot.
A két orosz keresztet vetett magára.
– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.
Kezet szoritottunk.
– Mi az? – kérdé Marnier, a ki a leghátulsó escouade-ot vezette.
– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó percben nem fog cserben hagyni.
És ezzel a revolverét félig kihuzta a tokjából.
– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya, aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.
Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is meg lehetett meriteni.
Estefelé Cavalier összegyüjtötte a mi szakaszunkat és igy szólt:
– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?
– Meg, mon commandant.
– Ahmedre azonban vigyázzatok. A többiek azt mondják, hogy ravasz hindu.
– Mi még ravaszabbak leszünk, mon commandant.
– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a sulyát, hajlandó az árulásra.
– Majd belefojtjuk ezt az árulást.
– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön. Salut, mes enfants!
– Bonne chance, mon commandant! – felelt a szakasz.
Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást. Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak fölhalmozva.
Ő a fejét csóválta.
– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat. Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük. Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!
Egymásra néztünk Kertészszel.
– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja. S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.
Kertészre nem tett olyan rossz hatást, mert nem értette egészen jól.
– Csak feküdjél le, öreg, majd vigyázok rá.
Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott, koromsötétség borult az erődre.
– Te Pali! – sugta Kertész, – a hindu megszökött.
Felültem.
– Szerencsétlen, elaludtál?
– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben. Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott.
– Semmi zörejt sem hallottál?
– Semmit.
– Hát kigyó ez az ember?
Valami tárgy repült be az erődbe s kint zuhanás hallatszott.
– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről Ahmed hangja.
– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.
– Mi az? – szólt Marnier.
– Ahmed szökik!
Az erdő szélén a sötétben megszólalt a hang:
– Sohse fogjátok többé meglátni hazátokat. Jó éjszakát!
Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a dombról, s keresztülesett valamin.
– Fáklyát ide? Mi ez?
A legionista őr volt, fej nélkül.
– A fejet elvitte!
– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a fáklya fénye elé.
Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta vissza a bandita az erődbe.