AZ EZERÉVES TEMPLOM.
Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.
Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát. Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.
Kéz nehezedett a vállamra. Kertészé volt.
– Gyere sirt ásni.
Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával. Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.
Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, s az egész testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.
– Vigyázz! Imához! – hangzott Wladimir szava.
Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul elimádkozta a Miatyánkot.
– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az erődbe s készüljünk a védelemre.
Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy, ahogy volt.
– Főbelövethetnélek benneteket, – mondá nyersen.
– Tessék! – feleltem, s vállat vonva ott hagytam.
– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.
A kuli lépett Marnier elé.
– Engem elereszteni, káplár.
– Mit beszélsz?
– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét. Nincs semmi baj.
– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt kávét.
– Ha nem menni azonnal, nem megtalálni Ahmed.
– Csitt! Rakj tüzet!
– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem maradni.
Marnier kihuzta revolverét. A kuli térdre esett.
– Oh káplár, nem bántani kuli. Kuli jó fiu, tüzet rakni.
És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis meleget és bátorságot öntött tagjainkba.
A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság okáért megkötöztette.
Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt volna.
Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély álomba merültem.
Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet, huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.
– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.
– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől az erőd faláig futnak? – kérdém.
– Legalább ötöt minden ember.
– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez megtöri a rohamot.
Marnier komoran nézett maga elé.
– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.
– Miféle módjuk?
– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a fekete lelkükbe?
Ratinszki, a lengyel, megszólalt:
– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből, azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység fele vagy megégett, vagy megfulladt.
– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn, akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs külön idejük velünk vesződni.
Marnier mögött fölmerült a kuli sárga arca.
– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni pirátától.
– Merre van?
– Itt hátra.
– Vladimir! Öt emberrel nézd meg! Óvatos légy!
Persze az ötben én is bent voltam. Fegyvert fogtunk.
– Előre, kuli, vezess!
Fölhuzott fegyverrel az erdőbe mélyedt a kis csapat.
– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét esztendő előtt. Azóta szent templom.
– Van hozzá falu? – kérdém.
– Nincs.
– Hát pap?
– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni, madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.
Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a bokrokat.
– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert elillan.
Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk. Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal szétütögetni.
– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits rajtam, nincs cipőm!
– Kapaszkodjál a hátamra!
A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat. Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal ütnöm kellett őket.
– Siess előre, mindjárt vége, – figyelmeztetett a kuli.
Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet, megcsókolta s jól a szemem közé nézett.
– Te megmenteni kulit. Kuli jó fiu. Nem felejteni el.
E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt, s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk, a ki a napon sütkérezett.
– A szent pap, – suttogott a kuli, – nem lát bennünket. Vak.
Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.) Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:
– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?
Az erdőből a madarak ijedt sikoltozása felelt.
Ekkor az aggastyán a következő szavakat kiabálta:
– Bálem, bálem, zorgodi, nálesz!
Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott összetekerődzött, de fejét felénk emelve, folyton sziszegett. Az öreg lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:
– Kik vagytok? Jó barát, vagy ellenség?
– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és tiszteljük Visnu szent hajlékát.
– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje, hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.
– Lelőjjem? – kérdé Kraft.
– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a hideg rázott.
Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.
– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez nem nyulunk és semmit el nem viszünk.
– A templomot? Ti, fehér férgek? – rikácsolta az öreg.
Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett. Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.
Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a templom falához.
– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj, mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá, mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire röpül is az ég magasságában.
– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.
Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel. Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt, pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk arra a hegyre, honnan a jeladást vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.