JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.
ELSŐ FEJEZET.
A háziur távirata.
Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból. Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők föl.
Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat, mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S hajnalban nem minden házmester fekete.
Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.
Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz (mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.
Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon, hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt Jobbadán Mihály.
Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.
Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet, mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt megjegyezte és használta.
Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:
– Érdem előzi a méltóságot.
– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.
– Szónoklat és intelligencia.
– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?
– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.
– Az elnök beteg?
– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás okszerütlenségét sinyli.
– Sokat iszik?
– Inkább gyakran, de sokat.
Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt. Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer aztán megszólitottam:
– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen aludni?
Jobbadán végignézett, s felelt:
– Alvás a tőke öröme.
– Hát maga nem alszik?
– Jelenleg keveset. Éjjel soha.
– Hát mit csinál?
– Fejtörést folytatok.
– Valami baja van?
– Nincs, de lesz.
– Váltója jár le?
– Mellékes gond. Más bántalmaz.
– Mi az?
– Mondani nem lehet. Mutatni igen. Holnap bátor leszek.
Másnap beállit hozzám, s oda ád egy táviratot.
A táviratot a háziur küldte fürdőről. Rövid, de megdöbbentő volt:
Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey.
Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el meglepetésemet.
– Nos, hát fölkészült?
– A kezdetlegen tul vagyok.
– Mennyiben?
– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…
Itt megakadt.
– Jobbadán ur, ez nem elég, – mondám neki igen komolyan.
– Nincs tudomásom a többletről.
– Vagyis nem tudja, mi kéne még egy amerikai utra?
– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején találtam a szöget.
– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az eximinálást.
– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára vonatkozólag az ismeretek távolléte.
– De azt tudja, hogy az egy egészen más világrész?
– Tudom.
– Hogy roppant messze van?
– A tekintetes ur kilépésétől függ.
– Én nem léptem ki, Jobbadán ur, de vannak sokan, a kik ott jártak.
Jobbadán arca hirtelen kiderült, s bátrabban nézett a szemembe.
– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.
– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?
– Viz nem baj. Uszás segit.
– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse volna, a ki ott várja őt a parton.)
Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy lehet Amerikába jutni.
– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály gazda a glóbusra, – de a Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.
– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és megnézik.
– Két-három hónap? Nagyon huzamos. Nőm bánata erős lesz.
S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt, poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös földgolyóbisra.
Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam, hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.
Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a Merikáról. Ránéztem s szólék:
– Jobbadán, maga sirt. Egy könnyet látok még a bal szeme csücskében.
– Meghatottság gyümölcse.
– Meg van hatva?
– Meg. Rátabucsuzás elsejétől.
– Maga bucsuzik valakitől rátákra?
– Nőmtől.
– Miért nem az utolsó napon egyszerre?
– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája, billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első bucsurészletet.
– S a neje sirt?
– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi nem árulja el magát.
Jobbadán megrakodott a könyvekkel s eltávozott.
MÁSODIK FEJEZET.
Bucsu a szülőföldtől.
Harmadnapra Mihály gazda visszahozta Amerikáról szóló könyveimet.
– Már mind elolvasta? – kérdém.
– Részleg mind.
– Miért nem valamennyit?
– Időhiány, előkészületek tulbősége, s uj módszer az olvasást illetőleg.
– Miféle módszer?
– Nőm kitalálmánya, éjjel vánkos alá tévén a könyveket, fejbe megy a tartalom.
– Ej ha, ezt magam is megpróbálom.
– Ajánlandó és célarányos.
Mihály gazda, ugy látszik, nyugodtabb volt már. Érezte, hogy kezd tisztába jönni Amerikával s azt is észrevette, hogy körülötte a tisztelet fokozódott. A hunyadijánosok közt óriási föltünést keltett a hir, hogy az alelnök Amerikába megy. Sokan kétkedőleg rázták a fejüket; sokan nem rázták a fejüket, de kételkedtek, azt azonban ugy a fejrázók, mint a fej nem rázók elhatározták, hogy az alelnököt fényesen el kell bucsuztatni Európától.
Az elnök este kilenc órára hivta össze a rendkivüli közgyülést az Arany kapukulcs-hoz cimzett külvárosi vendéglő kerti helyiségébe. Kivonult a vak ember az asztaltársaság diszharmonikájával, mely ugy szólt, mint egy orgona, kivéve, hogy kizárólag hamis hangokat bocsátott ki magából. Ennek folytán a nóták oly geniálisan jöttek ki belőle, hogy a Rákóczy-indulót a Marseillaisetől nem lehetett megkülömböztetni. Sokan azzal gyanusitották a vak muzsikust, hogy lát s azért nem tud játszani.
Jobbadán Mihály Ferenc József-kabátja oly fényesre volt kefélve – nem, nem is kefélve, hanem subickolva – hogy a legkényesebb asszony meg tudta volna előtte a frizuráját csinálni. Mikor beléptünk a helyiségbe, (mert én is meg voltam hiva), a zenekar a Hunyadi-indulót vagy az Oh du lieber Augusztin-t játszotta; nem tudtam tisztán kivenni.
A második fogásnál felállt az elnök s a következő felköszöntőt mondá:
Uram, uram, Jobbadán Mihály alelnök uram, szállok az urhoz! (Jobbadán fölállt, s begombolta a ferencjózsefet.) Elérkezett az óra, s nemsokára itt lesz a perc is, melyben te elhagyod körünket és arra az utra lépsz, melyet Kolumbus és utána Széchenyi kijelöltek a magyarnak. Sok mindenféle ember áthajózott már a tengeren, de alelnök és házfelügyelő még egy se, s igy jogosan várhatjuk, hogy az uj világrész örömmel tekint személyed megérkezése elé. De tudjuk jól, hogy az utazás nagyon veszedelmes, cápák és hajótörések leselkednek az utas életére. Te azonban nyugodtan várhatod a cápákat és hajótöréseket, mert ha tested le is száll a tenger mélyébe, emléked itt fönn marad a földön, még tán valamivel följebb is, tudniillik itt, a Hunyadi János-társaság körében. Intézkedéseinket meg fogjuk tenni, hogy ez ne maradjon puszta igéret, s Jobbadán Mihály netáni elhalálozása esetére máris van szerencsém a következő határozati javaslattal föllépni:
1. A Hunyadi János-asztaltársaság mély fájdalommal veszi tudomásul szeretett alelnökének élete 45-ik évében történt korai elhunytát s elhatározza, hogy sirjára emléket állit.
2. A temetésen testületileg részt vesz, sőt a részvételre táviratilag az összes fővárosi asztaltársaságokat felhivja.
3. A koporsóra koszorut tesz.
Dörgő taps fogadta az elnök előterjesztését s ugy látszott, mintha azt egyhangulag elfogadták volna. Jobbadán oda ment az elnökhöz s könnyekig meghatva, melegen megrázta a kezét.
– Az inditvány zajos helyeslésének egyhangusága fokozza az irántami tisztelet becsértékét, – mondá Jobbadán, a mint a meghatottságtól szóhoz tudott jutni.
– Szót kérek! – hangzott keresztül a lármán egy éles hang.
Smirgli volt, a női- és férfi-öltöny-készítő.
– Halljuk Smirglit! – kiabáltak néhányan. Ezek az ellenzékiek voltak, a kik a választáskor a mostani elnök ellenében Smirglire szavaztak.
Smirgli felállt és igy szólt:
– Tisztelt polgártársak! Sajnálom, hogy az elnök ur határozati javaslatát nem helyeselhetem egész terjedelmében. Sőt egész terjedelmében elvetem. (Mozgás, ellentmondás.) Majd ki fogom magyarázni magamat. Én Jobbadán alelnök urat tisztelem és becsülöm, s szivesen hozzájárulok, hogy korai elhunyta esetén emléke lelkes ovációkban részesittessék. Csak a gyászjelentés helyes kitöltésére vonatkozólag vannak némely aggodalmaim. Honnan lesz a temetés, ha tisztelt és szeretve becsült alelnökünket, a tengeren elhalálozván, a vizbe vetik? Másodszor: hová állitjuk a sirkövet, holott az ő sirja a tenger, esetleg a cápák gyomra lészen? Harmadszor: hogyan helyezzük koporsójára a koszorut, holott koporsója se lészen neki, köztudomásu lévén, hogy a hajókon elhunytakat zsákba varrják, mindig kivétetvén a m. kir. propelleren Budára utazó elhunytak. Ezekre nézve kérném az elnök ur szives fölvilágositásait. (Általános mozgás.)
Az elnök nem jött zavarba. Első inditványát azonnal visszavonta s helyette a következőket terjesztette be:
1. Gyászmise a megboldogultnak lelkiüdvéért.
2. A megboldogult arcképének leleplezése és
3. A sirkő átruházása az elhunyt özvegyére.
Az ujabb inditványt élénk helyesléssel elfogadták és Smirgli is kénytelen volt belenyugodni. Miután Jobbadán is könnyek közt biztositotta a társaságot, hogy a tervezett gyászováció életének legszebb napja lesz, az elnök ünnepélyesen kihirdette a határozatot.
Következett a harmadik fogás, melynek elfogyasztása közben Jobbadán fölemelkedett, s a következő beszédet mondta:
– Tisztelt polgár- és tagtársak! Az elnök ur igen tisztelt szavainak hizelgése sokkal jobban meghatja belsőségemet, mint a mennyire külsőségemen látszik. Érdemeim pedzése mélyen érintette lelkiállapotomat, a miből kifolyólag csak rövidesen terjeszkedhetem ki a köszönetre. Nem tudom, hogy mi végezet vár reám a földgömbön, különösen azon bizonytalan ingatagságon, melyet a tudomány apparátusa tengernek nevez, de én nem habozom azon kijelentéssel élni, hogy bármily sors beteljesülése várjon reám: legfőbb törekvésem azon célt irányozza, hogy friss egészségnek örvendve térjek vissza hazámba, illetve a Liliom-utcába. Én, uraim, elmegyek a Merikába, s itt hagyom a Hunyadi János-asztaltársaság kebelzetét. Itt hagyom nőmet, itt hagyom a házat, melyre felügyelek, s most örvendek, hogy gyermektelen családapa vagyok, s nem kell leendő árváim gondoskodását eszközölni. Szives figyelmükbe ajánlom becses emlékem fentartását, mert magtalanul hunyván el, nevem fenmaradása özvegyem halálával bizonytalanságnak néz elébe. Köszönet és hála rebegése az én kötelességem, melynek teljesitését ezennel foganatositottnak tekintem. Éljen az elnök ur! Éljenek a tagtársak, s adja Isten, hogy szerencsés visszatérésem esete minél gyorsabban, annál biztosabban bekövetkezést szenvedjen.
Zajos tetszés fogadta az ékes beszédet s megkezdődött az ivás. Jobbadán a háziurat várta s ezért tiz órakor haza ment. Vele én is. Utközben megszólitottam:
– Jobbadán ur, irhatna nekünk a neve alatt amerikai leveleket.
– Hirnevem szempontjából?
– Arra is jó; de meg pénzt is adunk érte.
– A minimális kvantum tekintetéből mennyire számithatnék?
– Levelenkint tiz pengőre.
– Tekintetességed garantirozza az igéret biztosságát?
– Akár előre lefizetek ötven forintot.
– Nyugtatványilag elismerendem.
Másnap volt az elutazás. Ott voltam én is. Délután két órakor mentek a bécsi gyorsvonaton. Félkettőkor a háziur igy szólt Jobbadánhoz:
– Jobbadán! Hozzon egy komfortáblit, indulunk.
Jobbadán fejet csóvált, s mondá:
– Gyöngéllem az erőt.
– Micsoda erőt?
– Keveslem a lószámot.
– Miféle lószámot?
– Kérem, nagyságos ur, a Merika messze van. Földgömbileg kinéztük. Erősebb inditás kell a hosszu utra. Nem célarányos a konflis.
Ezzel elment és hozott egy fiakkert, melyre minden pakkot fölraktak. Jobbadánné sirt.
– Férfinak nem eleme a sirás. Száraz szem dacára a sziv megszakadhat, – mondá Jobbadán. – Isten veled, Borcsa, ha keres valaki, mondd meg, hogy a Merikába mentem.
Ezzel megcsókolta a feleségét. Ez volt a rátabucsuzás harmadik részlete. A háziur jött, Jobbadán felült a bakra, s még egyszer végignézett a Liliom-utcán, a házon, a kapun és az asszonyon, szóval: mindazon tárgyakon, melyek neki Európában legkedvesebbek voltak.
HARMADIK FEJEZET.
Jobbadán megszólal.
Természetes, hogy Jobbadán megszólalását nagy türelmetlenséggel vártam. Megkértem a háziurat is, hogy sürgesse belső inasnak kinevezett házmesterét a levélirásra s Perthey ur mindent készségesen megigért. Végre pár nap mulva kaptam egy levelet Hamburgból. Megjegyzem, hogy én Jobbadán leveleit átdolgozva teszem közzé, a nélkül, hogy eredetiségükből bármit is elvennék.
Első levél.
Tekintetes tisztelt uram!
Én, tetszik tudni, az utazásnak ellenzéke nem vagyok, mert tapasztalati civilizációnak kell az elmét megvilágitani, ha az embernek kvalifikája nincsen. Felfogásom szerint a kvalifika hiányosságát azonban betölti a fejtehetség, sőt erősen gyönge az elmebéli állapot, ha a kvalifikával a fejtehetség nem kapcsolatos. Azért bizva remélhetem utazásom eredménytelenségének szives elmaradását.
Vonatkozással a Liliom-utca 7-ik számu házra, tessék megmondani, illetve átaladni nőmnek az izenetet, hogy az öntöző kánák használata, udvarlocsolási esetekben, mellőztetni kéretik, mert a III-ik emeleti vizhiányosság panaszai lesujtólag érintik a háziurat. Ha az ugynevezett kánikula a forróság türhetetlenségét jelzi, nőm ablakvirágainak öntözése is halasztassék az rendes őszi esőzések záporáig. Ugy van!
Az utazási részletek látásom-előtti tartózkodása ezideig csekélynek mondható, mivelhogy uram podgyászának kivihetőségén és bevihetőségén fáradozok. De észleletem megfigyelte azt, hogy a mint eltávoztunk Magyarországtól, a magyar nemzet fogyni kezd és Bécsben már egészen elfogy. Németből ennyit egy rakáson nem észlelék belföldi életemben, legföljebb a régi józsefvárosi bucsukon. Lakhatik itt több egy milliónál. Körülbelül.
Utazási megállásunkat hamar félbeszakitotta a továbbutazás hirtelensége. Mikor a fölébredés erőt vett rajtam, már csehek közt voltunk. Ezek már nem örvendeznek oly busás sokaságnak, ellenben csehül beszélnek. Fülem ugy fogadta a cseh nyelvet, mintha hámozatlan mogyorót ropogtatnának héjastul. Inkább ellenszenvileg, mint hasonszenvileg hat.
A Csehországban kezdett alvást már megint Németországban szakitá félbe a fölébredés. A java német még csak itt kezdődött. Akár bajornak, akár szásznak neveződik, csak német a szegény. Itt jutott csak eszembe, s ezt izenetileg mondom nőm számára, hogy ha Kwiczaláné a második emeletről ujólag leöntené a mosogató vizet, a további eljárás a kerületi kapitányság elbánása utján foganatositandó. Mert a főkapitányi gócpontot nem illeti meg a kihágási elbirálás.
Ötödnapra megérkeztünk oda, a honnan már csak egy hidon kellene keresztülmenni, hogy a Merikában legyünk. De a hid nincs készen. Nem is lesz. Mert nehezmények lehetetlenné teszik az épités eszközlését. A tengernek nincsen feneke és az oszlopzatok elhelyezése a vizben függene.
Azt a várost, a hol most lakunk, de csupán időleg tartózkodva, Hamburgnak mondja a háziur. Kivezetvén a tengerpartra, mely itt csak háromszor olyan széles, mint a Duna, megnéztük a hajót, mely elszállitásunkra várakozólag pihen a vizen. Tekintetes ur! Ezernégyszáz dunai propeller összeépitve, mennyiségileg nem ér föl ezen egy jármű kül- és belfoglalatával. Ha nőm a takaritási folytonosságot a szobaurakra nézve el nem hanyagolandja, pénzbe nem szorul meg, szükséget szenvedőleg. De finom eljárás és megbizhatóság összpontosuljon további eljárásában, mert lakó táplálja a háziurat, szobaur a házfelügyelőt. A rászorulás ténye kényszeritőleg hat a szegény emberre, s üzenetileg tessen nőm munkásságát nevemben szigoritani, s a sárga nyári cipők kisubickolását elháritani.
A nagyságos ur az első osztályu helyzetet váltotta meg magának, magam a másodlagos utazás élveit kaptam fizetve a Merikáig. Mindjárt be is hajóztunk, csónakázás utján. Mert a part távolsága a hajó közelségétől csónaki közvetitést tett szükségessé.
A részemre kiutalványozott szobában osztás müveletét hajtottuk végre egy szabómesterrel. Hajón a házfelügyelők becsülete tetemesebb, mint Európában. Mert én az első emeleti ágyat kaptam sorsbeli gyufahuzás utján, a szabó pedig ez uton a földszinti ágy könnyebb hozzáférhetőségét foglalta el. Csupán az szolgált nehezményemül, hogy az ágyba fekvés kizárólagosan lajtorja közvetitésével volt eszközölhető. Tényleg.
Továbbá, ha a levél netáni hibái, nagybecsü igazitás révén, nyilvánossági jogot nyernének, esedezem azt igéretszerüleg jövőre is megcselekedni.
Melylyel, postai késedelem eshetősége miatt, ezennel zárom levelemet stb. stb.
Második levél.
Jobbadán kihajózott a sik tengerre, lehajózott a csatornán s az angol partokon feladta második levelét, melyből átveszem a következőket:
Csupa viz, csupa viz és közbül laknak az angliusok. A vizközi állapot környülállásait tekintetem nem láthatja, a térbeli távolság miatt. A mi pedig a szabólaktárs horkolását illeti, a térbeli közelség miatt kellemetlenül érint. Bizonyára igaz, hogy a tekintély jutalma szenvedés, mert első emeleti uri ágyamból a hajó mozgása miatt már két izben földszintre hurcolkodtam, felmondás nélkül, éjjel, álmomban. Goromba ébredés, de jogorvoslat kizárva, mert a hatóság az állam nyelvezetét nem érti.
Első reggel átkeltem az elsőrendü helyzet megtekintésére, hogy a nagyságos ur ruháinak és cipőjének kitisztitását személyesen eszközöljem. Egy tengerész megállitott, és kérdezte, hogy mit akarok szándékommal. Én nem mutattam be magamat személyileg, mert a személyazonosságot ismeretlen egyénekkel szemben megválogatom, csak a tovább haladást akartam folytatni. Ekkor ő meglökött, mire kalapom a tengerbe esvén, készült Nagy Jánosnál Cegléden, örökre elvesztettem fejemről a hazai ipart.
Ha a tekintetes ur a IV–X. kerületi elüljáróságnál sziveskednék följelenteni az ügyet elbirálás céljából, nem a kalap végett, de hogy idegenbe is erélylyel képviselve legyen az ipar joga és a magyarság védelme. Nőm értesitését a kalapra vonatkozólag mellőzni kérem, mert a sajnálat és 2 frt 50 kr. veszteség szivfájdalma erősen hatna rá.
Melylyel maradtam stb.
NEGYEDIK FEJEZET.
A vihar.
Jobbadán gazda szerencsésen megérkezett Amerikába s utközben megirt levelei közül kettőt a háziur azonnal postára tett. Ezek a következők:
Harmadik levél.
Tisztelt Nagyságod!
Másnap a Nagyságos ur, kalaptalanságom révén ürügyet találván, egy matrózsipka fejemrei illetékességét tette szóvá. Részemről tiltakozás ellenesete nem foroghatott fenn, mert alárendeltségi érzetemmel párosult a kalaphiány türhetetlensége. Beleegyezési helyeslésem után megkötötte az alku vásárát egy cethalzsiros fekete sapkát illetőleg, mely azonban fejbőségem térfogatát tekintve, szüknek bizonyult, azért én szalmakalapot inditványoztam, javaslatilag, tényleg. A nagyságos ur helyeslése találkozván a kalap árával, a kalap birtoka csakhamar részemen volt s azonnali betáblázása a fejemre kideritette a teljes passzolást.
Hallgatási kérelmem, multkori kalapveszteségemre nézve és nőmet illetőleg, ilyenformán fölöslegessé vált, mivel az uj kalapért az elégtétel a nagyságos ur erszényében rejlett, a mi nőm szivfájdalmait elviselhetőkké teszi. Azért kérem őt kimeritő értesités által a tájékozás medrébe terelni. Köszönöm.
A pipázásra vonatkozó hátramaradottság a hajón fenforgó idegenek közt erősen észlelhető. Mikor tajtékpipámat, ezüstkupakkal és nemzetiszinü bojttal, legelőször a födélzeten megtöltve és rágyujtva, pöfékelés utján bemutattam, egy tiszt odajött és fogaim mellékéről kihuzván, nem adta vissza. Elbámulás után határozott miérttel kutatván az indokolást, a pipa nagyságában rejlő tüzveszedelem mentségéhez folyamodtak, katlannak állitván a tajtom nagy öblözetében sercegő hazai muskatály-dohányt.
Utalva pipázási lehetetlenségem szenvedő állapotára, kis makrapipát nyertem válaszul, melyet azonnali próbatevéssel kezeltem. A tömés sikere kielégitő, habár az öböl térfogata elenyésző csekély. A rágyujtás kényes és nem kecsegtető kisérlet, mely a bajuszt elégéssel fenyegeti. Tajtom hosszu nyeléért esedeztem, kapitányilag, de tengeren bizalmatlanság uralkodik minden pipa iránt, mely a szemtől távol tölti napjait, miközben a dohányégés benne folyamatban van. Még a tüzoltófőparancsnok személye is bizalmatlansági tényező, mikor tengerenni pipázás engedelméről van szó. Nem firtattam tovább a szabályrendelet illetéktelen beavatkozási erőszakosságának ellenzését. Minek?
Megtöltöttem tajt-pipám kis unokagyermekét muskatálylyal és átadván földszinti szabólaktársamnak, rágyujtási kérelemmel fordultam hozzá. Szabólaktársam bajuszhiánya indokolja ezen saját találmányu ötletem végrehajtásában a személyválasztást. A szabó rágyujtási három szipákolása után a pipa azonnali visszavételét eszközöltem, s a szipákolásnak részemrőli folytatása következett. Igy mentettem meg bajuszom csuffátételét, az elégés kizárásával.
De az élvezet nagysága nem felelt meg ötletem sikerének. A makra, kupakhiány és szárrövidség miatt, orromba füstölgött, s tekintetemet marta. Köhögés bekövetkezése, könnyezés ködfátyola, s nyelvbőr hiányom közeledése, a pipázás gyors abbahagyására birtak, földhözvágás utján, a mi ingerültségi kirohanásra birta személyzet gorombábbjait.
– Minek neveztek? – kérdém nyugodt lélekkel a nagyságos urat.
– Marhának, – felelt ő nagysága halkitott suttogással, tekintettel alelnöki tekintélyem érzékenységére.
– Idegen nyelv nem számit. Csakis a becikkelyezett államnyelv becsületsértése állapithatja meg a rágalmazást.
Igy maradtam sikerrel tekintélyi magaslatomon, egyuttal rendreutasitva a gorombasági jogtiprás gyakorló tengerészeit. Mint mindig.
Negyedik levél.
Tekintetes ur! Kellemetlenségi érzés fogja el a lelket, mikor a leves ki van tálalva, az asztal pedig bicceg. A férfiu öklével üt rá, hogy neje siessen a papirossal, melynek láb alá tolása az asztal európai egyensulyát megszilárditja. Nohát tessen nyilvánossági joggal felruházni azon kijelentésemet, hogy tengeren az asztalnak nem egy, hanem mind a négy lába inog egyszerre. Ez szent.
Ilyet értem én személyesen a Merikába menet. A vihar alatt. A szárazföldi vihart ez semmiségi panaszszal illeti. Esik az eső ott is, de földre talál és elfolyik a kanálisban, mig a Dunára nem akad. De ha itt az eső leesik, csak vizre talál, hová folyjon szegény? Ott marad és elkeveredik a többi vizzel, fölereszti a tengert, higabb lesz és ha sokáig esik, másnap már nem olyan sós a tenger és meg is lehet inni, szegzárdival.
Ágyamban a fekvés lehetetlenséggé vált, mert kidobott a szoba közepére; a szoba közepéről a falnak való röpülés kellemetlenségét élveztem. Ha a födélzet szabad levegőjének szivását kezdtem, az idegenek megfogtak és betuszkoltak a nagy szálába, melyben csak ebéd idején szoktunk megjelenést tanusitani.
Másnap megint csak fölmentem, kapitányilag intézkedést kérni, a horgony lebocsátására, hogy a hajó fix állapota, mint mozdulatlan helyzet, mozgásunk szabadságát visszavivja. Megint betuszkoltnak érezvén magam a nagy terembe, mit láttam? A kormányos nevenapját ülő kivándorlók hevertek szerteszéjjel össze, s elannyira sokat ittak, hogy mind rosszullétnek örvendtek. Gyönge legények ezen tisztelt embertársak, mert a hallomás értesitése szerint, nem oly sok vala az ivás mennyisége.
Magam is felhörpintésre forditottam két kupicát, de angol keserüvel…
… Ezt a nyilvánosság kizárásával, csak zárt ülésileg méltóztassék kezelni. A két kupica illuzóriussá teheti alelnöki tekintélyemet s majdan elnöki megválasztásom esélyeinek reményét. Ime, uram:
A két kupica angol keserütől becsiptem, a rosszullét legalacsonyabb fokáig. A tengeri berugás szenvedéseinek első izbeni élvezése kizár minden további pályázást ez állapotra részemről. Isten bizony.
Betegen zárva levelezésem végét, maradok stb.
ÖTÖDIK FEJEZET.
A háziur levelei.
A háziur első levele.
Tisztelt uram!
Ön csodálkozni fog, hogy Jobbadán helyett én irok, de neki kiránditották a kezét csuklóban, s most jéggel borogatja. Ugyanis a födélzeten a kivándorlók azzal mulattak, hogy egymást a kezüknél fogva huzták, eldöntendő, hogy ki az erősebb. Én és Jobbadán néztük. Egyszerre megszólal Jobbadán:
– Huzási erőben fölényes a magyar. A kisérlet nem fölösleges, próbatét és dicsőség szempontjából.
– Nono, Jobbadán. Ezek erős fickók ám.
– A mi az erőt illeti, arra magam is vonatkozom. A lepipálás kizártnak tekinthető.
Ezzel levetette a kabátját, beállt a virtuskodók közé, s a következő percben a karja ki volt ficamodva.
Egy római szenátor nyugalmával mondá:
– A fájdalom nagysága eltörpül a levelezés lehetetlensége miatti bánat mellett.
Ekkor megigértem neki, hogy majd irok helyette, mig a keze meg nem gyógyul. Nagyon meg volt hatva, s igy szólt:
– Ezen jószivüségi nyilatkozat hálámat összpontositja. Erősen.
Melléje adtam egy szerecsent, a ki majd a pakkot segit neki leszedni a hajóról. Jobbadánnak nem tetszett a dolog, a mit ki is fejezett:
– Bizalmatlansági gyanumat fokozza a szinvegyülék feketesége. A természet suvikszát nem helyeselhetem a pofa arculatján.
– No, csak barátkozzék meg vele.
– Az államnyelv elhanyagolása miatt az érintkezés kizárólag jelekben nyilvánulhat.
– Nem bánom én, hát mutogassanak és beszéljenek jelekkel.
– Igenis, a süketek jelzési rendszerére fogunk áttérni, a némákkal szemben. Magyarhonban már észleltem a nyelv külső tüneteit.
Megérkezve Newyorkba, egy hétemeletes hotelbe szálltunk, melyről Jobbadán igy szólt:
– A kapupénz nagyságának örömeit ellensulyozza lépcsőmosás fáradalma.
De mikor látta, hogy a fölhuzó gép öt másodperc alatt fölvitt, megcsóválta a fejét és mondá:
– Házbani vicinális emeleti vasut találmányát Európa nem siet alkalmazásba venni.
Egyuttal megkért, hogy irjak azonnal, mert a levélirást becsessé teszi a sietség, mely az otthonvalók örömét a gyorsabb megkapás által fokozza.
Ezért siettem irni. Maradtam stb.
A háziur második levele.
Tisztelt uram!
Van szerencsém önnek, igéretemhez képest, tudomására hozni Jobbadán Mihály viselt dolgait, minthogy ő egyáltalán képtelen arra, hogy tollat vegyen a kezébe.
Uram! Jobbadán Mihály megbolondult. Először a szerecsenekkel nem tudott megbarátkozni. Tudniillik otthon, az állatkerti cirkuszban egyszer fölfedezett egy józsefvárosi fiut, a ki feketére suvikszolva, szerecsen inas volt. Azóta nem hisz a szerecsennek valódiságában s nem megy a fejébe, hogy miért suvikszoltatja be magát annyi felnőtt ember, mikor a fehér szin mégis csak kellemesebb és szebb.
– Fortélyos titok rejlését gyanitom, – mondá több izben.
– Dehogy, ezek mind született szerecsenek, – feleltem neki ilyenkor.
– Mélyebb észlelő előtt nagyságod állitása kétes értékünek tetszik, bocsánat, – volt rá az ő felelete.
Én vállat vontam és nem törődtem vele többet. Egy napon nagy botrány támadt hotelem kapuja előtt. Jobbadán megnyálazta az ujját s végighuzta egy szerecsen hordár pofáján. A hordár nem nyálazta meg egyik ujját se, de végighuzta mind az ötöt Jobbadán képén. Én a vendéglő szalonjából rohantam ki a jelenetre. Akkorra már Jobbadánt is fogták, meg a szerecsent is fogták.
– Mi történt, Mihály? – kérdém szigoruan.
– Bizonylat és valódiság kikutatása céljából képenni ujjhuzást eszközöltem.
– A szerecsenen?
– Igenis; egy ujj nem sok, annyival voltam bátor.
– És ő?
– Szent István birodalmában poflevessé minősitik az ő válaszát.
Bevonszoltam a szalonba.
– Miért nyálazta meg a szerecsent, boldogtalan?
Jobbadán körülnézett és nagy óvatossággal a fülembe sugta:
– Leleplezési szándék vezérelt.
– Hogyhogy?
– Nagyságod nincs értesülve?
– Nem vagyok.
– Én teljesen tisztába jöttem a dolog mibenlétének legrejtettebb titkaival. Szerecsenek a Merikának legrégibb lakói, azért fehérek tisztelik őket, megbecsülvén a szegényebbeket évi fizetéssel. E célból számos fehér besuvikszoltatja arcát, nem tudván másképpen megélni. És jogtalan fizetést huz állampénztárból, ellenőrzési közegek hanyag eljárása folytán.
– Kitől hallotta?
– Egy jó barátomtól. Fehérvári gyerek és pincér itt Csikágóban.
– De föltéve, hogy ez igaz, mi köze magának hozzá?
Jobbadán rám nézett, egy darabig gondolkozott, aztán igy szólt:
– E kérdés váratlanul éri tudatomat, mert nagyságodról felteszem, hogy a csalást hivatalból üldözendőnek tartja. Vagyis mindnyájunknak kötelessége ál-szerecsenek leleplezése által az államkincstár terhén könnyiteni.
– Jól van, jól, de máskor mégis hagyja békén a szerecseneket. Látja, hogy goromba fráterek.
– Igaz. Gorombaság tekintetében hazánkban csak pincelakókkal versenyezhetnek és pedig esőzápor idején, mikor pincéket elönti a felszakadt kanális vize. De pofleves nem tarthat vissza leleplezésemben a további eljárás foganatositásától.
Ettől az esettől kezdve jobban vigyáztam Mihály gazdára, mint eddig, s azt vettem észre, hogy bizonyos búskomorság kezd rajta erőt venni. Mikor megkérdeztem, hogy mi baja, kitérőleg válaszolt. Azt hittem, a honvágy bántja és biztattam, hogy egy hét mulva haza indulunk. Ez egy kicsit fölviditotta, de nemsokára visszaesett régi búskomorságába.
Egyszer csak látom, hogy egy csengetyüt vesz és haza hozza magával.
Aztán hallom, hogy éjjel csenget, többször, erősen, hevesen. Hallom azt is, hogy dörmög magában: „Mindjárt, mindjárt!“ Azzal az ajtóhoz csoszog, a kulcsot kétszer megforditja zárában, valakit beereszt s nagyot köszön neki:
– Jó estét kivánok, nagyságos ur!
Arra ujra bezárja az ajtót. És igy ment ez egy éjjel többször.
Eleinte át akartam futni, megtudandó, hogy miféle rejtélyes vendéget fogad Jobbadán, de hirtelen megálltam és a fejemre ütöttem: egyszerre megfejtettem az egész jelenetet.
Ennek az embernek nem a hazája, hanem a kapuja hiányzik!
A molnár nem tud aludni, ha a malma nem jár; Jobbadán meg nem tud aludni, ha minden éjjel ötször-hatszor föl nem keltik, még pedig csengetyüszóval.
Elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki.
Kibéreltem egy hétre egy kis faházat, a milyen Chicagóban van háromezer. Van benne villámos világitás, vizvezeték, telefon s ha a szél összedönti, másfélóra alatt föl lehet állitani.
Két lakás volt benne. Egyiket Jobbadánnak szántam, a másikat magam foglaltam le. Akkor aztán összepakkoltunk, magamhoz vettem Jobbadánt s ünnepélyesen átadtam neki a házfelügyeletet. Mihály gazda könnyekig meg volt hatva, megnyomta az elektromos csengetyü gombját s szólt:
– A hang erőssége előmozditja a kapunyitás gyorsaságát.
Mikor bejártuk a házat, mely ugyancsak ropogott lépteink alatt, megtapogatta a falakat s mondá:
– A minőség megfelel a mennyiségnek.
– Hogyhogy?
– Az anyag komiszságát ellensulyozza az épitmény kicsinysége. Tartóssága iránt kételyeim vannak, de használhatósága szembetünő. Próbatét meghozza a további tapasztalatot.
Ezzel fogott egy széket, kitette a kapu elé, ráült, pipára gyujtott és meg volt elégedve.
A rákövetkező éjjel háromszor jöttem haza s Jobbadán őrült gyorsasággal nyitotta ki a kaput, még otthoni hatosokat is nyomtam a markába, hogy illuziója teljes legyen; de lelkiismerete tiltakozott ellene.
– Szolgálati viszonyom nagyságoddal szemtelenségi következtetést vonhat maga után, rám vonatkozólag, ha a hatost elfogadom.
– Nem tudja meg senki. Különben maga itt nem tartozik házmester lenni, csupán belső inas.
– Nagyságod helyeslését nem birálhatom felül, – szólt s eltette a hatosokat.
Ettől kezdve nem mozdult el hazulról. Semmivel se lehetett a házból elcsalni.
– Legalább irt haza levelet, ugy-e? – kérdém.
– Kedélyállapotom nyugalma csak ujabb keletü s csak most jutok a fogalmazás kezdetéhez nyugodtan.
– Akkor ne is vesződjék, mert holnapután indulunk haza.
– Tehát a dolgok elvégzése rendben van?
– Mindent elvégeztem.
Tisztelt uram! Ime ez a magyarázata annak, hogy Jobbadán az utóbbi időkben nem kereste föl önt leveleivel. Maradtam stb.
A háziur harmadik levele.
Jobbadán Mihály egy newyorki fogadóban reggel hét órakor fölkelt, s nem tudta, mit csináljon önmagával. Azt tudta, hogy előttevaló este hetvenötig olvasott, mig a vonat felért arra az emeletre, melyen ő lakott. Ez tehát legalább is olyan magasan fekszik, mint a Gellérthegy. Az ajtón nem mert kimenni, mert attól félt, hogy nem talál vissza a szobájába, az ablakon meg ki se mert nézni, félvén, hogy le fog szédülni. Az ablaknál, szépen egy csomóba csavargatva, nagy tömeg kötelet talált, mely arra szolgált, hogy tüz esetén a bentszorult utas ott leereszkedjék. Jobbadán Mihály tehát derekára kötötte a kötelet és kidugta a fejét az ablakon. Nagyon tetszett neki ez a találmány, s elhatározta, hogy otthon a harmadik emeleti lakóknál a kötél alkalmazásának gyakorlatát meghonositja.
Miután madártávlatból kigyönyörködte magát, bár nem látott semmit, elhatározta, hogy fölkeresi a gazdáját, ruhatisztitási szempontok elintézése okából. Az ajtó külső részén egy szög volt, erre ráakasztotta a kalapját, hogy ujra rátaláljon a szobájára, azzal elindult. Végigment a folyosón, s a legvégén talált egy lépcsőt, mely fölfelé vezetett. Mihály gazda már tudta, hogy fölötte nincs több emelet, ez tehát a padlásra vezethet csupán. Visszafordult, hogy a folyosó másik végénél keresse a leszállás eshetőségét. Nagy örömére meg is találta a garádicsot, lesietett rajta, de az alatta levő, vagyis hatodik emeleten a garádics véget ért. Jobbadán ujra végigment a folyosón, megint nem talált sehol lépcsőt.
– A lépcsőkészitők üzeme pangásnak örvend a Merikában, – mormogá Jobbadán, – hol járnak le s föl a Merikaiak?
Különösen hol járnak le: ez érdekelte Mihály gazdát. Egyszerre csak egy kis ajtóból előtte terem egy szerecsen. No majd ez megmagyarázza.
– Svarc ur, – szólitá meg Jobbadán, mert tudván, hogy a szerecsen idegen, nem szólithatta Feketének, – kérem, Svarc ur, nem tetszik tudni a lépcsőfokok garádicsának hol- és mibenlétét?
A szerecsen vigyorgott, de nem felelt. Jobbadán tisztában volt vele, hogy ez sem érti az állam hivatalos nyelvét.
– Barátom, én lemenetelt akarok eszközölni, – és lefelé mutatott.
A szerecsen betolta őt egy kocsiba, melynek tetején lámpás égett, ez a helyi érdekü emeleti vasut volt. Jobbadán csak hatvanig számolt s már lent voltak az udvarban, a miből azt következtette, hogy ez a vasut is lejtőnek gyorsabban megy, mint hegynek.
A portástól megtudta, hogy gazdája az ötödik emeleten lakik, de nem volt bátorsága ujra fölmenni. Leült egy székre, s megvárta odalent. A cipője rettenetesen piszkos volt, s röstelte. Megszólitotta tehát a portást németül. A portás összeszidta. Jobbadán ugyanis a német nyelvet otthon kizárólag a lakókkal való gorombáskodásra szokta használni, s e nyelvből csakis az erőteljesebb kifejezéseket tudta. A cipősuvikszolást is ugy adta elő, hogy a portás rögtön kidobással fenyegette. Végre megértették egymást.
– A hotelben nem tisztitanak cipőt. Ez utcai ipar nálunk. Tessék a szerint berendezkedni.
Jobbadán tehát igy okoskodott: Ha a hotelben tisztitanak cipőt, az ajtó elé szokás rakni, ha az utcán tisztitanak, akkor mindenesetre a kapu elé kell rakni a cipőt. Kitalálja az ember lassanként ennek a fene a Merikának a fortélyos furfangját, ha gondolkozik.
Ezzel Jobbadán nyugodtan lehuzta a cipőit, kitette a kapuba, s ő maga sem messze onnan leült egy pinceablak-mélyedésbe. A hotelszemélyzet nem törődött vele; az amerikai nem ér rá mással foglalkozni.
Egyszer csak jön egy ember, fölemeli és nézegeti Jobbadán cipőit.
– Csak fényesre atyafi! – kiáltott neki Mihály gazda, – ne sajnálja a subickot az igénybevétel után erősen megdörzsölni.
Az idegen ember barátságosan mosolygott, s azzal eltávozott Jobbadán cipőivel. Negyedóra mulva Mihály gazda igy szólt:
– Lelkiismeretes munka huzamossága ellen kifogás nem tehető.
Ujabb tiz perc mulva már igy szólt:
– Visszahozás késedelme aggályt keltőleg hat, átalában.
Ujabb tiz perc mulva már határozottabban nyilatkozott Mihály gazda:
– Lopási gyanum erősödni kezd belsőleg. Késedelem, idegennel szemben, becstelenségi föltevésre jogosit.
Háromnegyed óra mulva pedig fölkelt s igy kiáltott:
– A jogtalan eltulajdonitás esete fönforogván, távozhatom. A mezitlábasság szégyenét az ismeretlenség leszállitja.
Ezzel visszasétált a vendéglőbe, de a portásnak mégis megmondta németül, hogy az utcai cipőtisztitás ipara fokozza az eltulajdonitás szenvedélyét, s ő (mihelyt uj cipője lesz) kefét vesz magának, s önhatalmulag fog eljárni cipőivel szemben.
Mire a portás ezt felelte:
– Ha uraságod még egyszer fog velem gorombáskodni, a békebiróság előtt szerzek magamnak elégtételt. Vén krokodilus!
– Nem hazai állat, s igy a sértés nem állapitható meg biztosan, – gondolá Jobbadán, s eltünt a vicinális vasut torkában.
HATODIK FEJEZET.
Jobbadán Mihály megérkezése.
Jobbadánné sir.
Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.
– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a zsebkendő.
– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.
– Különben mi baja?
– Ö… hözvegy le… leszek.
– Hogy érti ezt? Jobbadán meghalt?
– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már. Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.
– Hát mi történt vele?
– Nem tudom.
– Tehát még haza is jöhet?
– Igen ám, csakhogy akkor már készen lesz az özvegyi ruhám.
– Hát miért varrta meg?
– Az ő levele miatt.
– Irt magának levelet?
– Tessék, itt van.
Ezzel kihuzta a zsebéből Jobbadán levelét, az egyetlent, melyet hozzá irt.
Jobbadán balsejtelmei.
A levél még New-Yorkból kelt és igy szólt: