A BAUDIN FEDÉLZETÉN.
A Baudin szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier felé.
Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a detektivet a vonatról ledobtuk.
A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes bajtársaim a fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek csikorogva huzzák föl a két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a megkönnyebbülést, mikor a gőzhajó kürtje tompa búgással jelentette az indulást. Ugy látszik, nem egy embernek volt oka örülni a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén Európának, hol bizonyára élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.
Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü gombját, de már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult önmaga körül. E pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy reflektort a hang felé irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent meg.
– Dobjatok le egy kötelet! – kiáltott felénk.
A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, az ismeretlen belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a födélzetre.
Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi meg kiváncsian körülötte csoportosultunk.
– Ki vagy? – kérdé a kapitány.
– Pietro, sziciliai matróz.
– Mit akarsz?
– Beállni az idegen légióba.
– Ez Champsaur kapitány dolga.
A mi kapitányunk előlépett a tömegből.
– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé Champsaur parancsnok.
– Szöknöm kellett, mert még szerződésem köt a Taorminá-hoz.
– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam. Te rossz fát tettél a tüzre.
A matróz hallgatott.
– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép számmal, a kik apró gazságok miatt menekültek ide.
A rekruták röhögtek a kapitány tréfáján.
A sziciliai fölvetette a fejét.
– Hát bizony én, parancsnok ur – loptam.
Mintha a tömegen morgás futott volna végig.
– Mit loptál? – kérdé egyszerre rideggé lett hangon a parancsnok.
– Elloptam a kormányos aranyóráját és az ágyamba rejtettem. Éppen most vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam hirtelen elvitorlázni.
– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien! – kiáltott a kapitány.
Egy óriás káplár lépett elő.
– Dobd vissza a sziciliait!
A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden habozás nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.
A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott, Champsaur nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt adott a gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte verni a tengert, mely fehér tajtékot turt.
– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a mint fölbukott a viz alól.
– Köszönjük, hasonlóképp! – feleltek vissza karban a legionáriusok.
Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó zúgott, rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.
Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt hevertem bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi rabságot esküdtem Franciaországnak, melyből ha szabadulni igyekszem, büntetésem halál. Nagyokat sóhajtottam és foroghattam, mert Tagliano, a ki a fölöttem levő ágyban feküdt, megszólalt:
– Busul?
– Egy kicsit.
– Megbánta, hogy fölcsapott a légióba?
– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és kiváncsian várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony okosabban is csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna Afrikába, oroszlánt vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide borjut cipelni s esetleg ismeretlen feketéket megölni ismeretlen fehérek érdekében.
– Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju. Nagy esés.
– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett, uri Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám barátnénk van…
Egy szemközt fekvő norvég fiu fölemelte a fejét s beleszólt:
– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol édesanyámtól járni és beszélni tanultam…
Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint beszélgető társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik megszólalt:
– Boldog az olyan ember, a ki még honvágyat is érez!
Különös, keserü hangon szólt. Mindenki ránézett s a norvég igy szólt:
– Ön is csak született valahol.
– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a ki tanár volt Moszkvában, azért küldték oda számüzetésbe, hogy elpusztuljon. Óh, mert jaj az okos embereknek minálunk! A boldogtalan aztán nemhogy elpusztult volna, de megházasodott… igy születtem én. Van nekem hazám? Hazám nekem az a föld, a melyet apám mindennap megátkozott, mikor az ólommérget fujva ki tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám nekem az a föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők kancsukájának csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de megforditott irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi a nyomoruság, mint ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám sokszor visszasirta azt a sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi disznóólszerü házunk állott, a végében egy kis zöldséges kerttel… Mit sirassak én Európán? Bár sohse látnám többet.
S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt. Mindnyájan bizonyos szánalommal néztünk rá.
A norvég megszólalt:
– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a világrészt, melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem hazámnak. Mindig előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a feneketlen fjord sötét vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet anyám ölébe hajtva, a téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak tengerbe zuhanását. Mintha a viharos tenger orditó titánjait a földi titánok hajigálták volna. Szép ország az, uraim… De el kellett jönnöm, mert kenyér nem terem benne… Mérföldekre terjedő nagy területek lakatlanul, pusztán állnak, s még se fér el több ember benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen légiót, hogy éhen ne haljak…
Csönd lett.
– S önök? – kérdé a norvég, rám és Taglianóra nézve.
– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam magam lőni, mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.
Tagliano igy szólt:
– Körülbelül ez az én történetem is.
Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak az orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:
– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s hozzá elég intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi puszta szigetünk, melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk, hogy egymás sorsán könnyitsünk…
– Helyes! – kiáltottunk.
– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy szokás.
– Helyes.
Tagliano egy kis ezüst-feszületet vett le a nyakáról s megcsókolta.
– Talizmán. Anyámtól való.
A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s Tagliano diktált.
– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk. Hogy egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki, cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.
Elmondtuk utána az egészet.
– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni fog.
Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és lefeküdtünk.
Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni, mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb szolgálatra.
Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a teremből.
A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.
– Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.
– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki puskával őrt állott.
A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:
– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem a szerencsétlent.
– Miből gondolja?
– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van ni!
A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan, szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!
A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a hidra kiáltott.
– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)
A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba. De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni, mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám vigyorog onnan… Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett elvesznie. Mi vár én rám?