Tisztelt nőm!
A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé. Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás szerencséjének valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld, sürgősen. Hunyadi János-asztaltársaság halálom eseténi összehivását, rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.
Mihály.
Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.
– Hát nem szereti Mihály gazdát?
– Nagyon szeretem, de ha meghalt.
– Nem halt meg, ha mondom.
– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha valamit ir, az szentirás.
– Én csak azt mondom, hogy Mihály gazdát látni fogjuk még.
– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második emeletre.
Jobbadán él.
Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett Jobbadántól:
Tekintetes mylord ur!
Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera, szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést, mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás tartamát háziur belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája
Jobbadán Mihály.
A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:
– Egy ilyen fekete ruha tiz-tizenkét évig is eláll.
Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is elállhat.
A megérkezés.
A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött zártkörü táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A jegyekre rá volt nyomtatva, hogy Amerikából hazatért alelnökünk tiszteletére, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor Az arany kapukulcs-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek, hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz volt s csikorogva bömbölte: „Sört, sört!“
Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, karján vonszolva tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett, azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:
– Halljuk az elnököt!
Az elnök talpig feketébe öltözködve előlépett s szóla:
Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!
Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő, mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén, koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre inditványozom azt, hogy Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk, a többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja megállapitani.
Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:
Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A meghatottság sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval felelek: Éljen a Merika! Éljen a szárazföld! Határozottan…
Többet nem tudott mondani, sirt, s ezzel megkezdődött a mulatság.
Éjfél felé haza akartam menni, de Jobbadánné megszólitott:
– Ne tessék elmenni, tekintetes ur, nem tudok mit csinálni az urammal.
– Hogyhogy?
– Először életében becsipett.
– Ugyan!
– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki és vigye el; másra nem hajt.
Odaléptem Mihály gazdához:
– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni, pénzügyileg.
Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat és ijedt hangon suttogta:
– Tudtam, tudtam… ne hagyjon el tekintetes ur!
Kiértünk az utcára, Jobbadán rettenetesen tántorgott és sirni kezdett.
– Mi baja?
– Megkaptam, megint megkaptam…
– Mit?
– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz, halottkémileg.
Szerencsére hazaértünk a Liliom-utcába.
– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe kell mennie. Gyüjjön.
Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg magában a bort).
– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a lefekvést mint utókurát tekintem.
Ezzel Mihály gazda eltávozott, én meg lezártam az ő amerikai utját.