A SIVATAGBAN.
Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.
Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s életemre törnek.
Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem szépségében.
Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.
Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis melegebben bucsuzott el tőlünk.
– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én. Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak, csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.
Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk, kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában állomásozott.
Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban. Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád, mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz, prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.
A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a temperamentuma szerint és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona támogatta.
A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem, lehettek köztük embercsontok is.
A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk, aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.
Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő. Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv, egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.
A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt, hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes lethargiába estem… elaludtam…
Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt kiállitva. Különös érzések vettek rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával; a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem, elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s visszamentünk a táborba.
Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy rekrutának, a ki bővebb fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán hozzátette:
– Csak azon imádkozzál, rekruta, hogy oroszlán ne kerüljön eléd…
– Oroszlán? – hebegte a fiu.
– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél, megesz.
A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az állatseregletből szabadult ki.
Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással. Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek; a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja Isten. Csupa félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.
Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.
– Qui vive? – kiáltám stentori hangon.
– La Françe, – felelt egy ismerős hang.
– Ki vagy? – kérdém halkabban.
– Tagliano legionárius, ne üss zajt, pajtás.
– Galambos vagyok. Az istenért, hogy hagyhattad el a tábort?
– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok agyon akartak ütni. Adio!
Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal, lármázva közeledett.
– Állj! – kiáltottam rájuk harminc lépésről.
Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a parancsnokot, mert panaszuk van.
– Én nem mozdulhatok innen.
– Akkor majd fölkeltjük mi.
– A ki beljebb jön, azt lelövöm.
Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.
Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak, egyikük előlépett s francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott, melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.
– Vajjon maga volt-e ott az én katonám? – kérdé a hadnagy.
– Nem. Ezzel a kabil öszvérhajtsárral, a ki itt megkötözve fekszik.
– S mit akartok csinálni az én öszvérhajtsárommal?
– Megölni.
(A megkötözött kabil kínosan jajgatni kezdett.)
– S meghalt a ti emberetek?
– Nem.
– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a kabillal.
Az arabok morogtak.
– Azzal a hitvány szudáni korcskeverékkel? – kiálták többen.
(A hajtsár szivszaggatóan jajgatott.)
– Csend! – kiáltott a hadnagy, – szuronyt szegezz!
Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a szuronyok a tömeg felé fordultak.
– Kotródjatok! – kiáltott a tiszt s hátat forditott nekik.
– Parancsnok ur, parancsnok ur! – sivitott a kabil.
Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt, szerettem volna beléjük lőni.
– Egy sortüz nem ártana, mon commandant, – mormogott a káplár.
– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a hadnagy.
És halálsápadtan visszament a táborba, hol azonnal riadót vertek.
Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat, kihuzta a kardját, s szólt:
– Ki volt az a legionárius, a kit ez a boldogtalan kabil a faluba vitt?
Tagliano azonnal előállt.
– Holnap guzsba kötlek a napon.
Tagliano lehajtotta a fejét.
– Megérdemlem! – felelt egyszerüen.
… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…