– Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson. Pá, édesem, adok magának egy puszit.
A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette idegeneknek.
Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötétjében, Vidovics elszítt egy cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a második emeletre. Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment, hanem a folyosó másik oldalára.
Egy pillanatig habozott.
– Eh, nevetséges!… Hiszen szinésznők!
Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját. Csak aztán kérdezte, hogy:
– Szabad?
S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.
A felelet elég kategorikus volt:
– Nem szabad.
A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott, nem adott életjelt.
– Ó, bocsánat!…
Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt ugyanaz a hang:
– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.
Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.
Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“ vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.
– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója nem csalta meg) – ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy a formák fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de belátom, hogy ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se kerülhetjük ki… Ennek előbb vagy utóbb meg kell történnie. Essünk hát keresztül rajta, bár nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is siet…
– Kisasszony, én…
– Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem… üljön oda, egészen előre. Ha meg akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így; szeretem, hogy szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.
– Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se volt. Mi kisvárosiak…
– Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá, mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller Lolának hívnak, tizennyolc éves multam…
– Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára… haragjokra…
– Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két tucat Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert minden tudományok közül a szinésznőkköz ért a legjobban. Jó táncos, a lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda, pezsgőben félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz, mintha alapjában szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy mindig a szendéknek szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az állam-vizsgálaton egyszer megbukott. De már letette, egészben véve nem rossz ember, inkább csak rusztikus egy kicsit s van egy rattlere, amely… vagy aki a legműveltebb kutya Szilas vármegyében, ezt a rattlert Lecocq úr-nak hívják, igen zseniális állat… Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc úr?
– Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra, mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.
– Jól teszi, mert Vitkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S ha véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni, hogy önt itt látja…
– Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek…
– Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd későbben. Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön téved. A tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény leányokkal, akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat ceremoniázzon. Nos, én közölni kivántam önnel, hogy nekünk semmi közünk az ön életfölfogásához s hogy mi azoktól, akikkel szóba állunk, megkövetelünk minden tiszteletet. Önnek igen sok pénze lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből s azért nem is alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk élni, ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.
Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja s a tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a tekintete most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.
Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája beszél. S mialatt ezt a világos, derüs, szép szempárt nézte, úgy tetszett neki, mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa vörös és rózsaszinü, haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli virág tarkállik.
– Kisasszony, ön igen szigoru…
– Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat, mint amit ön mondhatna.
– Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul vétettem. De igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy eltaláljam a módját. Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen kérhet engedelmet az ember. Vagy virágot küld… tudja, afféle szegény, berényi virágot… vagy nem alkalmatlankodik többet, hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel köszön, de nem mer közeledni…
– Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy veszem észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést keltett. Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér bennünket a foyerba s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is, ha már meg kell lennie, hadd mutassam be a testvéremnek.
S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el messzelátóját a szeme elől, így folytatta:
– Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni ezt a jelenetet.
Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A lecke alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak most pillantotta meg közvetetlen közelből.
A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki maga mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s Vidovics meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy hallucinál.
Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az arcot, s igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami nagy vízen, talán a tengeren… a részletekre nem emlékezett. De úgy rémlett neki, mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte ugyanez a kedves kis teremtés… s az arca csupa víz volt… a könnyektől-e, vagy a köröskörül csapkodó hullámoktól?…
Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság; talán álmodta valamikor az egészet.
Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek lehetett!… S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az édes mosolygásban, mely bimbóhasadásra emlékeztetett!…
– Talán neheztelni fog ránk, – szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, – de Lola nem gondolta azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál. Mondja, mért néz úgy rám?
A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság.
– Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a haját, a szemét, a száját. És most mégis más.
– Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?
Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy gyermek, aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit gondolnak róla.
Vidovics komolyan felelt:
– Így tetszik jobban.
– Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én. Van, aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy miért nem lettem igazán éppen olyan, mint ő. Olyan szép, olyan okos, olyan jó, olyan ügyes, olyan tanulékony. Eljön majd, ha Lola föllép?
S tovább fecsegett Loláról, Lola szerepeiről, Lola nagy sikeréről a konzervatóriumban…
– Úgy beszél, mint egy kis gyerek, – szólt magában Vidovics, – mint egy szófogadó, jó kis baba és mégis…
Alig hallgatott oda, csak nézte a sötét zafir csillogását. S ahogy tekintete belefelejtkezett a mosolygó szép szembe, egyszerre azt a megdöbbenést érezte, mely akkor fogja el az ideges embert, ha a hajó lámpájának világánál sokáig néz bele a sötéten csillogó, mély, szédítően mély vízbe.
– Menjünk, – szólt Lola.
A másik kisasszony engedelmesen ugrott föl s mialatt Vidovics bepólyálta a kabátkájába, odafordult a testvéréhez:
– Lenn várjuk meg a nénit?
– Ők is készülődnek már; mire leérünk, már a foyerben találjuk őket.
Azt jelentette ez, hogy ő még maradt volna?
Vidovics álmélkodva vette észre, hogy még akkor is ez a kérdés foglalkoztatta, mikor már az első emeleten jártak.
Mialatt lementek, Lola megkérdezte tőle:
– Mit gondol, lesz közönsége az operai előadásoknak? Ha az operette-estéken is csak ilyen kevesen vannak a szinházban, mi alighanem üres ház előtt fogunk énekelni.
Vidovics bizonygatta, hogy ez lehetetlen s elmagyarázta, miért nem volt nagyobb közönsége a már Berényben is elcsépelt Bőregér-nek. Kissé szórakozottan fejtegette a helyi viszonyokat s a másik kisasszonyra nézegetve, így tünődött magában:
– Mily kár, hogy az ének és a mimika ezeket az ajkakat is ki fogja vetkőztetni a formájukból! Ezt a szájat nem azért teremtette az Isten, hogy énekelgessen, hanem egyes-egyedül azért, hogy csókoljon.
A másik kisasszony mindannyiszor visszanézett rá, nyájasan, szívesen, mintha már régi ismerősök volnának.
Odalenn Lola megszólított egy szolgát, hogy hívják ki a nénjét s mialatt egy szempillantásra magukra maradtak, Vidovics hirtelen közelebb hajolt a szemébe mosolygó archoz s halkan, vakmerő bizalmassággal megkérdezte tőle:
– Hogy hívják magát? Maga édes-kedves!
A leány nem haragudott meg; meleg tekintettel felelt a meleg tekintetre s így szólt:
– Az én nevem Mira.
Akárcsak azt mondta volna:
– Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.
Lola visszatért.
– Mindjárt itt lesznek s mi ezennel elbúcsuzunk öntől, Vidovics úr.
– Remélhetem, hogy megbocsátotta a tolakodásomat?
– Számítok rá, hogy jóvá teszi a hibáját, s ezentúl gyöngédebb lesz. Jóéjt!
– Jóéjt, kisasszony!
Kezet fogott velök, egy tekintetet váltott Mirával s nagy tisztelettel köszöntötte őket. Aztán látva, hogy a nézőtér ajtaja kinyílik, elmenekült Sugár Mariska feddő szavai elől.
– Lám, lám, – szólt magában, mialatt átsétált a Metropole-szállóba, – nem is olyan vadak, mint a galéria képzeli!…
De egész este nem ment ki a fejéből ez a jelentéktelen kaland s bár korán tért haza, csak hajnaltájban tudott elaludni.
– Mintha sohase lett volna olyan idő, amikor nem ismertem!… – szólt magában.
Reggel felköltötte a legénye.
– Mit akarsz?
– A nagyságos úr azt parancsolta, hogy költsem föl s fogassak be, mivel Szent-Jánosra megy.
– Igazad van, majdnem megfelejtkeztem róla. Menjünk hát Szent-Jánosra.
III.
Haller Lola – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. szám,
III. em., 98. ajtó.
Kedves Atyám!
Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit Kedves Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy: szerencsésen megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta megérkeztünk, folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki se pillantott az ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden iránt közömbös.
Persze, erőtetni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a vonat nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a füst rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert a fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok volt a commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira rosszul is lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit messzebb ült, valóságos köd takarta el előlem, mint a tündéreket a Szentivánéji álom-ban. Őszintén szólva megbántam, hogy nem a Metropole-ba mentünk, de a szinészek azt mondták, hogy a Metropole rémdrága; végre is két napot kiáll az ember akárhogy.
Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy szót se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s csak nézett ránk, mint egy kis macska.
– Nem írsz a papának? – kérdeztem tőle.
– Nem, – felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.
Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen alszik, mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a hangszálagaiban rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a jó Isten ebből az adományból nekem is, egy másik porciót?!
Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s aránylag igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az utcára néznek. A háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz, korrepetitorunk is van már: a szinház karmestere; azt hiszem, nem valami nagy muzsikus, a szinészek azt beszélik róla, hogy a boszniai okkupáció óta soha senki se látta józannak, de azért majd csak megleszünk vele.
Én szerdán este már énekelek; a Hoffmann meséit adjuk. Azt hiszem, csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike repertoárjával, csak a jövő héten léphet föl először. Képzelheti, minő lesz az az előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! A remete csöngettyüjé-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már előbb bemutatkozhatnék, például Rip-ben; azt tudják itt is.
Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten segít, nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára meghálálhatjuk azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben van, mily óriás áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a legszükségesebbet is megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.
De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden irok; délelőtt próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy kis szabad időm lesz.
Kezét csókolja
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.
Kedves leányom,
a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint; hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár ujságot is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét. Mit csinál a kis haszontalan?
Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom minden nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.
Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek a napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s a reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a megszerzésök kerül.
Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az ernyedetlen munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek tartoztok vele, hogy egy-két évig megvonjátok magatoktól még a gyermeki örömeket is, melyek korotoknak kiváltságai.
Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes jövőt, melyet elérnetek csak tőletek függ!
Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos. Ölel mind a kettőtöket
szerető atyátok
Haller Xav. Ferenc.
Haller Mira – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapest,
Gyár-utca 117.
Kedves apuskám!
Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden fölvonás után, bokréták, nagyon sok bokréta.
Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én bokrétám Pesten készült; Lola is kapott ilyet.
Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan sokat tanulunk. De Lola nem hagy békét.
A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem mentünk el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az itt nagy divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájokkal s még Fröhlich nénit is felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket, hogy a fiatal urak Lola képével alszanak el, de eszük ágában se volt elaludni. Csak hajnal felé szabadultunk meg tőlük.
Képzelheti, apuskám, mennyire össze volt törve a mai próbán szegény Friquet Rózsi. De Berényben nem lehet másképpen.
Pá, apuskám, kezét csókolja
jó kis leánya:
Mira.
Haller Lola – Haller Xavér Ferenc urnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. sz.
Kedves Atyám!
Ne tessék megijedni, ha azzal kezdem, hogy párbaj volt miattunk. (Mira miatt, vagy miattam? – magam se tudom. Annyi bizonyos, hogy én Mirát gyanusítom s éppen azért írom meg a dolgot, mert kérni akarok Kedves Atyámtól valamit.)
Nem lett ebből a párbajból semmi nagyobb veszedelem. Egy Vidovics nevü úr, aki meglehetősen erőszakoskodó és kellemetlen fráter, megvágott egy huszártisztet, valami Cipriáni bárót. A báró aznap este fölkötött karral jelent meg a szinházban, éjjel a két ellenfél megint együtt mulatott: ez az egész história.
Úgy beszélik, a cigányon különböztek össze, akkor, mikor az éjjeli zene szerencséjében részesültem; a báró ki akarta vinni a cigányt valahová, egy szomszédos pusztára, a másik nem engedte… szóval valami izetlenkedés volt a párbaj oka. De nem ez a nevezetes a dologban.
Képzelje, Mirának roppantul hízeleg ez az izetlen história.
Azt fogja mondani, Kedves Atyám, hogy az lehetetlen. Igazán, nem akarja elhinni az ember. És tessék.
Akkor este, mikor az egész város csak a párbajról beszélt, nagy vitatkozásom volt a háziasszonyunkkal. Engem, természetesen, rendkivül fölingerelt, hogy ezek a ripőkök így kompromittálnak bennünket; a háziasszonyunk, mint jó berényi honleány, védelmezni kezdte a tolakodó urfit, hogy nem kell azt olyan komolyan fogni föl; az már itt így szokás. A szinésznők éjjeli zenét kapnak, mert szinésznők s a fiatalok meg-megverekednek néha, mert fiatalok. Enélkül Berény unalmas, szürke volna; enélkül nem volna érdemes élni; enélkül az asszonyok és leányok rá se néznének a fiatal urakra. És hogy ez a fiatalember nem is olyan kellemetlen fickó; jónevelésü, illedelmes, néha szeretetreméltó is.
Azt feleltem neki, hogy semmi közöm a fiatal urak fiatalságához és semmi közöm a berényi don’t-hoz. Nekik se legyen közük hozzám; megkövetelem, hogy hagyjanak békében. Azzal, hogy a szinházban megfizetik helyeiket, nem váltanak jogot arra, hogy engem, otthon, molesztáljanak. És így tovább.
Mira szokása szerint nagyokat hallgatott. Hol egyikünkre, hol másikunkra figyelt s folyton mosolygott. Engem boszantott ez a mosolygás.
Azért mikor a háziasszonyunk kiment, megkérdeztem tőle:
– Neked tán tetszik ez a história?
– Tetszik hát! – felelt.
És nevetett a szemtelen.
– Eh, veled nem lehet beszélni!…
Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már alszik, egyszerre megszólalt:
– Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem bántott téged senki.
Elbámultam ezen az impertinencián.
– Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias mérkőzés? – kérdeztem gyanakodva.
– Igen, azt hiszem, hogy miattam történt, – felelt határozottan.
Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.
Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam tovább a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk, közlékenyebb lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.
Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:
– A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.
– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
– Táncolni akarok! – felelte.
– Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.
– Azt bízd rám, – szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.
De ez még nem minden.
Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó, hogy mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a gavallérunknak.
Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem tudom lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy nem vagyok valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja megérteni, a gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem, hogy a szinháztól hazáig folyton a sarkunkban legyen.
De ebbe itt bele kell nyugodni. Berényben a szinésznők akkora kisérettel járnak az utcán, amilyennel a gerolsteini nagyhercegnő. Némelyik az egész tisztikart magával hordja; csak éppen, hogy a katonabanda nem megy utánok. Ha akarjuk, ha nem, nekünk is kijut ebből a díszőrségből.
Ez bosszantó, de Mira a mi gárdánkkal meg van elégedve. A gárda Cipriáni báróból, Vidovics úrból, egy rattlerből és egy tábori kutyából áll. Nekem ez a tábori kutya tetszik a legjobban az egész társaságban. Nagyon okos állat, sokkal okosabb, mint a gazdája. Úgy fogja el a legyet, hogy öröm nézni. Cipriani báró sohase unja el ezt a sportot; egész nap a kutyáját produkálja. Szép mulatság, ugy-e? Nos, ez a mi főszórakozásunk Vásáros-Berényben.
Képzelheti, Kedves Atyám, hogy Cipriani báróhoz képest még Vidovics úr is elmés embernek tünik föl. És Mira túlságos hálával honorálja ezt a csekély különbséget. Olyan fölöslegesen sokat foglalkozik vele, hogy tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.
– Elment az eszed? – kérdeztem.
– Mit akarsz? – szólt szenteskedő, álnok pillantással, – ő a szinügyi bizottság elnöke!
Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az a gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az bizonyos, hogy nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan határozottan, ahogy szeretném. Félórákig eldiskurál vele; kibeszél hozzá az utcára, szóval ostobáskodik.
Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál.
Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.
Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik fölvonásbeli nagy áriát úgy énekli, mint talán soha senki, de a szerelmi kettősbe bele fog sülni. A mai próbán igazán csak próbálgatta: vajjon eltalál-e belőle egyetmást? Szerettem volna rákiáltani: „Igen, valahogy ilyenformán van!…“
Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs magánál, egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a karmesterrel, – hol az egyik keresi a másikat, hol a másik az egyiket, – hozzá a berényi előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt iszik – mert Friquet Rózsi is Hekuba nekik – s aztán kérdem: vajjon ilyen körülmények között hódította-e meg a világot: Grisi és Catalani?
Isten önnel, Kedves Atyám, kezét csókolja
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.
Kedves leányom!
Sikereidnek nagyon örülök, ámbár nem tudom, van-e Berény városában a közönségnek olyan műértő töredéke is, mely tehetségedet és énektudásodat a maga teljes mértékében méltányolhatná.
De mit firkálsz nekem nem tudom miféle Vidovics úrról s nem tudom miféle Cipriáni báróról?!… Miért foglalkozol ennyit apró-cseprő dolgaikkal, kutyáikkal és párbajaikkal?!… Úgy látom, a jó Róza nem elég egészséges arra, hogy a szinházba is elkisérhessen benneteket. Ez a baj.
Különben írtam a jó Rózának, hogy beszéljen Mirával; remélem, ki fog derülni, hogy a kicsike nem olyan gondatlan, mint mondod. Ha lustálkodik a kis semmirekellő, kiálts rá. Szeretnék nálatok lenni, amikor Friquet Rózsit énekli, de mint már közöltem veled, a husvéti szent ünnepekig aligha szabadulhatok. Mindennap több a dolgom. Most ráadásul, egy oratóriumon munkálkodom.
Egyébként a sakk-versenyben is részt akarok venni s ez épp a jövő héten kezdődik.
Ne feledjétek, hogy a munkátlanság a legnagyobb tehetséget is megőrli s gondoljatok szerető atyátokra, akinek soha sincs egy szabad perce, mert folyton-folyvást jövőtökért fárad.
Isten veletek, édes leányom! Ölel szerető atyátok
Haller X. Ferenc.
U. i. Ne hagyjátok nyitva az ablakot; akkor nem néz ki rajta.
H. X. F.
IV.
Vagy tíz nappal azután, hogy a San-Remoba készülő Vidovics Feri összes ismerőseitől elbúcsuzott s szándéka komolyságának jeléül addig nézegette a vasuti menetrendet, míg végre dühbe gurult s bosszuságában minden igaz ok nélkül megsértette Cipriani bárót: az előbb nevezett fiatal magánzó s az utóbb nevezett huszártiszt nyugodtan üldögéltek egymás mellett a Metropole-kávéház egyik utcai ablakánál.
Délelőtt tizenegy óra lehetett. A napfényes piactérre akkortájt érkezett meg délfelől a tavasz első langy fuvalma; s a kávéházat éppen söpörni kezdték. Hanem azért a daliák nem mozdultak a posztjukról. Nem sokat társalogtak ugyan, mert egy félóra óta csak hébe-hóba szólalt meg az egyik vagy a másik; de úgy látszik, így annál jobban mulattak. Vidovics az ablakon át a járókelőket nézte; a katona a kutyáját oktatta. A párbaj óta elválhatatlanok voltak, mintha a vágás, melyet a báró kapott, a bérmálás erejével szilárdította volna meg hétéves barátságukat. S ezt az avatottak igen természetesnek találták. Mert ha egy huszártiszt elköveti azt a menthetetlen ügyetlenséget, hogy egy bárányoknak való, égi szelidségü párbajban sebet kap anélkül, hogy ő viszont hachée-vá aprítaná össze az ellenfelét: a legokosabb, amit tehet, az, hogy gráciával viseli a következéseket s jó képet vág a rossz játékhoz.
És bár Cipriáni száz mentséget is tudott rá, hogy tulajdonképpen miért nem szabdalta össze szeretett cimboráját, a rideg valóság az volt, hogy a katona megsebesült, a civil pedig ép bőrrel menekült az élet-halál-harcból.
– Tudod – magyarázta Vidovicsnak sok szeretettel – mikor a reuma bele áll a karomba, használhatatlan fickó vagyok, arra se érdemes, hogy pofon vágjanak. Aztán meg, nem tudom hogy történhetett: részeg voltam, rettenetesen részeg s nem tudtam, hogy a két Vidovics közül, akit magam előtt látok, melyik az igazi s melyik a fantóm. És véletlenül mindig a másik kapta meg a vágást.
Vidovics készségesen méltányolta ezeket a kitünő okokat, a többi kilencvennyolccal egyetemben s lojálisan elismerte, hogy óriás szerencséje volt. De ez a nagy lovagiasság csak betetőzte a Cipriani malheurjét; enyhíteni nem enyhített rajta. Mert bizonyára sokkal jobb lett volna, ha ellenfele vitatkozik vele; mikor a párbaj szerencsétlen, de legalább vitás, már az is valami.
Még súlyosabbá tette a vereségét, hogy akkor is ő huzta a rövidebbet, amikor összetűztek. Nemcsak, hogy megvágták, de ártatlan embert vágtak meg benne. Az összekoccanás alkalmával olyan ügyetlenül viselkedett, hogy akárkit lehetett hibáztatni az esetért, csak éppen őt nem. Vidovicsnak még azt az elégtételt is megadta a sors, hogy az összes jelenlevők szerint ő volt a hibás.
Ez a nevezetes jelenet ugyanis egy kicsit másképpen zajlott le, mint a hogy Lolának elmondták. A párbajra nem a cigány szolgáltatott okot.
Jóval az éjjeli zene után, a virradat órájában történt. Azoknál a pezsgős üvegeknél tartottak, amelyeket már senki se számlál, még a fizető pincér se. (De ne tessék félteni őt, ha koronkint a pillanat intuiciójára bízza, hogy mennyit számítson föl; a fizető pincérek őrző angyala mindig éberebb, mint a részegeké.)
Az asztalnál ülők közül ketten már szenderegtek; Vidovics is mintha másfelé gondolt volna. Cipriánit ellenben kissé lármássá tette a bor; folyton ő beszélt.
Éppen azt fejtegette, hogy mi módon s nevezetesen minő szerényebb összegekkel lehetne megközelíteni a két Haller-leányt, midőn Vidovics egyszerre, érthetetlenül fölpattant s minden igaz ok nélkül belekötött a becsípett emberbe.
– Milyen malheur-öm van nekem! – szólt s nagyot vágott az asztalra. – Az este másfélóra hosszat betűzöm a vasuti menetrendet s annyit sem tudok kisütni belőle, hogy miképpen lehet eljutni innen Árokszállásig, most pedig, a mikor mulatni akarok, másfélóráig kell hallgatnom ezt a szamarat, aki még butább, mint a menetrend!
– Mi ütött beléd? Elment az eszed? – szólt Cipriani elbámulva. – Beszélj velem tisztességesen, vagy ha részeg vagy, eredj haza.
A többiek is rajta voltak, hogy elejét vegyék a komolyabb összekülönbözésnek.
– Mi bajod van vele? Örülj rajta, hogy szóval tart bennünket. Ülj le és ne kötekedjél; ha rosszkedvü vagy, huzasd el a nótádat.
De hiába csitították s hiába építgettek neki aranyhidat a tisztes visszavonulásra, nem hagyta abba.
– Eh, unom már ezt a sok vénasszonyos beszédet!… Ha társalogni akarsz, eredj a borbélyhoz; engem ne bosszants a fecsegéseddel!
Ez után persze nem maradt egyéb hátra, mint lovagiasan intézni el a dolgot. Ha az ember beborozott, az még nem ok rá, hogy belekössön a cimborájába.
– Ugyan mi bőszített föl annyira? – faggatták Vidovicsot a segédei. – Nem mondott semmi olyat, ami bánthatott. Lányokról volt szó, vagy más efféléről!…
– Dühös voltam a menetrend miatt – felelt Vidovics – s az jutott eszembe, hogy milyen szamárság napról-napra halogatni az utazásomat, csak azért, hogy egész éjjel ezt a locsogást hallgassam!
A párbaj után azonban belátta a hibáját. Mialatt Ciprianit varrták, odament hozzá s kezet fogott vele.
– No, vén szamár! – szólt s a hangja most már barátságosan csengett, – kellett ez neked? Minek ingerelsz, mikor rosszkedvü vagyok?!
– Látod, ez már beszéd! – felelt Cipriani meghatva. – Miért nem mondtad ezt mindjárt?
Vidovicsra nem is haragudott tovább, csak a civilek gyalázatos szerencséjét átkozta magában. S elhatározta, hogy ha találkoznék, aki az ő esetéből kifolyólag azt merné állítani, hogy a katonai iskolákban a vívást rosszul tanítják, ezen az emberen keresztül fog gázolni. Mindenütt kereste ezt az embert – a vendéglőben koronkint gyanakodva tekingetett szét, – de az illető nem akart mutatkozni.
Addig is, míg ilyenformán revanche-ot vehet a polgári társadalmon, úgy vélte, fair dolog lesz, ha meleg barátságával tünteti ki legyőzőjét s napról-napra, a híres esetek egész tömegével bizonyítja be neki, hogy a kitünő vívónak a legtöbb párbajban nincsen szerencséje.
Mindennap tudott egypár új esetet.
– Nem neked mondom – kezdte reggelenkint, ahogy a kávéházba megérkezett, – mert te fenegyerek vagy, akinek a hadseregben volna a helye, de hidd el, a párbajt azoknak találták fel, akik nem tudnak vívni. A kárpitos megvágja az őrnagyot, az ügyvéd lelövi az erdészt, a commis megsebzi a vívómestert s mindez huszonnégy óra alatt történt.
– Tegnap? – kérdezte Vidovics csodálkozva, mert Cipriani nem igen szokott ujságot olvasni.
– Nem, 1839-ben.
– Te, hol tanulsz te ennyit? Egy idő óta olyan művelt vagy, mint egy csillagásztorony!
– Barátom, van nekem egy könyvem, három kötetben: a Sport-Kalendárium, 1873-tól 1875-ig. Abban minden megvan.
– Vagy úgy.
A párbeszéd ritkán tartott hosszabb ideig, mert Cipriani nem ért rá minden éjjel művelődni s Vidovics akkor szerette a barátját, ha hallgatott.
De azért Cipriani egész délelőtt nem mozdult el Vidovics mellől; szerette, ha együtt látják őket az ablakukban. Ha Vidovics nagyon sokáig forgatta az ujságokat, vagy az utcán ácsorgó vásáros parasztokat nézte, Cipriani a kutyáját tanítgatta; ezt a szórakozást sohase unta meg.
Lassankint Vidovics is bele nyugodott sorsába.
– Ez a bűnhödés, – szólt magában. – Most már azt se mondhatom neki, hogy untat. Vérrel szerzett rá jogot, hogy bosszantson.
Rendesen csak akkor kerekedtek föl a kávéházból, mikor a szinházi próba véget ért s a Haller-leányok a szinházból hazafelé menet elhaladtak a kávéház mellett. Vidovics egyetlen egy ilyen alkalmat se mulasztott el; mindannyiszor haza kisérte őket. Lola határozottan kijelentette, hogy otthon nem fogadnak látogatókat, de az utcán nem tilthatta el tőle. S akarta, nem akarta, tűrnie kellett az escorte-ot.
A párbaj óta a báró is csatlakozott a menethez.
A harmadik vagy negyedik ilyen kirándulás után Cipriani egy délelőtt így szólt Vidovicshoz:
– Te, én azt hiszem, hogy ezek tisztességes leányok!
– No, én is azt hiszem! – felelt Vidovics.
Olyan különös hangon mondta ezt, hogy egyszerre valami halavány világosság kezdett derengeni a katona fejében. Csak most jött rá, hogy tulajdonképpen miért is kellett neki megverekednie.
Ez a fölfedezés szinte megvigasztalta. Ha a női nemért szenvedett megaláztatást, ez változtat a dolgon. Ebben az esetben illő volt, hogy ő kapjon sebet s talán ösztönszerüleg történt, hogy nem védte magát elég komolyan.
Készségesen meghajolt a Vidovics jobb értesültsége és tisztább látása előtt. Bizonyára úgy kell lennie, ahogyan ő mondja.
Csak azon zúgolódott magában:
– De hát mért nem mondta mindjárt?! A pokol tudta, hogy úgy van. Én nem. Persze, a szinésznő sem mind egyforma. Az egyik szőke, a másik barna. De azt meg kell mondani. Ha megmondják, akkor mindjárt tudja az ember. Azelőtt… azelőtt nem kellett kérdezni. Az ember mindjárt tisztában volt vele, hogy ha szinésznő, hát szinésznő. És rendben volt a dolog. De most nagyon sokan vannak. Olyan sokan vannak, hogy már adót is fizetnek. Nemsokára már a cigányok is fizetnek adót. Nekem különben semmi közöm hozzá. De a pokol tudja, micsoda világ ez, mikor már a szinésznőket is tisztelni kell!
Cipriáni báró nem igen szeretett gondolkozni, de ha egyszer nekikészülődött s komolyan hozzá látott az elmélkedéshez: ép, szolid, egészséges gondolatokkal lepte meg önmagát.
*
A kávéházat kisöpörték; Cipriáni megnézte az óráját.
– Egynegyed tizenkettő, – szólt. – Ejnye, be soká jönnek ma a lányok!
– Tudod mit! Ne várd meg őket, – felelt Vidovics.
– Eh, ha eddig vártam, most már veled maradok. De nem gondolod, hogy elkerültek bennünket?
– Az bizony meglehet.
– Ámbár, ha csak meg nem kerülik a piacot, az ablakon át bizonyosan észre veszed őket…
– Én is azt hiszem.
– S lehet, hogy még most is tart a próba.
– Alighanem.
– Nem tudod, hogy micsoda darabot próbálnak?
– Dehogy nem. Elmondhatom neked az egész fekete táblát. Félnyolckor olvasó-próba A csángó szerelmé-ből; ez nem tartozik ránk. Kilenckor rész-próba A remete csengetyüjé-ből. Háromnegyed tízkor rész-próba Rip van Winkle-ből. Féltizenegykor…
– Ne mondd tovább, ebből én úgy sem tudok kiokosodni… De milyen furcsa ember vagy te, Feri…
– Mért?
– Ha neked volnék, már régen San-Remoban ülök…
– Mondd, hogy Monte-Carloban. Mert te ott ülnél. Talán már ott is hagytad volna minden pénzedet.
– Lehet. De ebben nem volna semmi különös. Sokkal különösebb az, hogy te, akinek csak egyet kell gondolnia, két hét óta egyik napról a másikra halogatod az utazásodat, pedig itthon nem csinálsz egyebet, minthogy reggelenkint szóról-szóra megtanulod, mit írtak ki a szinházban a fekete táblára.
– Olyan buzgalommal küldtök, mintha nektek utaznám el s nem a magam mulatságára. Különben meg vagyok győződve, hogy az utazók kilenctized része azért bolyong a világban, mert egy-egy könnyelmü nyilatkozat következtében, otthon már nem volt maradásuk. Hallod-e, hogy megnyugtassalak s ne tartsalak tovább is izgatottságban, ünnepiesen megigérem neked: hogy nem utazom el.
– No végre, legalább nem vezetsz az orrunknál fogva! De miért változtattad meg a szándékodat?
– Mert ott ilyenkor már június van. Szóval elkéstem vele.
– Tudod mit gondolok én?
– Csak mondd ki, ha már kigondoltad.
– Neked tetszik ez a két leány.
– Tetszik hát. Neked tán nem tetszik? Ha nem tetszenék, azt hiszem, nem kisérgetnéd őket.
– Az igaz.
Cipriani mondani akart még valamit, de aztán mást gondolt. Csak nem fogja megbontani a szépen összevarrott jó egyetértést ilyen semmiségért! Azért a két lányért éppen elég volt egy csatározás is.
– Bánom is én! – szólt magában s közelebb hívta a kutyáját.
Vidovics bosszus volt. Most vallotta meg magának először, hogy az a kis szinészleány tartja itthon, akire már egy órája várakozik s aki azalatt nyugodtan, közönbösen halad a maga szabályos útján.
Eddig mindig talált valami kitünő ürügyet rá, hogy miért nem utazik el s azt hitte, hogy csak az unalmát űzi. De most már kifogyott az ürügyekből s rájött, hogy igenis, vár valamire. Nemrégen még semmit se kivánt az élettől, de ma várja annak a kis lánynak a csókját. Miért? Mert szebben nézett rá, mint a többiek? Elég nyájasak hozzá a többiek is.
Majd eszébe jutott az a mosolygó szempár s így verte ki a fejéből rossz sejtelmeit:
– Eh, bolond ember az, aki nem hajol le egy ilyen gyönyörü virágért! A legostobább szerelmi románc többet ér minden okos dolognál a világon. S van-e szebb szerelem, mint az egy szezonra szóló szerelem? Egy tavasz s aztán: „Isten hozzád, édes, Isten hozzád kedves!…“ Lehet, hogy hiába… Az se baj. Mit vesztettünk vele? Édes játékban töltött napokat. S a napokkal kár volna fukarkodni; időnk van elég, hála Istennek. És ha nem hiába!… Egy gyönyörü május, igazi csókkal, igazi öleléssel! Aztán a szél magával viszi a rózsaszirmokat. Egy nyári éjszakán kisirja magát a mellünkön, a postakocsi csilingel s megszólal a trombita: „Trara, trara!“… És Isten veled, szinészlány-szerelem!
Ebben a pillanatban a két kutya fölugrott s őrült vágtatásban rohant ki az utcára a kávéház nyitott ajtaján át. A rattler kapott jobb startot, de az ajtóban a nagy tábori eb keresztül ugrott rajta.
Cipriani fölkelt a székéről s felkötötte a kardját.
– Jönnek a leányok!
Vidovics alig ismerte meg őket: új, tavaszi kalap virított a fejükön; a keblük és a kezük tele volt ibolyával. Nevetve jöttek; már észrevették a kutyákat.
A két állat olyan vad rohanásban rontott ki a piactérre, hogy majdnem feldöntötték azokat, akik mellett tova száguldottak. De pléhgalléros, tekintélyes kutyák voltak; senki se mert kikezdeni velök. A következő percben már ott ugrándoztak a kisasszonykák körül.
Lola jó messziről észrevette a követséget s figyelmeztette Mirát:
– A gavallérjaid hűségesen megvártak bennünket; nézd, hogy törtetnek előre a postillonok!
– Mondd, hogy: gavallérjaink. Mert csak az egyik az enyém.
– Melyik, ha szabad kérdeznem?
Mira álnok mosolylyal felelt:
– Válassz te; te vagy az öregebb. Én megelégszem azzal is, aki neked nem kell.
– De zavarba hoználak, hogy ha választanék, ugy-e?
– Az a kérdés, melyiket választanád.
– Ne bolondozzál, Mira. Néha olyanokat mondasz, hogy megijedek.
– Hát akkor miért faggatsz?! Különben ne vedd komolyan, amit mondok. Jókedvü vagyok.
– Ha csak ma volnál az! De mintha kicseréltek volna! Nem ismerek rád, amióta itt vagyunk.
– Szeretnéd, ha már másutt volnánk, ugy-e?
– Igen, szeretném.
– Én jól találom itt magamat. Különösen ma.
Nem folytathatták: a leventék már a közelben voltak s tisztelegtek.
Vidovics észrevette, hogy Mira pirosabb, mint máskor s hogy az arca csupa ragyogás.
– Valami öröme volt, ugy-e?
– Óh, nagy örömem! Végre valahára szépen énekeltem a próbán. De, tudja, igazán szépen! Még a zenekarból is megtapsoltak. Az igazgató pedig örömében virágot hozatott. Nézze ezt a sok ibolyát! Tudja, mi az, mikor egy vidéki szinigazgató virágot ad egy szinésznőjének?!…
– Annyi bizonyos, hogy Berényben nem történt ilyesmi Hollósy Kornélia óta.
– Óh, maga elrontja az örömömet! Mért csúfolódik? Nem örül velem?
Nem, nem örült vele. Boszantotta, hogy a leányt ilyen boldoggá teszi valami, amiben neki semmi része s amit egy cseppet se tud komolyan venni.
Most jutott eszébe először, hogy lehetnek dolgok, amelyeket ők ketten másképpen látnak, amelyekre nézve soha, de soha se érthetik meg egymást…
– Olyan szívvel-lélekkel a szinpadé? – kérdezte Vidovics.
– Istenem, hogyne! Hisz neki akarok élni!
Cipriani, ha reprezentálni akart, annyit csörtette a kardját, hogy az embernek utóljára azt kellett gondolnia:
– A föld is reng belé, hogy ilyen derék huszárt hord a hátán!
Ebből az ismerős hangból Vidovics, aki előre galoppozott Mirával, megnyugvást szerezhetett róla, hogy a második hadtest kellő távolságban van s hogy Lola nem hallja, amit ő Mirának mond.
Fölhasználta a kedvező alkalmat s kipakolta a bizalmasságait.
– Féltékeny vagyok a szinházra. Bánt a gondolat, hogy maga tetszeni akar mindenkinek, aki tapsol: nemcsak a füszeresnek és a borbélynak, akik jegyet váltanak, hanem a szinházi tűzoltónak és a zártszéknyitogatónő fiának is. Először is azt szeretném, ha csak nekem akarna tetszeni. És másodszor boszant a gondolat, hogy maga rá van szorulva az ő tapsaikra, mert enélkül magára nézve az életnek semmi öröme.
Mira nevetett. Amolyan primadonnanevetés volt ez, amelyet az utca tulsó felén is meg kellett hallani. És Vidovics így szólt magában:
– Tudja, hogy a nevetése is zene s szereti hallani ezt a muzsikát. De azért úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond…
Mira tudniillik így felelt neki:
– Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így volna, ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig, a jövő évben, tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még egyszer találkozunk valahol, talán meg se ismerjük egymást.
– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb, mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát, engem, a katonát s az egész Berényt csak staggione-nak tekinti, staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!
– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után, akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek mindenütt ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik staggioné-n is megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy finomabb kiadásban.
– Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név alatt, finomabb kiadásban?…
– Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de meg fogom találni.
– Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó emberünk van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon tartani őket.
– Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?
– Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a bolond, lármás kis várost?
– Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem fog túlságosan meggyászolni bennünket.
– Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának. Nem kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt mondani a tünő pillanatnak: „maradj, oly szép vagy!“ Már most is szüntelen az jár a fejemben, hogy: „O wenn es doch immer so bliebe!“ És nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem lesz mindig így.
– De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?
– Valami olyanforma.
– Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le s így nem tehetem el az emlékeim közé.
– Mért csúfolódik?
– Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte volna, hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De tudom, hogy van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden szinésznőnek.
– Mintha Lolát hallanám.
– Ezzel csak hízeleg nekem.
Vidovics elhallgatott.
– Tessék, – szólt magában – nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán, nincsenek többé gyermekek!
El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy kicsit megbánta volna, hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.
– Jézus Mária!
Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniok, hogy megtudják, mi okozta az ijedelmet.
A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb, hol balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a megőrült bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.
Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a gavallérok legyenek készen az eshetőségre.
Élénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem volt alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az ijedős Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb veszedelem. Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már sikerült a felbőszült állatokat megfékeznie.
A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan hajtásával ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven kisasszony volt.
A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a diszkrétül mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy leszállott, észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki s Cipriani odament hozzá.
– Még nem hajt tökéletesen, – szólt a báró, – de annál inkább gratulálok a lélekjelenlétéhez.
Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s aztán habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.
Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük. A Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő jobb értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra. S utánok rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket egymásnak szánt a hir.
– Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics? – örvendezett Van der Kerkhoven kisasszony.
– Egy kis baj támadt a gazdaságomban – rögtönözte Vidovics – nem jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét. Nem utazhattam el olyan messzire.
– S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?
– Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.
– Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom ezt a szép országot.
– Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?
– Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással adósom Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk holnapután a szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami elfoglaltsága? Kik voltak ezek a fiatal hölgyek?
– Óh, szinész-kisasszonyok!
– Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?
Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis fájdalom még nem teszi próbára.
Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.
– Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.
– Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?
– Holnap.
Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé. Tudta, hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet tartott az ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.
Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.
Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a házból kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van, ami csak azt jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi erkélyjelenetekre.
– Hallja, édes Vidovics, – szólt Lola, – ha nagyon kedves akar lenni, megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával a barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.
– Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a szeretet!… mint nem tudom, melyik drámában éneklik.
– Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy melyikük legyen az, aki visszavonul.
– Hová lett, szegény?
– Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó hollandi nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is ebédelni.
És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az audienciának vége volt.
– Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három napig se tudom kibékíteni őket.
Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik ablakot is.
Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha Vidovics hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.
A béke-angyal magukra hagyta őket.
– Haragszik? – kérdezte Vidovics.
– Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember házasodni készül, ne udvaroljon másoknak, még szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.
És szépen betette az ablakot.