Ambrus Zoltán

GIROFLÉ és GIROFLA

Regény

Budapest

Singer és Wolfner kiadása

1901.

Utannyomás tilos.

*

A fordítás joga föntartva.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

VI.

A szilas-almási tó főerénye az, hogy azon a vidéken terül el, ahol hét napi járóföldre nem hogy forrást, folyót vagy patakot nem, de még csak egy kis mocsarat se látni. Felső-Magyarországon a szilas-almási tó soha se tehetett volna szert valami különösebb nevezetességre, de Szilas vármegyében megbecsülik a vizet, mert kevés van s ami van, az is rossz.

Hogy gyógyító erő dolgában az almási iszapfürdőnek rendkivüli sajátságai volnának, azt még orvosi tekintélyek se állítják, pedig ismeretes, hogy az orvosi tekintélyek e tekintetben éppen nem aggodalmasak. A szilasmegyei lokál-patriotizmus kitartóan erősíti ugyan, hogy az almási iszap vagy tízféle bajban, de kivált csúzos betegekre kitünő hatásu, de ezt inkább csak az almási fürdőházban szegre akasztott két pár mankó s egyéb, kegyeletesen őrzött diadalmi jelvények, meg a fürdő évkönyvei tanusítják élő és nem szilasi illetőségü tanuk csak igen-igen elvétve. Ártani nem árt ez a víz se s bizonyára jó hatásu, mert olyan forró, hogy a beteg mindig pompásan érzi magát, ha kijöhet belőle.

Ezeknél a sajátságoknál fogva Szilas-Almás e század derekán előkelő fürdőhelylyé nőtte ki magát. Igaz, hogy többen kártyáztak, mint amennyien gyógyultak benne, de az nem ártott a hírnevének; ellenkezőleg, lassankint odacsalta a délvidék úritársaságát s vérmesebb szilasmegyeiek a szerény Almást már-már a magyar Wiesbadennek kezdték nevezgetni. A magyar Wiesbaden, a környék vagyoni viszonyaira támaszkodva, szemérmetlen drágasággal tisztelte meg úri vendégeit s ez magában véve is érthetővé teszi, hogy a ma már elfelejtett kis tó valaha, mint divatos fürdőhely, dicső napoknak örvendett.

Hanem a sok vasut, a gyors és olcsó közlekedés egy-két évtized alatt véget vetett a magyar Wiesbaden fényes jövőjének. Amíg szekéren jártak az emberek, az Alföldről bizony kevesen jártak fürdőzni Felső-Magyarországba; de ki maradt volna hű az egyszerü Almássá visszavedlett kis iszapfürdőhöz akkor, mikor a külföldi fürdőzés már csak félannyi pénzbe került, mint három heti gyöngécske kúra otthon?!

A szilasmegyei urak mindent elkövettek, hogy föltartóztassák a szép, de rövid multu fürdő rohamos hanyatlását: sajnos, hiába. Hasztalan jártak elül a jó példával, hasztalan rendeztek a fürdő kedvéért bált, lóversenyt, virág-korzót, galamblövést, football-match-ot, torna- és vívóversenyeket, hasztalan csináltattak tenniszpályát, külön bícikliutat: Almáson nem lehetett segíteni. Dicső multjából a jelen szomoru időkre nem maradt egyéb, csak egy roppant kaszinó, fényüzés dolgában méltó bármely világfürdőhöz, az ősi, ártatlan víz s az antik, szemérmetlen drágaság.

A kaszinót, a versenyekre és mulatságokra való tekintettel, kora tavasztól késő őszig nyitva tartották; miért ne? Senki sem mondhatta, hogy Almásnak csak júliusban van a szezonja, mert júliusban se járt oda senki. Műkedvelő Robinzonok, akik egy puszta szigeten akarnak élni, de villámos világítás és kellő kiszolgálat mellett, messzi földön nem lelhettek ennél pompásabb helyet.

A kiszolgálás ugyan nem volt tökéletes s idők folytán a berendezés is meglehetősen fogyatékossá vált, de ami a kényelemből hiányzott: Van der Kerkhoven kisasszony ezt tisztára idillnek tekintette.

Ha esett az eső s nem lehetett befűteni, ő ebben csak kalandot látott; ha az ebédhez sehonnan se tudtak sótartót keríteni, ő ezt hangulatosnak találta.

– Jó leány, azt meg kell adni, – szólt Vidovics Terkához.

– De milyen jó, ha maga azt tudná! – ragadta meg Terka az alkalmat. – Mint egy falat kenyér. Nem képzeli, mennyi pénzt osztogatott szét!…

– Az ember igazán azt hinné, hogy mindez nagyobb szabásu reklám a legjobb csokoládénak a világon.

– Ne beszéljen róla így! Mondja, mi kifogása lehet ellene?

– Először nagyon is tökéletes. Semmi hibája, ami borzasztó. Még csak nem is hiú. Csupa lélek; mindent megért és mindent megbocsát. Én ezt rettenetesnek találom egy leányban. S minden iránt egyformán érdeklődik. Ha süt a nap, rajong a fákért s ha esik az eső, lerajzolja az öreg fizetőpincért. És ugyanazzal a lelkesedéssel.

– Istenem, fiatal!… – védte a barátját Terka.

– Valami különösen fiatalnak nem találom. Sőt…

– Hallja, ne mondjon ilyeneket. Én két esztendővel öregebb vagyok nála, és…

– És maga, titokban, még most is el-eljátszik a babáival. Új ruhát ad rájok, leckét ad föl nekik, s ha rosszul viselik magukat, megbünteti őket. Soha se tagadja. Esküdni merek rá, hogy egy egész baba-kaszinót rejteget valahol. Van der Kerkhoven kisasszonyról már nem hinném el az ilyesmit. Mert nem arról beszélek, hogy hány esztendős lehet. Óh, Frohsdorf még ma is meglátszik rajta. De akármilyen kiskoru, fiatalosnak nem fiatalos.

– Nem fiatalos? Ő, aki örül minden gyerekségnek? Aki mindig jókedvü, élénk?… Ugyan ne beszéljen!

– Nem, nem találom fiatalosnak ezt az élénk érdeklődést sem, amelylyel minden csekélységet megtisztel. Én úgy vettem észre, hogy az egészen fiatal lányokat nem érdekli igazán a külső világ; a tulajdon kicsinyes vágyakozásaik teljesen elfoglalják őket. Csak később, amikor már egy kicsit kihültünk s a vágyaink szerényebbek és ingatagabbak, kezdjük észrevenni, hogy: Lám, lám, milyen furcsa mindaz, ami körülöttünk van!… De ennek a szép, nagy leánynak nincsenek vágyai. Sohasem is lehettek, mert mindig mindene megvolt, amit csak kivánhatott. A milliók megöltek benne valamit, legalább is megfosztották attól a tökéletes étvágytól, amely az első fiatalság irigylésreméltó kiváltsága. Nincs semmi határozott óhajtása; azért keres végtelen unalmában mindig, mindenütt apró szenzációkat.

– Mit tudja azt maga, hogy nincsenek-e vágyai?

– Csak gondolom. Ha szórakozást talál ebben a Robinzonnak való fészekben, ezt másképpen nem tudom megmagyarázni, mint hogy: jóllakott mindazzal, amit látni érdemes. A Rigi, Velence, a fjordok, Cintra és Konstantinápoly… „kéjt a föld neki már nem adhat,“ mint ahogy lord Byron énekelte. Ha örömet okoz neki, hogy itt, a pusztaságban hiányzik ez vagy az, ami nélkül egy kényelemhez szokott leány nem igen tud meglenni, ezt csak egy dolog teszi érthetővé, az, hogy: már régen megunta az örökkön egyforma jólétet.

– Kiderül, hogy maga három nap alatt alaposan megunta a mi társaságunkat.

– Ezt nem gondolja komolyan. Tudja jól, milyen hálás vagyok érte, hogy elhoztak magukkal. Mert ez a fürdő, ahol az egészséges ember a nagyteremben fürdik s a vizen ebédel, ez a kaszinó, ahol csak bujócskát vagy patience-ot lehet játszani, ez az elátkozott kastély, melyet minden teremtett lény messze elkerül, s melyből még az éhen haló mikróbák is sietnek menekülni: éppen nekem való hely. Először is, ide nem jön utánam az ispánom; a gazdaságban nem tehetek kárt s ez már valami. Aztán meg nekem gyönyörűség: így élni, kis társaságban…

– Amely eléggé válogatott, ugy-e? Mondjon már egy bókot is! Tegye jóvá, hogy elátkozott kastélynak nevezte a rezidenciánkat.

– Egy szál udvarlót hozott magával s azzal is rosszul bánik?

– Ha az udvarló kedvetlen s bizony egy cseppet se fiatalos!

– Szigoruan itél meg. De… beszéljünk inkább Van der Kerkhoven kisasszonyról.

– Tud még valami rosszat róla?

– Nem mondtam róla semmi rosszat. Csak nem találom kislányosnak. Nincs igazam? Egy kisasszony, akinek nincsenek gyöngéi, nincsenek antipatiái, akinek a gondolkozásában semmi elfogultság, aki tárgyilagos, mint egy professzor!…

– Úgy látszik, kezd érdeklődni iránta. Lássa, ezt szeretem. Megvallom magának őszintén, nagyon örülnék rajta, ha… hogy is mondjam?

– Ha sikerülne rábirnom a kisasszonyt, hogy maradjon itt örökre? Ezt akarta mondani, ugy-e?

– És ha ezt akartam volna mondani?

– Őszintén felelek. Meg vagyok győződve, hogy ez nagy szerencse volna rám nézve. Mindenképpen. Például meglehet, megóvna attól, hogy egyszer, nem tudom minő rossz órában, valami nagy-nagy oktalanságot kövessek el. Biztosítana balesetek ellen egy egész életre. Mellette, bizonyára nyugalmas jövő várna rám. De…

– De is van?

– Óh igen. Lássa, én nem értem azokat az embereket, akik mielőtt utazgatni mennek, biztosító bárcát váltanak maguknak a pályaházban, a vasuti szerencsétlenségek esetére. Ha az ember vasuti balesettől tart, ne moccanjon ki a szobájából s akkor igazán biztosította magát, ha pedig nem tart effélétől, minek az a bárca, mely nem tudom mennyi kárpótlást igér egy leszakított féllábért.

– Eh, hisz maga nem beszél komolyan!

– De komolyan beszélek. Komolyan hiszem, hogy a nyugalmas jövőért s a többi s a többi, nem érdemes megházasodni.

– Csak bolond szerelemből, ugy-e? Vessen a sors hatot vagy vakot!

– Igen. Maga persze most azt szeretné mondani, hogy: ez ostobaság, de nem mondhatja, mert tudom, hogy maga is szerelemből ment férjhez. Jóska legénykorában egyetlen egy farsang alatt nyolcszor verekedett meg s tizennégy embert vágott pofon; ilyen legénynek nem volt mód ellenállani. Természetesen, maga is csalódott, mint a többiek. Az ura, mióta megházasodott, senkit se vág pofon.

– Igazán kár volt magával szóba állanom. Ha tudtam volna, hogy tíz percig se tud okosan beszélgetni…

– Előre is lemondott volna erről a szép tervről, ugy-e? De így gondolkozott: „Ez a fiu nem csinál semmit a világon. Semmi okos elfoglaltsága; nem tudja, mihez fogjon, minő ambiciónak éljen… Unalmában talán meg fog házasodni.“ Nem, még nem jutottam idáig. A politizáláshoz ugyan semmi kedvem; pénzt se akarok szerezni a szegény emberektől azzal, hogy bélyeges papírra írjam a bajaikat; más okosabb dologhoz nem értek… de csak hogy életjelt adjak s valahára csináljak valamit, azért még nem házasodom meg.

– Nagyon vígan fütyül a sötétben. Úgy látszik, fél…

– Nem tagadom, hogy az efféle, nyiltan vallott szándékok mindig nyugtalanná tesznek egy kicsit. Előttem lebeg az öreg Vidovics Márk elrettentő példája. Az, szegény, évtizedekig hetvenkedett, hogy vele ugyan nem bánik el semmiféle asszonynép; kapálózott is úgy, a hogy tudott, tán segítségért is kiáltott, mégis megházasították. S maga jóval veszedelmesebb ellenfél, mint azok, akik az öreg Márkuson diadalmaskodtak. Amit maga egyszer a fejébe vesz, az nekem imponál. S meg kell vallanom, ha Van der Kerkhoven kisasszony is úgy gondolkoznék erről a dologról, mint maga, ugyancsak szükségem volna minden hidegvéremre, hogy el ne veszítsem a fejem.

– Ennyi udvariassággal mindenesetre tartozott nekünk!… Már igen kiállhatatlan volt, tudja-e?…

Vidovicsból csakugyan egyes-egyedül az udvariasság szólt. Az igazság az volt, hogy már alaposan megbánta a vállalkozását s nagyon szeretett volna búcsut mondani a tóparti kastélynak. De még csak nem is gondolhatott a dezertálásra; Van der Kerkhoven kisasszonynak pedig esze ágában se volt visszavonulót fujni. El volt ragadtatva; s ez az elragadtatás lefegyverzett minden titkos óhajt.

Előbb, a legelső napon nemcsak a hölgyeket, attaséjukat is vidámmá tette az ész nélkül való kirándulás. Megjelenésük a fürdőben olyan ribilliót keltett, amely meghaladta Van der Kerkhoven kisasszony minden ábrándját.

A vasuttól a fürdőig egy lelket se lehetett látni. S ahogy, jókora cseléd-kisérettel, három kocsiban megérkeztek a hatalmas barokk-épület elé: mintha a Dornröschen kastélya előtt állapodtak volna meg. Sehol, semerre semmi nesz; az ablakok zsalui leeresztve; köröskörül, egy puskalövésnyi távolságra, se fa, se fű, se bokor, csak a tó, amelynek vize, mintha megaludt volna.

– Amint láthatja, kisasszony, – szólt Vidovics, – a velencei Cimitero után ez a legszomorúbb hely a világon.

Van der Kerkhoven kisasszony tapsolt örömében.

Vidovics leszállt a kocsiról s látva, hogy a cselédek hiába ostromolják a zárt kaput, szétküldte őket minden elképzelhető irányba.

Aztán ő maga kezdte ostromolni a várt.

– Halló, valaki! – s buzgón döngette a nagy tölgyfa-ajtót.

Végre, valahára messziről, az épület balszárnya felől egy ijedt öreg szolga tipegett elő, aki az invázió egész nagyságának láttára összecsapta a két kezét s aztán szó nélkül visszafutott oda, ahonnan jött, bizonyára a kulcsokért.

– Nini, az öreg, süket szolga, akit Hoffmann meséi-ben láttunk! – szólt Vidovics. – Ez most oda benn letérdel és imádkozik. Várhatunk legalább egy félórát, amig visszajön.

– Remek alak! – örvendezett Kerkhoven kisasszony. – Már ezért az arcért is érdemes volt ide jönnünk. Le fogom rajzolni.

– Ha ugyan beereszt bennünket, – kétségeskedett Vidovics. – Úgy látszik, nem nagyon örül a látogatásnak.

– Szegény, most ébredt föl téli álmából – szólt Terka. – Engedjen neki időt, hogy egy kicsit magához térhessen.

Az öreg nem imádkozhatott nagyon sokáig, mert nemsokára előkerült a kulcsokkal. Csak az az egy hiányzott, amelyre éppen szükség lett volna. De negyedóra mulva megkerült az is, s a kaput nagynehezen kinyitották.

Időközben a melléképületekben összefogdosták a fürdő egész cselédségét. Az álmélkodó arcok előkukkantak, majd ismét visszabujtak rejtekeikbe.

– Azt hiszem, jó lesz, ha a kocsiban maradnak, – szólt Vidovics a hölgyekhez. – Én majd előbb körülnézek odabenn.

Azzal jött vissza, hogy:

– Úgy van ott minden, mint Mária Terézia korában. Meg kell várniok, míg egy-két szobát rendbe lehet hozni, úgy ahogy…

– De hisz’ ez pompás! – ujjongott Van der Kerkhoven kisasszony.

– Nem éhesek?

– Egy kicsit.

– Kapunk mindjárt ennivalót is. Ugy-e, öregem?

– Hogyne! – felelt Hoffmann öreg szolgája biztató hangon. – Rögtön beküldök a faluba; lesz itt minden, csirke, tojás, amit csak parancsolnak!

– Szóval, mire beesteledik, vacsoránk is lesz. És addig itt a szalámi, ha valaki ebédelni akar. Még jó, hogy elhoztuk.

– Igen ám, de kenyerünk már nincsen, – szólt Terka kissé aggódóan.

– Elosztogatták az egész kenyeret?

– Persze. Odaadtuk a cigányoknak. Ki gondolta volna, hogy még szükségünk lehet rá?

Az öreg ajánlkozott, hogy ő majd szolgál kenyérrel. Egy-két zsemlye mindig akad a háznál.

Egy pár perc mulva Vidovics diadallal tért vissza a kocsihoz.

– Brávó! – szólt, – csakugyan kaptunk zsemlyét. Kissé különös szabásuak ugyan, de a szinük igen szép. Finom, rokoko citrom-szín. Valóságos Louis Quinze-zsemlyék; lehet, hogy Pompadour keze érintette őket. Tessék.

– Mily kaland! – gyönyörködött Van der Kerkhoven kisasszony.

– A kaland nem rossz, – szólt Terka, de a zsemlye száraz. Maga nem eszik, Feri?

– Köszönöm, én megvárom a vacsorát. A mindent, amit csak parancsolni kell.

Mire a hölgyek megebédeltek, a lakás már készen várta őket.

Vidovics lesegítette őket a kocsiról s bemutatta nekik ideig-óráig való lakó-osztályukat.

– Véletlenül a hangverseny-termet takarították ki először, de sebaj. Legalább Van der Kerkhoven kisasszony azonnal zongorához ülhet, ha kedve tartja… Mielőtt elbúcsúzom önöktől, nem parancsolnak még valamit? Itt csak parancsolni kell.

– Ha olyan szíves akar lenni, – szólt Van der Kerkhoven kisasszony, – talán lehetne valahonnan egy pohár sört keríteni. Az ebéd nagyon tápláló volt.

– Sört! – szólt Vidovics odakünn ridegen.

Ez a kivánság igen nagy riadalmat idézett elő a szép barokképületben, s Vidovics csak egy jó negyedóra mulva jelentkezett újra két söröspohárral a kezében.

– Bocsánatot kérek, de ez a hűs ital kissé hosszu utat tett meg. Kivánságomat egyik hang a másiknak adta át; az ekhó lefutott a pincébe, onnan a bodrogi hegyek közé s ott a szikla-hasadékok mélyén Hudson kapitány és összes szellemei mennydörögték: Sört! – míg végre az erdőben alvó szép csaposleány jónak látta kimérni ezzel a két pohárral.

– Ejnye, be aggasztó operette-műveltsége van magának! – szólt Terka, köszönet helyett.

Van der Kerkhoven kisasszony annál hálásabb volt.

– Soha se ittam ennél jobb sört; nagyon köszönöm, monsieur Vidovics.

– A kisasszonyt még most is mulattatja a kaland?

– De hisz’ mindez nagyszerü!… Ezt, ezt kerestem én!

S lelkesedésében szilajul kezdte sanyargatni a zongorát, fölvervén az almási tó békés állat-világát Carmen séguedillájával
Près des remparts de Séville,
Chez mon ami Lillas Pastia
J’irai danser la Séguedille
Et boire du Manzanilla.
J’irai chez mon ami Lillas Pastia.
Oui, mais toute seule on s’ennuie,
Et les vrais plaisirs sont à deux;
Donc, pour me tenir compagnie,
J’emmènerai mon amoureux!

– Tessék, – szólt Vidovics magában, mialatt lebaktatott a lépcsőn, – milyen kevés kell hozzá, hogy egy milliomos kisasszony huszonnégy órára boldog legyen!

Délután megnézték az úszóházat, a tenniszpályát, a torna- és vívó-csarnokot, a nagy hársfa-alléet, a versenytért s az összes nevezetességeket. Van der Kerkhoven kisasszony fáradhatatlan volt; elment volna a bodrogi hegyekig. Terka alig tudta meggyőzni, hogy a fürdő területén túl nincs semmi, amit érdemes volna megnézni.

– Azt hiszem, a halmokról messzire el lehet látni, – gyanakodott Van der Kerkhoven kisasszony.

– Igen, csakhogy nem látsz egyebet, mint a végtelen sikságot, a hársfa-allée-t s azt az egypár szál gyertyánfát a versenytér körül. Aztán a halmok messzebb vannak, mint képzeled. Odáig kocsin, jó lovakkal, legalább egy félóra.

Van der Kerkhoven kisasszony kocsin, jó lovakkal, elment volna a világ végére is, de nem akart nagyon követelő lenni. Kárpótlásul elvezettette magát a hőforrásokhoz.

– Itt bizonyosan fürdő volt már a rómaiak idejében is. Mit gondol, Vidovics úr?

Ez a kérdés eddig soha se nyugtalanította Vidovicsot. Hamarjában azt se tudta elhatározni, vajjon a légiók elhatoltak-e idáig?

Van der Kerkhoven kisasszony aztán kifejtette, hogy micsoda jelenségek vezetik ehhez a föltevéshez. Mindenhez értett a világon.

Majd a gyertyánfák korát találgatta, s utóbb, merész eszme-társítással elmagyarázta Vidovicsnak, mily meglepőnek találja, hogy a Lincolnshire Handicap-et Mount Morris másodszor is megnyerte.

Vidovics titokban szemrehányó pillantást vetett Terkára, aki félreértette a néma beszédet.

– Szegény fiu, maga éhes, s mi ugyancsak megsétáltatjuk!

– Dehogy! – felelt Vidovics. – Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért, hogy csolnakázzunk.

– Ohó, ez alól nem fog kibújni. Nem azért hoztuk ide, hogy a döntő pillanatban almási gondolásokra bizzuk magunkat! De addig megvacsorálhat, s el is felejtheti, hogy evett.

– Majd csak azután. A hold nemsokára följön s mivel úgy képzelem, nem várjuk meg a késő éjszakát…

– De bizony megvárjuk! Kiknek néz bennünket? Csak nem gondolja, hogy éjjel félni fogunk?

Van der Kerkhoven kisasszony sietett kijelenteni, hogy tíz-tizenegy óra előtt ő is igen prózainak tartaná a holdvilág parti-t.

– Ahogy parancsolják, – szólt Vidovics.

S a benszülöttek elképpedésére, éjfél után egy órakor szállottak csolnakba. Két üveg pezsgőt vittek magukkal s mikor a jeget tartó, nehéz ezüst-edényeket berakták a ladikba, az ingatag alkotmány közel volt a fölforduláshoz. De a hölgyeket ez nem aggasztotta.

A fürdő intézője fejcsóválva nézte, amint eltüntek az éjben. Ha véletlenül nem ismeri Vidovicsot, szökött őrülteknek tartotta volna őket. De Szilas-Bodrog vármegyében megtanulja az ember, hogy soha semmin se csodálkozzék.

Van der Kerkhoven kisasszony jól imádkozott: a hold teljes pompájában jelent meg tiszteletükre. Egyszerre azonban felhőfátyolt öltött magára; épp amikor a legmesszebb voltak a parttól.

– Nem félnek? – kérdezte Vidovics.

– Már hogy félnénk, mikor pezsgő van velünk! – felelt Van der Kerkhoven kisasszony.

Vidovics eleresztette az evezőket és koccintott vele.

Ez a felelet szinte meghódította.

– Derék leány, azt meg kell adni, – szólt magában. – Tartalmasabb feje van, mint szeretném, de legalább vigyáz rá s nem veszti el hamar…

Mind a kettőjök szerencsétlenségére, Van der Kerkhoven kisasszony sietett elrontani a dolgot.

– Tudja, mire emlékeztet engem ez a kép? – szólt, ahogy visszajövet megpillantották a kivilágított kaszinót, melyben az excentrikus vendégek kedvéért vagy ezer villamos láng ragyogott. – Pallanzára és a Lago Maggiore-ra!

– Az ám, – felelt Vidovics, s magában így morfondált:

– De hát nincs szeme ennek a lánynak?! Milyen más ott a víz, a levegő, a növényzet, még az árnyékok is! Az ember azt hinné, hogy itt más hold sétál az égen, nyugalmasabb, szelidebb!… Nem, látni nem lát, csak érez. Szeme nincs, csak lelke.

Hanem azért ezen a legelső estén, mikor elbúcsuzott tőlük s visszavonult a szobájába, még némi gyöngédséggel gondolt arra az alakra, akit az imént elhagyott s aki magános szobája csöndjében újra megjelent előtte.

– Ha elvenném – tünődött, míg elszítta a cigarettáját – nagyon megbecsülne. És ha megcsalnám, akkor is megbecsülne. Nem kaparná ki a szemem; megbocsátana. Egy darabig igen-igen boldogtalan volna, de megbocsátaná ezt is, mindent. Kényelmes feleség volna; nem tulságosan imádandó, de kellemetes.

Másnap azonban már nem gondolt rá, hogy mi történnék, ha véletlenül eszébe jutna megházasodni, hideg, tehát: kétszeresen ostoba fejjel; egy pillanatig se gondolt többé erre az esetre. A második nap kalandjai igen szegényeseknek tüntek föl előtte; s ha Van der Kerkhoven kisasszony ezen a napon is bőven talált szenzációkat, Vidovics máris rájött, hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose.“ Harmadnap nem titkolta el önmaga előtt, hogy ostobaságot követett el, mikor erre a hóbortos kirándulásra vállalkozott s a negyedik este dühösen kérdezgette maga-magától:

– Hát kellett ez nekem?!…

Egyre több hibát födözött föl a szórakozásra vadászó, szegény milliomos leányban. Eleinte csak azon boszankodott:

– Nem leány ez, hanem maga a testet öltött etnográfiai érdeklődés. Vagy ha valamivel több ennél, úgy a dilettantizmus, tetszetős formában. Persze, ha valaki ép, jóarcu s Doucetnál készítteti a ruháit, egy-egy pillanatra szembe fog tünni, nekem is, neked is, mindenkinek, kivált egy puszta szigeten…

Majd így folytatta:

– S ebben a lelkes dilettantizmusban tulajdonképpen sokkal több az önzés, mint képzelné az ember. Ami eleinte csupa érzésnek látszik, nagyobbrészt inkább csak hideg kiváncsiság. Azt hinnéd, együtt érez nagygyal, kicsinynyel, annak az indulatával, ennek a sóvárgásával s voltaképpen nem lakik benne egyéb, csak a kiváltságosak gőgje, mely szórakozása tárgyának tekinti az egész világot.

Utóbb még szigorúbban itélt róla:

– Mekkorát tévedtem! Azt képzeltem, hogy igénytelen s kívánságok nélkül való s tele van lehetetlen vágyakozásokkal, céltalan ábrándokkal, pillanatról-pillanatra változó szeszélyekkel! Mindene megvan, de e mindennek semmi értéke előtte; mást keres, ami nincs; soha semmi se fogja kielégíteni. Pokoli feleség volna; óvjon meg tőle az ég minden naiv embert!… Vagy talán csak egyetlen hibája van, szegénynek: az, hogy nem szeretem?!…

Utóljára egyáltalán nem gondolt rá, csak unta.

S mialatt Van der Kerkhoven kisasszony a színek és hangok rejtelmes egybefüggéséről beszélgetett vele, egyre azon járt az esze:

– Vajjon mit csinál most a kis majom?… Az én édes, kedves kis majmom?… Vajjon mit szól hozzá, hogy így eltüntem? Ma már a nyolcadik napja, hogy nem láttam… Vajjon gondol-e rám néha?… Most alighanem az utcán van; ha próbája volt, éppen most megy haza… Várja-e valaki a Metropole-ban?… Azóta a Pázmány-utcában lehet… Lecocq ur-nak bizonyosan több esze van, mint a gazdájának s most is hűségesen kiséri… Vajjon szól-e hozzá?… Vajjon mondja-e neki, hogy: Óh, be nagy szamár a te gazdád!…

Mikor a tizedik napon Terka kijelentette, hogy akármilyen egészséges dolog is a csolnakázás, végre is ideje, hogy hazamenjenek, Vidovics Oroszlánszívü Rikárdra gondolt, aki megszökvén osztrák fogságából, összeölelkezett az erdőben a fákkal.

VII.

– Itt van ő, itt van ő, itt van ő!…

A vörös szakállu, rettenetes Zampa kapitányt fogadták így. A bariton bizonyára már az asztal alatt reszketett; az együttesből tisztán kihallatszott a Rita hangja. Mindjárt vége a fölvonásnak.

Vidovics leült egy kiselejtezett, rongyos kősziklára s türelmesen várta, míg rákerül a sor.

Meg kellett szolgálnia, a mire vágyakozott.

A finále elhangzott, a függöny legördült, a kulisszák között nagy fészkelődés, sürgés-forgás támadt; csak Mira nem mutatkozott. Alighanem a túlsó oldalon lépett ki a szinpadról s a Lola öltözőjébe ment.

Vidovics nem akart mindakettőjükkel találkozni s azért ott maradt a posztján. Tudta, hogy Ritának a következő fölvonásban erre kell jönnie, épp akkor, mikor Lola a szinpadon lesz. Ezt az alkalmat nem akarta elszalasztani.

A dekorátoroknak meglehetősen útjában volt. Kastélyokat, sőt egész tájakat cipeltek el mellette; hol jobbra, hol balra kellett húzódnia. A szinfalak közt csak egy urat ismernek: a nagyközönséget.

Valaki azonban egy csöppet se respektálta se a közönséget, se azt a lázas munkát, melyet e percben a szinpadon folytattak. Ez a valaki egy mezítlábas öreg asszony volt, aki vidáman haladt el a kulisszák mellett, egy köteg ételes csészével a kezében. Aligha vette észre a nagyságos urat, mert az ajtócsattogás és díszlettologatás zajában bátor füttyszóval ment ki az udvarra.

– Ej, be vígan van az öreg! – szólt Vidovics magában. – Mi az ördög tehette ilyen jókedvüvé?… Akinek az ételt hozta, nem lehet valami nagy úr és lám, ennek a szerény exisztenciának a cselédje milyen gondtalan tud lenni!… Különben igaza van az öreg asszonynak: az élet nem érdemli meg, hogy komolyan vegyük.

Most maga Zampa kapitány közeledett feléje méltóságos léptekkel. Vidovics szeretett volna egy pillanatra láthatatlanná válni, de az öreg tenor észrevette a színügyi bizottság elnökét, aki már vagy két hete nem mutatkozott a szinházban. Lehetetlen volt meg nem kérdeznie, miért, hogy olyan régen nem volt szerencséjök.

Vidovics iparkodott nyájasan felelni, de éppenséggel nem örült a találkozásnak. Attól tartott, hogy ha Mira meglátja őket, elmenekül előle s ő nem állhatja útját a rossz kis gyereknek.

– Vinne az ördög Bukarestbe! – bosszankodott magában. – Bukarestben talán megtalálnád a hangodat valamelyik csapszékben.

Végre megszabadult tőle.

Csak most vette észre, mennyire ideges.

– Itt hagytam önként, – pirongatta maga-magát, – itt hagytam hideg, nyugodt lélekkel, hogy akár ne is lássam többet. Megvoltam nélküle vagy tíz napig, bár semmi igaz okom nem volt rá, hogy kerüljem; másfelé jártam, car tel était mon plaisir. És most alig tudom megvárni ezt a pár percet!… Pedig semmi sem történt azóta; éppen semmi. Egy párszor eszembe jutott az arcocskája s néha azt kérdeztem magamtól: vajjon gondol-e rám? És egyre sűrűbben kérdezgetem magamtól ezt az ostobaságot. De hát végképpen elment az eszem?!… Eh, mikor jön már?!…

Végre megjött.

Lassan, kissé elgondolkozva közeledett. A pillantása szórakozott volt s látszott az arcán, hogy rosszkedvü. Az öltözőjéhez támaszkodó embert nem vette észre.

Vidovics, mintha tréfálna, útját állotta s megfogta a kezét. Aztán halk, gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:

– Ismer még?

Mira megrezzent s mintha vissza akart volna húzódni. De ahogy fölnézett, arca kiderült s még csak a kezét sem húzta vissza.

– Igen, – szólt Vidovics, – itt van ő, itt van ő, itt van ő. Rosszul fogadjuk?

A leány nem felelt, csak nézett a szemébe s mosolygott, de úgy, mint aki mindjárt sírva fakad.

– Édes, kedves, drága! – szólt a másik halkan.

Mira intett neki, hogy ne szóljon; a tekintete is azt könyörögte: „Hallgass!“ De látszott rajta, hogy nem haragudott meg: piros volt, a festék alatt is, a haja tövéig.

Körülnézett; senkit sem látott a közelben. A két középső színfal elbujtatta őket a szinpadon lévők szeme elől, s az öltözőkhöz vezető folyosó néptelen volt.

Ahogy visszafordult, a szemök hirtelen összevillant, s a Mira ellankadt pillantása egy pillanatra foglyává lett annak a másik égő tekintetnek. A lány sietett kibontakozni a tekintet forró öleléséből s egy kicsit visszahúzódott.

– Miért jött vissza? – kérdezte, épp olyan halkan, mint ahogy a másik szólt.

– Kérdezze inkább, hogy miért mentem el? Elmentem, mert őrült voltam s visszajöttem, mert nem tudok úgy élni, hogy ne lássam!

– Ne beszéljen így… s várjon egy kicsit rám, itt, ezen a helyen; mindjárt visszajövök.

Befutott az öltözőjébe, de azonnal visszatért. Egy fátyol-kendőt hozott magával, hogy eltakarja kifestett arcát.

– Nem akarom, hogy így lásson, – szólt. – Mert így még nem látott soha.

– De legalább láttam. Míg most…

– Hagyja, hadd maradjak így. Tudom, hogy a színpadon nem tetszem magának, de… minek is jött ide?

Igaza volt. A Rita bokorugró ruhájában kisebbnek s fejletlenebbnek látszott, mint máskor: a szegényes, kopott kosztüm, évtizedek óta megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal szépségéről. S a festék meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek kiáltóan leányos alakjához! De, különös, megjelenésének a szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette föl az előtt, akivel beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna, gyöngédsége csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre talált benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni is kell.

– Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy lássam s hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon látni, ott nekem idegen!… Mert beszélni akartam magával, elmondani, hogy… már magam sem tudom mit… Mert azt akartam, hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is én: mért. Bizonyosan azért, mert szeretem!

– Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza!

Egy darabig csak néztek egymásnak a szemébe. Érezték mind a ketten, hogy most ezeknek a szavaknak kellene következnie: „Miért hallgassak? Szeretlek, te is szeretsz engem, légy az enyém örökre!“ – s tudták, mind a ketten, hogy ezek a szavak nem fognak elhangzani.

És mégis, mialatt az élemedett Zampa a zsinórpadlás felé fordulva kereste a neki igen magas hangot, egy percre belefelejtkeztek abba a gondolatba, hogy: óh, mily édes nem törődni semmivel a világon, csak nézni két szembe, melyek az Örök Szerelemtől ragyognak!…

A leány szólalt meg először.

– Azt hittem, hogy nem látom többet… Miért is jött vissza?!…

De tekintetének a sugárzása egyebet mondott, azt beszélte, hogy:

– Milyen jó, hogy visszajöttél!…

– Visszajöttem, – felelt a másik, – mert nem tudok élni a nélkül, hogy lássam!… Nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy a maga édes hangját ne halljam többet!… A közelében akarok lenni; azt akarom, hogy szóljon hozzám s hogy felelhessek a szavára. Mindennap. Mindig.

– Az úgy sem lehet. Nemsokára el fogunk válni. Aztán egy darabig gondol rám és végre el fog felejteni.

– Nem. Utána megyek, akárhová megy. Voltak már efféle alakok a világon. Én is ilyen alak leszek. Mindegy.

– Óh, ne ijeszszen meg. Ne mondjon ilyeneket. Hisz tudja, hogy az lehetetlen!

– Csak azt tudom, hogy nem válhatok el magától soha. Igen, azt hiszem, soha.

– Ugy-e, maga is fél attól, amit mond? Nem való ilyeneket beszélni. Majd szépen elbúcsúzunk, szépen elbúcsúzunk…

– Mira, édes kis Mira, hallgasson rám!…

– Nem, ne szóljon. Nem akarom magától hallani. Az én utam más, mint a magáé, tudom. De nem akarom magától hallani. Lássa, jobb lett volna, ha nem találkozunk többé. Mit akar velem? Nem akar szerencsétlenné tenni, ugy-e? Maga jó és szeret, érzem. Nos, ha szeret, váljunk el most. Hogy mindig úgy éljen az emlékemben, amilyennek most látom!

– Azt hiszi, világok választanak el bennünket?

– Igen, világok. A maga világa, meg az én világom. Ne is beszéljünk erről. Igérje meg, hogy jó lesz hozzám, s mindig szót fogad nekem!

– Azt teszem, amit akar. Csak engedje meg, hogy lássam!… Amikor lehet; mindig, amikor lehet.

– Nem tudom, hogy mit feleljek. Félek a jövőtől. A legjobb volna, ha már holnap el kellene utaznunk innen, s aztán egy kis idő mulva… nem mindjárt holnap… elfelejtene. A szinésznőket könnyen elfelejtik, de én magának nemcsak az voltam, ugy-e?… Óh, Istenem, a jelenésem… De előbb mondja még egyszer, hogy szeret. Még soha senki se mondta eddig.

– Édes, édes!… – és a hangjában benne volt az is, amit a másik hallani akart.

A folyosón egy árnyék jelent meg. Lóla volt, aki Mirát kereste.

– Mira, az istenért, hol vagy?

– Megyek már…

Kezet nyujtott a fiatalembernek s halkan így szólt hozzá:

– Ha akarja, ma haza kisérhet bennünket…

– Ha akarom-e?!…

Lola ezalatt odaért hozzájok.

– Ah, ön visszatért, Vidovics úr?

Nem igen figyelt a feleletére. Ez a tíznapos kimaradás tökéletesen megnyugtatta s azóta, hogy váratlanul megszabadult a mindennapos ostromtól, a Vidovics-nemzetség nem érdekelte többé.

Visszamentek a szinpad másik oldalára s Vidovics egyedül maradt.

Tudta, hogy sokáig kell várnia, de azért nem hagyta el a helyét. Ki akarta kerülni az alkalmatlanok és közömbösek társaságát; féltette tőlük friss emlékeit.

És ahogy újra maga előtt látta azt a sugárzó, kedves, meleg tekintetet, ahogy messziről meghallotta a zengő hangot, mely az imént mély, felejthetetlen szavakat suttogott előtte, valami édes borzongás fogta el. Az ifjúság bőséges örömökben: de hiába vagy a huszas évek végén, hiába nézed e kitünő pozicióról, mint egy gyönyörü hegység magasáról, felsőbbséggel a kalandok és flirtek olcsó léhaságait, hiába vetted ki részedet a mindenféle fajta szerelmekből, s hiába nézed köznapi dolognak a legtöbb szerelmi románcodat, mikor érzed, hogy egy szép, fiatal teremtés, aki még gondolatában sem volt soha senkié, átadta neked a lelkét egészen, s elvégezte rólad, hogy azt téssz az életével, amit akarsz: legyen a neved bár Don Juan Tenorio, valami olyan melegség járta át egész lényedet, amelyről eleve tudod, hogy élj akármeddig, nem sokszor lesz hozzá szerencséd; ezt ugyan nem fogod megszokni.

– Persze, ön számon kéri tőlem a barátját, – szólt Lola Vidovicshoz az előadás után. – Nem szolgálhatok vele; úgy hallom, szegény, szoba-áristomot kapott. Hanem a kutyáját, azt visszaadhatjuk. Hűségesen kitartott mellettünk, amint mindjárt meggyőződhetik róla.

Csakugyan, Lecocq úr már ott várta őket a szinház udvarán. A derék állat eszeveszett ugrándozással üdvözölte a gazdáját, de aztán udvariasan körültáncolta a lányokat is.

– Ezt ugyan hatalmába kerítette a szinházi szenvedély, – szólt Vidovics. – Tartok tőle, az lesz a sorsa, ami az őrült angol lordnak: mindenüvé követni fogja a társulatot. De ez a könnyelmü kutya már teljesen eljátszotta az érdeklődésemet; beszéljünk inkább Cipriániról. Miért kapta az áristomot?

– Egy vendéglői jelenet miatt; azt mondják, hogy kötekedett s nem volt egészen igaza. Nem tudom tisztára a dolgot. Épp akkor este történt, mikor a Remete csöngettyűjé-t adtuk s ez ránk nézve olyan nagy esemény volt, hogy nem igen törődtünk egyébbel.

– Cipriani különben se volt kedves emberük.

– Soha sem rajongtam érte, az igaz. S akkortájban a legkevésbbé. Amúgy is rossz kedvem volt a Remete után…

– A Remete után? Miért?

– Csak udvariasságból tesz úgy, mintha nem tudná, mi történt?

– Semmit sem tudok. Délután érkeztem meg; estig nem találkoztam ismerőssel. Legelőször is a szinházba mentem, s ott…

– Az történt, – szólt közbe Mira, – hogy a Remeté-ben megbuktam.

– Ez túlzás. Bukásról szó sem lehet…

– Nem pisszegtek ki, de ennek is kevés volt a hijja.

– Nagy sikert vártunk és ez elmaradt. Ennyi az egész. De azért igen el voltunk keseredve.

– Azóta tűrhetően énekeltem el két kisebb szerepet. Lolát ez megvígasztalja. Engem nem.

– Tudja, a dologban a legrosszabb az, hogy attól fogva nem győzök eleget vitatkozni vele. Nem volt szorgalmas; sem a duettet, sem a nagy hármast nem tudta eléggé. S most azzal bosszant, hogy neki nincs tehetsége.

– Minden bizonynyal okosabb lett volna, ha tanítónőt nevelnek belőlem.

– Ilyen hanggal!…

– Hagyjuk el, kedves Lolám. Mindez egy csöppet sem érdekli Vidovics urat.

Vidovics úr sietett tiltakozni. De Mira másra terelte a szót s Lola elhallgatott.

A szőke lánynak szeget ütött a fejébe a Vidovics úr föltünő tájékozatlansága.

– Te, Mira, – szólalt meg, a mikor otthon magukra maradtak, – ha a Remete csöngettyűjé-ről, meg a többi, egy szót se szóltál neki, miről beszélgettél vele egy fél fölvonáson át?

– Okos dolgokról, – felelt Mira, s ezzel véget vetett a vitának.

Sietett levetkőzni, s bebújt az ágyába.

VIII.

Özv. Fröhlich Nándorné – Haller Xav. Ferenc urnak

Budapesten.

Kedves Rokon!

Szegény boldogult férjem, akit, ha Isten életben tartott volna, most nem volnék Önnek terhére… pedig még élhetett volna vagy tíz esztendőt, mások elélnek hetven-nyolcvan éves korukig, s őt hatvanhárom éves korában szólította el az Úr, ámbár rendes életü ember volt, bort se ivott soha… azt szokta mondani, ne fujd, ami nem éget s Isten mentsen engem, hogy más dolgába avatkozzam, kiki maga tudja legjobban, mit tegyen, mit ne tegyen s én már csak azért sem szeretek beleszólni abba, ami nem tartozik rám, mert az ember csupa jó szándék és csak kellemetlensége van belőle, én pedig mindennél többre becsülöm a nyugalmat.

A világért sem akarnám megzavarni a Kedves Rokon lelki békéjét, ámbár gondolom, most már mégis csak vége lesz a sakk-versenynek, még az is kifáradhatott bele, aki csak nézte, mint a Kedves Rokon s Isten látja lelkemet, semmi kincsért nem akarnám a Kedves Rokon ügyeit bírálni, de nem tudom megérteni, mi mulatságot adhat egyeseknek – nem erre az esetre mondom – elnézni, hogy mások hogyan mulatnak.

Azt fogja mondani, Kedves Rokon, hogy egy szegény öreg asszony ne szóljon bele mindenbe, mert egy szegény öreg asszony nem szinügyi tanácsos. A szegény öreg asszonyok hallgassanak. Ebben igaza van. Szegény Nándorom, Isten nyugtassa meg, azt szokta mondani, hogy az asszonyokat, mihelyt elérték a harmincadik évöket, be kellene szüntetni. Ő ezt nem rosszakaratból mondotta, mert akkor mindössze huszonhárom esztendős voltam; az édesanyámra értette, nem én rám. De csak később láttam be, mennyire igaza volt; Nándoromnak csak egyszer nem volt igaza; amikor meghalt.

Nem is írnék önnek, Kedves Rokon, mert ne szólj szám, nem fáj fejem. Az ember ne lásson, ne halljon, ne beszéljen; csak így lehet hosszu életü a földön. De Lola nem hagy békét. Azt mondja, vannak dolgok, amelyeket egy kisasszony, bármennyire fölvilágosult, nem tárgyalhat az édesatyjával; s a tisztes személyek éppen erre valók. Tisztes személyek alatt, teljes megvetéssel, mindig engem szokott érteni.

Rajtam tehát ne muljék. Én ugyan nem látom a helyzetet olyan kétségbeejtőnek, mint Lola; de mit tud ehhez egy szegény öreg asszony?! A fiatalember jónevelésü, illedelmes s nem csinál nagyobb botrányokat; de hát a mai világban a lányok olyan fölvilágosultak, hogy mindent jobban tudnak, mint a tapasztalt öreg asszonyok.

Mert kérdem, Kedves Rokon, mi rossz van abban, hogy egy fiatalember minden este más kalapban jön a szinházba s a fölvonások után úgy néz körül a nézőtéren, mintha mindenkit pofon akarna vágni?! Igaz, hogy mindenki az ő fehér kalapját nézi, akkora karimája van, hogy az egész közönség dühös, mikor ez a kalap megjelenik a nézőtéren, de ki tehet róla, hogy Párisban most ilyen furcsa kalapokat viselnek?! Előadás alatt leveszi a fejéről s végre is ez a fő-dolog. Az, hogy a kutyája mindig vakkant, ha öreg nő lép a szinpadra, bizonyára illetlen dolog; de hogy Nizzából hozat virágot Mirának, egy cseppet se találom botrányosnak. Lola a multkor egy szekérre való virágot dobott ki az utcára; én ezt nem helyeseltem. Végre is ő a szinügyi bizottság elnöke, s a tekintélyes egyének iránt mindig figyelemmel kell lenni, mert ez világ sora.

Istenem, az én időmben, mikor Pepita járt nálunk, az egész fiatalság meg volt bolondulva; később aztán meggyógyultak, s egyik-másik mint miniszter fejezte be pályafutását! De többet mondok. Mikor a vörös haju Murska Ilma egész Magyarországot bejárta Lammermoori Luciá-val, szegény Nándorom oly dühösen énekelte a „Te, ki szellemszárnyaiddal“-t, éjjel-nappal, két esztendeig, hogy végre is bronchiális katarust kapott, s lelkesedését soha se tudta egészen kiheverni. Azért, Nándorom, Isten áldja meg a haló porában is, a legjobb férj volt a világon, s a Murska Ilma erényén se esett csorba.

Abban se látok rosszat, hogy a fiatal ember mindig itt lóg, s ha Mirát nem láthatja, órákig is elsétál az utcán. A mióta rászóltunk, nem jön lóháton, s azt meg kell adni, hogy, leszámítva a kalap-viseletét, elég tisztességesen viseli magát. Mivel Lola nem ereszti be a szobába, leül a tornác lépcsőjére s elbeszélget a béresekkel, meg a házmester porontyaival. Mikor aztán Mira előkerül, haptákba vágja magát, eldiskurál az időről, a hadgyakorlatokról, meg arról, hogy mit végeztek a nő-egylet választmányában, s lovagló ostorával betüket ír a porba. Aztán szalutál s elmegy.

A baj csak az, hogy Mira semmi kincsért se beszél erről az úrról, s egy idő óta olyan, mint a penészvirág. Ez a konok hallgatás nekem se tetszik; s néha olyan ellenséges tekintettel néz ránk, hogy szinte megijedek tőle. Amikor egy fiatal nő panaszkodik, s szidja az egész világot, az rendjén való dolog; még jobb, ha veszekszik, s legjobb, ha kiáll az utcára és úgy pöröl, hogy az emberek összeszaladnak. De ha egy fiatal nő hallgat, azt én nem szeretem. Nándorom azt mondta, hogy a nőt fecsegésre teremtette a jó Isten; amikor nem szül gyermekeket, ez a legfontosabb élethivatása. És csakugyan, nem tudom miért, de úgy vagyok vele, hogy szinte szégyellem magamat, mikor egy fiatal nő hosszasan hallgat.

A multkor – Lolát vártuk, akinek próbája volt – vagy egy félóráig megsétáltattak a nagy férfiakról elnevezett aszfaltos utcákon. A fiatalember elmagyarázta neki, hogyan játszák a tenniszt, s mik a football-játék szabályai; Mira szokása szerint hallgatott. De koronkint úgy néztek egymásra, mintha férj és feleség volnának, s én megesküdtem, hogy többet soha se megyek velök. Én még nem mondtam le arról, hogy Nándorommal együtt leszek az égben.

Sajnos, ez még nem minden.

Tegnap este – mindjárt meg fogja érteni, Kedves Rokon, miért írom ezeket a sorokat – Lolának, előadás után, nagy jelenete volt Mirával. A szinházban, talán harmadszor, a Remete csöngetyüjé-t adták. Mira még ma sem tudja Rózsit becsületesen, s a második fölvonás nagy hármasába majdnem belesült; Lolának kellett kisegítenie, aki Georgette-et énekelte. Mirát ez egy cseppet se bántotta, s a harmadik fölvonásban olyan kedve kerekedett, mintha pezsgőt ivott volna. Ön bizonyára emlékszik Rózsi menyasszonyi kupléjára: „Ő szeret, ő szeret! Mi édes érzet!…“ s az ördög tudja még mi. Mira ezt a kuplét egyes-egyedül a furcsa kalapot viselő fiatal embernek énekelte, aki ezuttal födetlen fővel, de a kutyája társaságában ült egy elsőemeleti páholyban, s iszonyu világmegvetéssel figyelt a szinpadra; rá se hederítve a földszintre, amely csak őt bámulta. Mirának, mikor oda ért, hogy: „Ő bizony engem választott, sírjatok irigy parasztok!“ – kipirult az arca: a tekintetében ezer pici tűz csillogott s az egész lány hirtelen oly idegennek tünt föl előttem, hogy ijedtemben szívdobogást kaptam. Csodálatos hangja, mint egy drágakő, melyet csak épp akkor emeltek ki valami arany-szelencéből, egyszerre beragyogta a roppant termet. A villámos lángok mintha elfakultak volna; a hatalmas hullámokban patakzó meleg, ifju hang átjárt minden szívet s átjárta az öreg emberek gerincvelejét. Persze, ahogy végére ért a dalnak: „Engem választott, akármilyen csunya, szegény leány vagyok!“ – az a moraj futott végig a nézőtéren, mely mintha azt mondaná: „Nini, hisz ezt nem ismertük!“ s a férfiak olyan tapsolásban törtek ki, aminőt a berényi szinházban már régóta nem hallottak. A kutya, mely előbb egész lélekkel figyelt a szinpadra, örömében ugrándozni kezdett a páholyban; az asszonyok Miráról a páholyra s onnan a szinpadra tekintgettek, szóval a botrány tökéletes volt.

Lola mindezt a szinfalak közül szenvedte végig. Mikor aztán magunkra maradtunk (mert a fiatalember minden este hazakisér bennünket), szemrehányásokkal halmozta el hugát. Mira egy darabig hallgatott, aztán kifakadt:

– Igen, neki énekeltem. Kinek mi köze hozzá?

– Fájdalom, – szólt Lola haraggal, – nekem igenis közöm van hozzá. Ha kompromittálni akarod magadat, azt én nem akadályozhatom meg. De engem ne kompromittálj, ahhoz nincs jogod.

– Ne félj, – felelt Mira, – nem tart sokáig.

S ezzel a pár szóval, mely inkább fenyegetőzés volt, mint igéret, aznapra befejezte a társalgást.

Tudja, Kedves Rokon, én az efféle beszédekre nem adok semmit; ha az asszonynép mind beváltaná azt, amit mérgében mond, már régen vége volna a világnak. Azt se gondolom, amit Lola egész komolyan erősítget, hogy Mirának rossz hírét fogják költeni. Ha van szemök, nem mondhatnak róla semmi rosszat; egy kis kacérkodás még nem a világ. De félek, Mira kezdi komolyabban venni ezt a bolond mezővárost, mint egész Európát; s ez baj volna, mert Önnek igaza van, ilyen hanggal kár férjhezmenni. S mindenből úgy látom, hogy nincs is szó férjhezmenetelről.

Isten látja a lelkemet, nem akarok rosszat mondani erről a fiatalemberről. Nagy a vagyona, tekintélyes családból való, a szinügyi bizottság elnöke, szóval igen derék fiatalember. Antipatikusnak se találom, mert jó a modora, s megbecsüli azokat, akik érdemetlenül rossz sorsba jutottak. De szegény Nándorom azt szokta mondani, hogy az embert igazán csak két dologból lehet megismerni. Először abból, hogy milyen házasságot, és másodszor abból, hogy milyen testamentumot csinál. Ő, szegény, egyáltalán nem csinált testamentumot, de azért mégis igaza volt, s nekem a házassága is elég ahhoz hogy mindig tiszteletben tartsam az emlékét.

Már ami a szóban forgó fiatalembert illeti, azt hiszem, őt soha se fogjuk igazán megismerni; mert úgy nézem, mostanában legalább, nem fog megházasodni. Igen sajnálnám, ha Mira másképpen gondolkoznék erről a dologról. De ő okos lány, s bár nem ismerheti a világot, annyit mégis tud, hogy azok a fiatalemberek, akikre a főispánság vár, a szinésznőket nem szokták feleségül venni.

Lola azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet elég sokszor ismételni. S igen szeretné, ha a Kedves Rokon mindezt személyesen is megmagyarázná a makrancos leánynak.

Remélem, hogy erre semmi szükség.

Isten mentsen, Kedves Rokon, hogy tanácsokat adjak önnek. A szegény öreg asszonynak, aki e sorokat írja, már régóta nincsen véleménye.

Kötelességét azonban tudja, s továbbra is illő tisztelettel marad

V.-Berényben, ápril hó 28-án.

hű és hálás rokona:
Fröhlichné.

Haller Xavér Ferenc kétszer is elolvasta ezt a levelet.

– Ejnye, ejnye, ejnye! – szólt magában, s igen kezdett bosszankodni, maga se tudta, hogy kire.

Aztán tovább nézte azt az érdekes sakk-partit, melyet e levél kedvéért tíz percre elhanyagolt.

– Persze, persze, persze, – beszélgetett magában, mialatt a sakk-körből hazafelé tartott, – le kell mennem, hogy a lelkére beszéljek. Az apja vagyok; nem engedhetem meg, hogy valami bolondot csináljon. Mihelyt a Roecknitz-Prohászka-macsnak vége lesz, azonnal megindulok.

A Roecknitz-Prohászka-macs azonban holtversenyben végződött s Roecknitz kijelentette, hogy nem osztozik meg a jutalmon Prohászkával, hanem újra kezdi a mérkőzést. Az új verseny csak májusban ért véget.

Így történt, hogy a szegény Haller Xavér Ferenc soha sem látta többé azt, akit a sakknál és a zenénél is jobban szeretett, nevető leánykáját, a kicsi Haller Mirát.