IX.
Egy gyönyörü májusi éjszakán Vidovics Feri, akinek eddig jó álma volt, mint a parasztnak és a házőrző ebnek, hirtelen fölébredt s pörölni kezdett egy láthatatlan valakivel. Ez a láthatatlan valaki ott ült egy széken az ágya lábánál.
– Látod, barátom, – szólt a vendég, – így jár, aki lányoknak udvarol! No, meg vagy elégedve? Kivánságod szerint történt; halljuk, hogy mit szólsz hozzá?
– Nem akartam én semmit a világon. Ami történt, az természetes, mint az istenáldás. Mint ez a szerelemszövő májusi éj. Mint az, hogy tavaszszal a növény kibúvik a földből. Azon kezdem, hogy nem történt semmi. Eljött a tavasz, ez az egész.
– Nagyon boldog lehetsz, hogy ilyen könnyen beszélsz.
– Nagyon boldog vagyok.
– És gondolni sem akarsz rá, hogy mi lesz ezután.
– Gondolni sem akarok rá, igaz.
– Pedig jó volna; a másik helyett is.
– Eh, nem vagyok a gyámja!
– Szóval: utánad az özönvíz. Bánod is te a többit.
– Az se volna csoda, ha így gondolkoznám. Fiatal volnék, vagy mi. De íme, szóba állok veled.
– Fogadd elismerésemet. Látom, hogy csupa jó szándék vagy. Egy egész poklot lehet kikövezni a jó szándékaiddal.
– Ne beszélj nekem pokolról. Kiben esett valami kár?
– Azt hiszem, mind a kettőtökben. A lány már elveszített mindent. Te még ennél a mindennél is többet veszíthetsz.
– Hogy holnap mi fog történni, azt sohse tudja senki. Egyelőre nem látok semmi bajt. Mit veszített a lány? A nyugalmát nem veszítette el; nem nehéz a szíve, mint Gretchennek. Rólam meg éppen nem lehet szó. Én csak nyertem. S nem is olyan keveset. Az életem legédesebb óráit.
– Ej, be rózsásnak látod a világot! Pedig a kilátásaid nem a leggyönyörübbek. Szép, szép, az édes órák; de a javán már túl vagy. Akkor is, ha lemondasz a mámor öröméről; még inkább akkor, ha nem tudsz lemondani róla. S hogy mit veszített a lány? Elveszítette a szívét, mert oda adta neked, akinek nem való egyébre, mint hogy eltedd emlékeid múzeumába. Ezt a különös portékát pedig csak egyszer lehet elajándékozni. Másnak már nem adhatja oda. Annak a becsületes embernek, aki nem tudom hol keresi őt, a még ismeretlent, már csak szegény lelket vihet hozományul. S ez nemcsak annak a vesztesége, az övé is.
– Mindez nem olyan tragikus, mint amilyennek fested. Nem hiteted el velem hogy a szerelem: aranypohárban méregital; régente úgy lehetett, a mai világban nem félünk ettől az aranypohártól. Egyszer, sokára mind a ketten el fogjuk felejteni a regényünket, de mindig örömmel fogunk emlékezni rá, mint legszebb napjainkra.
– Alig virrad, máris alkonyul? Már is csak a végére gondolsz a regénynek? Akkor a te szerelmed igazán nem méregital, csak limonádé.
– Nem hinném. Gyűlölöm a frázisokat, de ma nem tudnék belenyugodni a gondolatba, hogy ne lássam többé, hogy ne halljam a hangját, hogy ne legyek mindig mellette.
– És hogy képzeled ezt? Elveszed feleségül? Ugy-e, nem?
– Nem. Azt már nem.
– Meg tudnád mondani: miért?
– Miért? Mert, teringettét, száz kitünő okom van rá, hogy ne vegyem el! Miért?! Mert… hogy is lehet kérdezni ilyet?
– No, no, azért ne haragudjál meg!
– Nem volna csuda. A kérdésed bosszantó. Mi jogon téssz föl rólam ilyesmit? Már te magad is házasítasz, nemcsak az asszonyok? Az asszonyokat értem. Ők a velök született ösztönnek engedelmeskednek. Ha nem is tudják, érzik, hogy minden megházasított férfi az asszonyi, úgynevezett gyöngeségnek egy-egy ujabb diadala. Egy-egy ujabb elesett katona a két nem között örökletes, immár hatvanezer esztendős háborúban. A gonoszabbik hadviselő fél guerilla-csapatainak egy-egy ujabb bosszúállása, vendettája. Őket értem. De hogy neked is ez jár az eszedben, az már fölháborító.
– Úgy látszik, téged nem nagyon lelkesít ez az ősrégi, tisztes intézmény.
– De nem ám.
– Okosabb akarsz lenni őseidnél, a múlt elföldelt munkásainál, akiknek jóvoltából kényelemben kocsizod végig ezt a palotákkal, villámos lángokkal és rózsa-ligetekkel ékes, szép világot.
– Okosabb és különb. Tisztelem őket, hálás vagyok irántuk, de másképpen gondolkozom, mint ők. Megházasodni nemcsak oktalanság, gyöngeség is. Vannak, akiknél főképpen oktalanság. Akik elérik huszonötödik, harmincadik vagy negyvenedik évöket és még sem tanultak meg: látni; akik sohasem fogják megismerni az életet s meghalnak sejtelme nélkül annak, hogy tulajdonképpen mit műveltek, amikor megházasodtak, néha másodszor vagy harmadszor is. Ezek a házasságtól csupa boldogságot várnak s rendesen igen elcsodálkoznak, mikor a házasság sokkal több bosszusággal szolgál nekik, mint széppel és jóval. Ilyenkor többnyire a másikat vádolják, ritkábban magukat és sohasem – magát a házasságot. Vannak aztán, akik nem várnak többet a házasságtól, mint amennyit a házasság adhat s tudják, hogy a férfi, mikor kimondja a pap előtt a visszavonhatatlan szavakat, mindig igen rossz vásárt csinál, mert azért a szépért és jóért, melyet, megengedem, csak a házasság adhat meg, túlságos nagy árt fizet. Mert lemond a függetlensége, a szabadsága, az akarata nagyrészéről; lemond cselekvőképességének a teljességéről s arról, hogy maga legyen sorsának a kovácsa: ami az embernek a legnagyobb kincse. És ha kimondta az elhatározó szót, bizony lemond róla, legyen zsarnoki vagy lágy, mint a viasz, gondtalan vagy idegesen aggodalmas, gazdag vagy szegény, a társadalomban független avagy a kapaszkodás és a vagyonszerzés rabszolgája; ha lelkiismeretes ember, az a megkötöttség mindig sokat, bosszantóan sokat fog parancsolni neki… hogy csak a legenyhébb esetről beszéljek. Vannak, akik tudják ezt és mégis elmennek a paphoz, meglehet egy olyan leánynyal, aki maga is rossz vásárt csinál. Tudják, hogy többet fognak veszíteni, mint amennyit nyerhetnek és mégis megházasodnak, jobb meggyőződésük ellenére, gyöngeségből, mert nem volt elég erejök ellentállani az alkalomnak, mert nem ügyeltek eléggé magukra. Néha egy parányi jellemtelenség is járul ehhez a gyöngeséghez; az ember föláldozza a legnagyobb kincsét, könnyelműségből, a legközelebbi napok örömeiért; hogy ne kelljen lemondania az óhajtott mámorról vagy a megszokott gyöngéd érzésről; gyávaságból, mert nem akar szenvedni hónapokig, talán évekig; lágyságból, mert nem akar szenvedést okozni a másiknak, esetleg mindezért együtt véve… S könnyelmüen eladja egész jövőjét azért, ami abban a pillanatban a kisebb rossznak látszik. Aztán szép szót talál a gyöngeségére és azt mondja, hogy a szerelme nagyobb volt, mint a bölcsesége. Notabene csak azokról beszélek, akik tisztesen házasodnak s nem azokról, akik kúfárkodnak és a házasság formái között csak az üzletüket cikkelyezik be az állam közege előtt. Azokról, akik csak azért házasodnak meg, hogy házasságban éljenek s nem azokról, akik hozományra, összeköttetésekre, protekcióra s nem tudom mire spekulálnak.
– E szerint a hány férj: annyi bolond vagy gazember szaladgál a világon?
– Ne vedd olyan szigoruan a szavaimat. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy megházasodni a legjobb esetben is: gyöngeség s hogy nem szeretném elkövetni ezt a gyöngeséget.
– Azért a gyöngeségért, amelyet milliók követnek el, téged se fognak nagyon megitélni.
– Nem arról van szó, hogy mit szólnak hozzá a többiek; ezzel nem törődöm. Különben ne hidd, hogy megbocsátják a gyöngeségeidet, mivel hogy nem beszélnek róluk… A világ hallgatag mindig rovásodra írja azt a kisebb fajta morális csatavesztést, amelyet közönségesen házasságnak neveznek; rovásodra írja és nem felejti el. Nézz körül s észre fogod venni, hogy a házas ember mindig, mindenütt nehezebben boldogul, mint a másik; nem számítanak rá úgy, mint a legény-emberre, nem várnak tőle annyit, mint előbb, nem bíznak benne olyan föltétlenül, mint annakelőtte. Valami hiba esett benne. S a roppant lépcsőn az a férj, akit nem a felesége vonszol fölfelé, – ne irigyeld tőle, szegénytől, parányi szárnyacskáját! – el-elmaradozik a többi gúlamászótól; a felesége és a porontyai, akiket magával cipel, vissza-visszatartják. Persze olyan férjről és olyan családfőről szólok, aki komolyan megházasodott, a boldogtalan. Mert vannak, akik csak addig férjek és családfők, amíg kilépnek az utcára; kinn már legényemberek, akik vígan járnak-kelnek a világban s minden leánynyal törődnek, csak a tulajdon leányaikkal nem. Ezek a valójában garçonok el tudják felejtetni a többiekkel, hogy egy gyönge órájokban elég oktalanok voltak megházasodni… de ha az ember ilyen házaséletet akar élni: talán még fölöslegesebb, még poltronabb s még esztelenebb dolgot művel, mint aki egyszer s mindenkorra, végképpen megházasodik.
– Az ember azt hinné, hogy egy válókeresetet hall. S a szegény Friquet Rózsi tefeléd fordul, mikor azt énekli, hogy: „Szép vőlegény, szerelmesen köszöntlek!“…
– Jobb, ha ma beszélek így, mint ha tíz év mulva mondanám ugyanezt.
– Eh, az ördög nem olyan fekete, mint amilyennek festik. A házasság sem.
– És mégis mindenkit káröröm fog el, amikor a másik megházasodik. Többet mondok. A lány maga is érzi, hogy gyöngeséget követsz el, amikor elveszed. Attól fogva, hogy kiléptetek a templomból, nem imponálsz neki úgy, mint az előtt. Már csak a férje vagy.
– Nem tudom, miféle asszonyok tanulmányozásából szűrted le az életbölcseségedet. Van asszony, aki maga az istenáldás.
– Millió ember közül egy mindig megüti a főnyereményt. Azért ne játszszál a lotérián; ha játszol, veszíteni fogsz.
– Felelj őszintén. Ha ez a kis lány véletlenül a te világodból, a te körödből, a te rendes társaságodból való, ha nem a szini-iskolából jön, hanem a kolostorból, ha az édesanyád élne s unszolna, hogy vedd el, akkor sem vennéd el?… semmi esetre?
– Nem tudom.
– Ohó, már kezdjük megérteni egymást. E szerint még sem magában a házasságban van a legnagyobb hiba. Beszéljünk hát róla, a leányról. Azt hiszed azok közül való, akiket nem lehet feleségül venni?
– Ha azt hinném, akkor nem szeretném.
– Mi hát a kifogásod ellene?
– Semmi. De nem veszünk el mindenkit, akit szeretünk s akit elvehetnénk.
– Különösen, ha szinésznő, ugy-e?
– Különösen, ha szinésznő.
– A régi előitélet.
– Ez az előitélet nem alap nélkül való. A szinésznő, akármilyen tiszta, nem olyan, mint más lány. Sem a hajlandóságai, sem a neveltetése, nem arra predesztinálták, hogy feleség legyen és semmi egyéb.
– Van köztük, akit csak a szükség sodort a deszkára s nincs más óhajtása, mint hogy feleség legyen és semmi egyéb.
– Meglehet. Mindenre akad példa.
– Ha az ősrégi előitéletből csak ennyi marad benned…
– Maradt még több is. Megvallom, jobban szeretem a kolostori nevelést, mint a szini-iskoláét. S jobban szeretem, ha a menyasszonyom eddig csak szürkenénékkel érintkezett, mint ha, akármilyen kevés ideig, csepürágók között élt.
– Ez kényes téma, amelyről a bölcsek sokat vitatkozhatnának. A kolostor se kezeskedhetik érte, hogy menyasszonyodnak csak olyan gondolatai voltak, amelyek óhajtásod szerint valók. E tekintetben mindig misztériummal állsz szemben. Mi az érzésed, mikor ennek a leánynak a tekintete találkozik a tiéddel? Azt gondolod, hogy a tanuló és a vándorló évek foltot hagytak a lelkén?
– Nem, nem gondolom, a világért se. Ha ezt gondolnám, most nyugodtan aludnám s nem diskurálnék veled. Különben ne beszéljünk vándorló évekről, csak vándorló hónapokról.
– Látod, most értelmesen beszélsz. Folytasd így.
– Jól van, folytatom, mert még nem vagyok készen. Ha szinész volnék, nem jutna eszembe, hogy az, akit feleségül ajánlasz, az egész világ tapsát, tehát az egész világ gráciáját kereste, kedvesen mosolygott olyanokra is, akiket ocsmányoknak talált s abból élt, hogy nemcsak az éneke, hanem a megjelenése is kellemes hatást tett. De nem vagyok szinész s mindez eszembe jut. És ha azt, amit előitéletnek mondasz, nem is teszem a magamévá, az bizonyos, hogy arra nézve, aki maga nem szinész, nem éppen különös szerencse, ha szinésznőt vesz feleségül.
– Mit törődöl vele? Nincs szükséged rá, hogy a boldogulásodat keressed; nem törekszel sehová: a házasságod nem fog akadályozni semmiben. S azt mondtad, nem érdekel, hogy ahhoz, amit téssz, mit szólnak a többiek, a tisztelt publikum, Szilas-Bodrogmegye és az egész világ.
– Azért a konvenciókat tiszteletben tartom. Ez magam iránt való figyelem s nem hódolat a világnak. A konvenciók: századok bölcsesége; arra nézve tehát, akit köt valami a multhoz: a törvény egy neme. Már pedig én nem vagyok sansculotte.
– Nincs több ellenvetésed?
– Dehogy nincs. Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Nem vehetem el ezt a lányt, akármilyen tiszta s akármennyire szeretem, mert nem hozzám való. Nem hozzám való, mert az ő világa nem az én világom és megfordítva. A nő a házasságban az élet teljességét keresi, tehát – a társaságot is. Ezt én nem adhatom meg neki. Ha volna hozzá lelki erőm, hogy le tudjak mondani érte arról a világról, amelyben születtem, nevelkedtem, élek, akkor talán lehetne beszélni a dologról. Az őrült lordot, aki egy cirkuszleányért beállott pojácának, értem és bölcs embernek tartom. De nekem ehhez sem kedvem, sem erőm. Maradna, hogy ő áldozza föl értem az egész világát. Meglehet, hajlandó volna rá; de az én világom sohasem lesz az ő világa. Bizonyára tiszteletet tudnék szerezni a feleségemnek, minden viszonyok között; de a tisztelet neki kevés volna és méltán. Rám volna utalva teljesen, mert ha néha elvinném azok közé, akik eddig hozzám tartoztak: sírva jönne velem haza. Sohasem értené meg a hozzám tartozókat, sem azok őt. Lassankint egy kis Péntekké változnék át, egy néha kedvetlen Robinzon szomoru kis Péntekjévé, aki idővel elfelejtené, hogy egyszer olyan szépen tudott mosolyogni, aki csak sírna, egyre sírna. S ki biztosít róla, hogy e sok sírás közepette nem sírná vissza a multat, a boldog, exotikus multat, amikor a kis Péntek a vadonban élt s vígan ugrált a fákon mókusok és bőgő majmok között?!… Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Én nem akarok megházasodni.
– De hát mi fog történni? Megmondod neki, hogy nem veheted el?
– Nem, erre nem lesz semmi szükség. Ő érzi mindezt; homályosan, nagyon homályosan, de érzi. S nem fogja kérdezni tőlem, hogy: „No hát, mi lesz?“
– És aztán?
– Nem tudom.
– Aki igazán szeret, nem okoskodik ennyit, nem gondol minden elképzelhető bölcs dologra, hanem egyszerűen beleugrik a hullámokba, mint Leander. Te nem szereted őt igazán.
– Nem tudom.
– Azt sem tudod, hogy mit akarsz holnap, holnapután?
– Azt sem tudom. És nem törődöm vele, amit még mondhatnál… A gálya megindult és csöndesen halad a vízen lefelé, nem tudom hová.
Behunyta a szemét s egy pillanatig nem gondolt semmire a világon. Mire föltekintett, a másik eltünt.
A lelkiismeret diszkrét látogató; nem alkalmatlankodik sokáig.
X.
Délben mindenek megbotránkozására, úgy haladtak végig a Fő utca aszfaltján, mintha kettőjükön kivül senki se volna a világon. Akár csak a császárok az ischli promenádon, nem vették észre a járó-kelőket, nyugodtan beszélgettek és sehová se néztek, csak egymásra. A férfi nem igen vette le a szemét a leányról; néha az is föltekintett hozzá a kalapja alól.
És ez a tekintet ilyenforma dolgokat mondott a férfinak, őszintén, nyiltan, az egész sétáló Berény előtt, fényes nappal, délben tizenkettőkor:
– Tudom, hogy nem vehetsz el feleségül. Kár. Nem járnál velem rosszul. De, te nem tehetsz róla, az élet mást parancsol. Az élet ostoba. Mért, hogy azok a jó fiúk, akik készek nekünk adni egész szerelmöket, egész sorsukat, a nevüket, meg mindazt, amijök van és amijök nincs, ezek a jó fiúk furcsa, félszeg, bárdolatlan és izléstelen, a legjobb esetben: közönséges lények, akikhez élettársul nem szegődhetünk anélkül, hogy meg ne alázkodjunk a hozzánk hasonlók s főképp magunk előtt?! Mért, hogy ezeket a jó fiúkat, ha érdemesek rá, tiszteljük és megbecsüljük, de szeretni nem tudjuk, soha, egy pillanatra sem, nemhogy egy egész életre?! És mért, hogy a vicomte-oknak, a hozzánk való férfiaknak, több eszök van, minthogy megházasodjanak?! Mért, hogy a vicomte-ok csak enyelegnek, tréfálkoznak s aztán tovább állanak?! De hát úgy van. Ki tehet róla?! Te se, én se; inkább az egész világ, amelynek ilyen ostoba a berendezkedése. Kár. Es wär zu schön gewesen; es hat nicht sollen sein. Mindegy. Azért mégis szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz engem. Elszakadhatsz tőlem, mást vehetsz feleségül, de halálos ágyadon is eszedbe fogok jutni, mert én vagyok a párod.
Mindenki utánuk nézett, aki mellett elmentek. Egy taktusban léptek, mint fiatal férj és feleség, akik először sétálnak végig a Márkus-téren.
Természetesen közömbös dolgokról beszélgettek. Hogyne, mikor az egész piac hallhatta őket! De így beszélgettek akkor is, amikor egyedül voltak.
– A szentjánosi kastély nem kastélyt csak ház, – magyarázta Vidovics. – Még pedig nem is valami díszes épület. Ócska már nagyon s a berendezése a régi jó időket síratja. De szeretek a verandáján ülni, az oleander fák közé bújva, mert már a gyermekkoromban is oleanderek voltak ott…
Mira úgy hallgatta, mintha a mellette menő ember Cintra szépségeit írta volna le szines szavakkal.
Miden érdekelte őket, amit a másik beszélt. Pedig sohase váltottak egy szerelmes szót sem. De nem tréfálkoztak többé; mindig komolyan szóltak egymáshoz.
Sugár Mariskának feltünt ez a nagy szolidság s egy délelőtt megszólította Vidovics urat, aki éppen indulóban volt hazafelé.
– Feri, jöjjön be hozzám egy kicsit.
Feri szót fogadott és szólt:
– Parancsoljon.
– Dehogy parancsolok. Inkább rimánkodom. Hallgasson rám, Feri, maga jó fiu. Menjen egy pár hétre a pokolba.
– Maga is jókor küld. Amikor már csak tizenhárom nap a világ.
– Ejnye, be számlálja a napokat!
– Bizony nem tudom, mit fogok azután csinálni.
– Csak addig ne csináljon valami bolondot. Remélem különben, hogy nem fog sikerülni.
– Mi sikerüljön? Nem akarok én semmit.
– No, azt hiszem, nem ijedne meg, ha a kis lány egyszerre csak a nyakába borulna.
– Ne féljen, ez nem fog megtörténni. S ha azt parancsolja, hogy kibeszéljük magunkat erről a tárgyról, engedjen meg egy egészen nyilt szót. Én nem akarom Mirát kedvesemmé tenni. Szeretem, eddig van.
Mariskát nem igen nyugtatta meg ez a kijelentés.
– Hát, tudja, ez szép. Egy cseppet sem hasonlít ugyan magához, de szép. Hanem azért mégis jobb szeretném, ha a búcsúzás és válakozás kritikus idejében magát valahol az ekvátor körül tudnám.
Sugár Mariska olyformán gondolkozott, hogy hasonló veszedelemben a jó szándék rosszabb a rossz szándéknál. Millió és millió vágy kél és hal el, kielégítetlenül. Szűzek szívének pici ajtócskája koronkint tárva van olyanok előtt, akik ezt a titkot nem fogják megtudni soha… A férfi és nő között való örök küzdelemben, aminek végzetszerüleg meg kellene történnie, milliószor és milliószor nem történik meg, véletlenek miatt; a férfi ügyetlen vagy brutális, nem tartja meg a szükséges formalitásokat, elmulasztja a kellő időt és ezer meg ezer apró véletlen áll útjába minden szerelemnek… A fenyegetett lány-erénynek nagy ellensége a férfi-akarat, de milliószor megtörténik, hogy a férfi hiába akar. De ha egy férfi meg egy leány elhitetik egymással, hogy nincs mitől tartaniok, mert lemondottak mindenről, csak arról nem, hogy: egymást lássák; ha a férfi azzal áltatja magát is, a lányt is, hogy ő nem akar semmit a világon, csak szeret, punktum, eddig van: akkor a helyzet igazán kétségbeejtő s a szegény lány-erény veszedelme nagyobb, mint bármily donjuani akarat ostromzárja alatt. Ha ezek nem botlanak egymás karja közé, akkor soha senki.
Sugár Mariska őszinte barátja volt a női erénynek s arra a gondolatra, hogy az ő kis művésznője az Apor Ilonkák sorába sülyedhet, valóságos anyai aggodalmakat állott ki.
Mira nem igen iparkodott, hogy eloszlassa ezeket az aggodalmakat.
Olyankor, amikor Lolának próbája volt – s Lola kettőjökért énekelt, reggel, délben, este, – órákig elkalandozott Vidovicscsal, csak úgy, amerikai leányok módjára, Fröhlichné és más enyhítő körülmények nélkül. Ezekről a sétákról néha csak délfelé vetődött haza, de azért soha se tartotta szükségesnek elmondani, hogy merre járt s miért késett el. Lola, aki napokon át nem beszélt hugával, csak Sugár Mariskától hallott egyetmást ezekről a sétákról. Rendesen a város szélén, a szőlős kertek körül látták őket.
Egyszer, általános rémületre, délben sem jelentkezett. Csak estefelé került elő, hidegen köszönt s Lola ijedtségtől és haragtól remegő szavaira röviden annyit mondott, hogy: egyszer s mindenkorra kereken megtagad minden fölvilágosítást.
Ez a harcias nyilatkozat igen megnyugtatta Sugár Mariskát. És jól okoskodott. Nem történt semmi szörnyűség; egy kicsit kocsikáztak s Mira megnézte Szent Jánost.
Reggel még eszük ágában se volt ez a kirándulás. A szentjánosi út táján sétáltak s egyszerre szembe jött velők Vidovicsnak a városi kocsija. A kocsis valami üzenetet hozott az ispántól; egyúttal haza hozta a hintót Szent Jánosról.
Mirának eszébe jutott, hogy jó volna egy kicsit kocsikázni. Városban nőtt leányokra az üres hintó mindig csábító látvány.
– Megtanítom magát hajtani, – szólt Vidovics. – Akarja?
Hogyne akarta volna! Elpirult a szeme fehéréig és a két mélytüzü zafir hirtelen sötétkékre vált.
Felültek a bakra s aztán halló, halló! – repültek előre. Ketten fogták a gyeplőt, Mira megtanult hajtani s észre se vették, Szent-Jánoson voltak.
Szó se lehetett róla, hogy ebédre haza érhessenek.
– Ma már a vendégem lesz, hiába!… s úgy néztek egymásra, mintha valami váratlan boldogság érte volna őket.
Karon fogta s megmutatta neki a házát és a kertjét. Bevitte a legbelső, sötétes szobába is, kinyitotta a zsalugátereket, oda vezette egy arcképhez s így szólt:
– Lássa, ez az én édesanyám.
Mira szinte ijedten állt meg s fölnézett. Az arckép egy nyájas, kékszemü, fiatal asszonyt ábrázolt, aki szeliden pillantott rá. Mirának egyszerre csak megcsuklott a torka s két könnycsepp szökött ki a szeméből. De azért tovább nézte a rég meghalt szép, fiatal asszonyt, aki tisztességben, boldogan viselte a Vidovics nevet és amint nézte, új, meg új könnycseppek csordultak ki a zafirkék szemből.
A másik közelebb hajolt hozzá s gyöngéden, mintha ezzel a mozdulattal mondani akart volna valami szavakkal ki nem mondhatót, megsimogatta azt a szép kis fejet. Most ért hozzá először.
Aztán kézen fogta és kihivta a szobából.
– Most megmutatom a kertet.
– Virágot hozunk neki, – szólt Mira.
És hoztak neki virágot. Mira értett a bokrétakötéshez s dicsekedve mutatta virágait Vidovicsnak:
– Ugy-e, nemcsak énekelni tudok?
Aztán karonfogva sétáltak az orgonabokrok között. Vidovics megvendégelte látogatóját, mintha Sába királynőjét fogadta volna. Majd újra kimentek a kertbe és semmiségeket beszéltek.
Aztán, mikor észre vették, hogy ideje visszafordulniok, megint felültek a kocsira és haza hajtottak.
Aztán: magukkal hozták az orgona-illat emlékét. Aztán, nem történt semmi. Éppen semmi.
XI.
Ekközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap… s aztán nem látják egymást többé.
Egyre halkabban, egyre gyöngédebben s egyre kevesebbet beszéltek.
De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha föl akarná színi, mintha örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres, tehetetlen, hiábavaló búcsuszavakat.
A férfi tekintete ezt mondta:
– Hát elszakadsz tőlem, édes virágom? Hát igazán meg kell lennie? Elméssz, itt hagysz s igyekezzelek elfelejteni? Négy nap s ne lássalak többet soha!
A lányé így felelt:
– Hát vége, igazán vége? El kell búcsuznom tőled mindörökre? Megnyugodjam benne, hogy: egyszer volt, hol nem volt?… Négy nap s azt mondjam magamban: „eh, álom volt csupán“!?…
Amaz folytatta:
– Négy nap és meghaltam Neked! Nem látlak többé és a világ tovább forog. A nap ide süt a piacra, a borbély jó reggelt kiván és én járok-kelek, mint azelőtt. Beülök a kávéházba, biliárdozni a tiszt urakkal, délfelé eldiskurálok a tűzoltó-főparancsnokkal és nevetgélni fogunk: Hehehe!… Éjjel, a Metropoleban, nagyokat iszom s ha igen elfog a csömör, kimegyek megnézni a birkáimat, oda, ahol Te orgonát tűztél a kebledre. Aztán, jövőre, új emberek jönnek, új mulatság kezdődik s én megint csak udvarolgatni fogok az új szinésznőknek, utóbb már csak álmodok rólad, amikor nagyon sokat ittam s néha azt kérdezem magamtól, hogy: én vagyok-e én, vagy már régen letettek jó mélyre, a földbe (akkor, mikor Téged elszakítottak tőlem) s már csak a sírban álmodom mindezt: a borbélyt, a tűzoltó-főparancsnokot s az új szinésznőket?!… És mégis így lesz, mert úgy látszik, ez a végzetünk. Elméssz, vissza se jössz s én összekulcsolom a kezem, mintha máris el volnék temetve. Elveszítelek örökre s talán jobb is lesz, ha soha se látjuk egymást többé, mert ha esztendők multán véletlenül találkozunk, meglehet, el se hisszük, hogy: „Ez az, akit szerettünk s akinek megholt mását szeretjük és szeretni fogjuk per saecula saeculorum, az örökkévalóságon keresztül!…“ Elveszítelek, pedig földemet és birkáimat, ezt a sok embert mind, az egész világot, a napsütést és a föld minden orgonavirágát, meg az egész hosszu lézengést, ami rám vár, odadnám érte, hogy egyszer, egyetlen egyszer a karomba zárhassalak!
S a lány odaadó, meleg tekintete szomoruan felelt:
– Négy nap és meghaltam neked! El fogod feledni kis Mirádat s a világ tovább forog. Azután is fel fogok kelni reggel hét órakor, mint engedelmes jó leányhoz illik, elmegyek a próbára, benézek a varrónőhöz s tanácskozom vele, milyen szövetből csináltassam az új princesse-ruhámat, este előveszem a bécsi rongyot s felöltözöm spanyol szobaleánynak, aztán énekelek, néha jól, néha rosszul s közben nyájasan beszélgetek a városi tanácsos és szerkesztő urakkal… Éjjel, Rád gondolok s csak sokára alszom el; de korán ébredek fel s reggel felé előveszem a kézi tükrömet: nem fogytam-e meg, rám ismernél-e még? Aztán, egyik városból a másikba vetődünk, keresem a dicsőséget, de nem találok egyebet, csak: új arcokat s a régi küzködést… Egyszer egy hervadt arcu szinésznőt látok a tükrömben, egy pillanat alatt megértem, hogy az élet milyen rettenetes, milyen igazságtalan, milyen ostoba s ha véletlenül egyedül leszek, keservesen megsiratok egy Mira nevü kis leányt, akit jól ismertem s aki a forró ölelések egy egész világát hordta kicsi szívében. Óh mint fogom siratni gömbölyü kis karomat, ragyogó szememet s egész elveszített életemet!… És mégis így lesz, mert, úgy látszik, ez a végzetünk. Elválunk, soha se is találkozunk többé s talán jobb, hogy nem találkozunk. Elveszítelek örökre, pedig az álmodott dicsőséget, ezer meg ezer asszony irigy tekintetét, a gyémántcollier-kat s királynők kegyes mosolyát, a jólétet s a teljesített kötelesség öntudatát, hercegek hódolatát s a szívek mélyéről feltörő lelkesedés mámorító zaját, az egész világot, mindenemet odaadnám érte, hogy egyszer, egyetlen-egyszer magadhoz szoríts!
És alighanem megértették egymást, mert sokáig meg tudtak lenni minden szó nélkül. Így ültek szemközt, kéz kézben, az illetlenségig összebujva, belemerülve egymás tekintetébe, nézve a másik szempár ragyogását, mely már szomoru volt, mint az északsarki napé augusztusban, kevéssel a harmadfélszáz napos, hideg, hosszu éjszaka előtt.
Liaisonjuk abból állott, hogy a lány ott hagyta kezét a férfiéban. De Vidovics nem emlékezett rá, hogy szerelmi dekameronja oly gyönyörűséget szerzett volna neki, mint az az érzés, mely most borzongatta meg, amikor hozzáért ehhez a puha kis kézhez. Félve, szinte remegve nyult hozzá, mint mi egy pólyás kis baba selymes pici ujjaihoz, melyeknek még másvilági patyolatát aggódva érintjük meg öreg kezünkkel, mely megmoshatatlan, mint a Lady Macbeth-é.
Ezt az utolsó néhány édes kettőst már a Lola engedékenységének köszönhették. Lola, vagy tíz nappal a szezon vége előtt, megszüntette azt a tilalmat, mely Vidovicsot számkivetette volt Giroflé és Girofla közös hajlékából. Úgy gondolkozott: jobb lesz, ha elbujnak, mintha örökkön az utcán látják őket. S minél közelebb jutottak ahhoz a naphoz, melyet a szinlapok a végbúcsu napjául kiáltottak ki, Lola annál nyugodtabban tekintett a jövő elé. Mirának a komolysága és búsongása eloszlatta az aggodalmait s már szinte irigyelni kezdte hugától ezt a kedves és jelentéktelen románcot.
A másik kettő élt az engedelemmel abba hagyott minden titkolózást. Nem tárgyalták szomoruságukat a többiek előtt, de nem is törődtek vele, hogy mit gondolnak róluk.
Természetesen csak nyitott ablakok és kitárt ajtók mellett láthatták egymást. Jártak-keltek körülöttük, és néha beszélniök kellett, a galéria kedvéért. Ilyenkor mindig ugyanazt a tárgyat fejtegették.
– Mondja, édes kis Mirám, – szólt Vidovics, – tegyük föl… Tudja, csak azért kérdem, mert minden érdekel, amit gondol… Ha egy nap, nem, nem mondom, hogy elvesztené a hangját… igen, ez borzasztó volna… de például, ha az édesatyja így szólna magához: „Szeretném, hogy férjhez menj. Ahhoz, akihez akarsz…“ És mondjuk, maga örömmel hallaná ezeket a szavakat, mert vonzódnék valakihez, aki megjelennék és így szólna: „Jöttem érted.“ De ez bolond ember volna és így folytatná: „Válassz köztem és a színpad között…“ Le tudna-e mondani a tapsokról, a bizonytalan vagy bizonyos jövőről, a hírnévről, arról, hogy egész környezete imádja, arról, hogy énekelhessen, mint ahogy a pacsirta énekel?!… le tudna-e mondani minderről valakiért, aki jobban szeretné magát, mint egész környezete együtt véve, s akit maga is szeretne egy kicsit?!… És hogyha igent mondana neki, mit gondol, soha se sírná vissza a szerepeit, az öltözködés órájának édes izgatottságát, a tapsvihart, s mit tudom én mit?
Mira szomoruan mosolygott.
– Mennyi volna! – felelt. – Legelőször is nem fog jelentkezni senki, aki így szólhatna hozzám: „Jöttem érted.“ Nem fog jelentkezni soha, mert nem lehet az… Aztán a papa sohase beszélne így, jöhetne akárki… A papa abban a képzelődésben él, hogy két kis Pattit nevelt fel. Maga nem ismeri a papát; egy kedves, jó, nagy gyerek, aki igazi művész, ízről-ízre művész. Némelyek megitélik őt, mert nem dolgozza agyon magát, segítséget fogad el Lolától s néha hónapokig úgy tesz, mintha semmit se csinálna. Pedig mialatt egész délutánokon elüldögél a zeneművészek körének játék-szobájában, azalatt is gondolkozik s teremt. Remekműveket írni nem lehet mindennap, nem igaz? S ő gyönyörü oratóriumokat ír, csudaszépeket, amelyeket csak az igazi zenészek értenek meg, tehát igen kevesen. Ezért nem ismerték fel soha a papa óriási, rendkivüli talentumát; mi még nem vagyunk annyira… Ő már beletörődött abba, hogy amíg él, csak egy kis kör méltányolja… az, hogy nem tehetett szert világhírre, bánatossá, fáradttá tette, de nem csüggesztette el. Kárpótlást talál abban a gondolatban, hogy mi ketten előbb-utóbb valóra váltjuk az élethez fűzött reményeit. Ugy-e, kötelességünk: mindent megtenni, ami tőlünk telik, hogy ha csalatkozik is a várakozásában, legalább bennünk ne csalatkozzék?! Ugy-e nem is gondolkozhatom erről a dologról, hisz nem okozhatok neki egy egész életre való roppant szomoruságot?! Ha akármikor, akármiért, elhagynám a szinpadot, ez iszonyu csapás volna rá nézve. Ne is beszéljünk hát erről. Úgy se tudnék magának felelni. Nem gondoltam rá soha. Nem tudom. Nem ismerem magamat. Néha olyan ellentmondásokat találok a lelkemben, amelyekre nincsen, nem lehet magyarázat. Vannak óráim, amikor hóbortos vagyok s ilyenkor azt képzelem: „Lám, milyen jó, hogy szinésznővé lettem!“ Máskor unom ezt az életet s gyűlöletesnek találom a világot, amelyben élnem, halnom kell. A siker, mint azok a szép, kék bodrogi hegyek, annál messzibbnek tetszik, minél inkább töröm magamat feléje. S minél tovább élek ezek közt a füstös, szennyesszáju, érthetetlenül vidám emberek között, akik cigánytársaim, annál kevésbbé tudom megszokni őket. Nem tudom, hogy volna jó, csak azt tudom, hogy így nem jól van. Meglehet amúgy még rosszabbul volna. Mindössze annyit mondhatok magának, hogy irigylem azokat az asszonyokat, akik egy embernek élnek.
Ez az utóbbi pár szó is elég volt rá, hogy szeget üssön a Vidovics fejébe.
De elkövetkezett az utolsó nap is.
Mira csak előtte való este, a szezont befejező előadáson búcsuzott el a közönségtől. Attól fogva már nem lehetnek egyedül. Másnap délelőtt pakolnak s délben már indul a vonat.
Vidovics kikönyörögte, hogy az utolsó délutánt együtt fogják tölteni. Nem otthon, Lola, Fröhlichné, Sugár Mariska és a cselédleányok előtt, hanem az orgona-virágok között, egyedül. Délben kiszöknek Szent-Jánosra s csak hat órakor jönnek haza, az előadásra. Mira beleegyezett.
A kocsi kinn várta őket a szőlős kerteknél. Mikor Lola haza ért a próbáról, már kinn voltak a pusztán.
Ha rendre elmondanám, mit beszélgettek e siralomházi órákban, tartok tőle, fölötte untatnám a türelmes olvasót. Búcsuzó szerelmesek sok gyerekséget tudnak egymásnak mondani, ami harmadik személyek előtt csupa együgyüségnek tetszik. Ők úgy érzik, hogy ez az együgyüség többet ér minden bölcseségnél a világon.
Egész délután arról beszéltek, hogy írni fognak egymásnak. Mirát először meglepte ez a kérés.
– Írni? Miért? Nem, ne írjon. Fájni fog, ha egyre ritkábban s egyre kevesebbet ír.
– Felelni fog, ha írok? – kérdezte újra Vidovics.
Nagynehezen megegyeztek, hogy igenis levelezni fognak. Aztán egy pár pillanat mulva észrevették, hogy idejök lejárt.
– Hajts, de gyorsan, hogy hat órára a városban legyünk! – szólt Vidovics a kocsishoz.
És ismét nem történt semmi.
Csak akkor hajolt közelebb a lányhoz, mikor a gyertyánfa-alléeból kiérve, megpillantotta a nagy templom s a külső város házainak körvonalait. Pár perc óta hallgattak s csak most vette észre, hogy Mira könnyezik.
És ajkuk összeforrott.
Néhány pillanat mulva már a városban voltak. Leszálltak s Vidovics haza küldte a kocsist.
Elkísérte a lányt a szinházig s útközben nem tudott egyebet mondani neki, csak ezt a pár szót:
– Mindjárt felel, ha írok?
– Mindjárt felelek, ha ír.
A szinház közelében Mira megállt s a kezét nyujtotta neki.
– Isten veled, Te édes! – szólt halkan és mosolyogni próbált.
– Isten veled, Te drága! – felelt a másik, olyan hangon, mintha imádkozott volna.
Elváltak. A lány lassan előre ment a szinház kis ajtajáig s onnan visszanézett. Vidovics ott állt, egy helyben, ahol elbúcsuztak s nem vette le róla a tekintetét.
Még egyszer intett neki, még egyszer köszöntötték egymást, aztán bement a vigasságnak szentelt palotába.
Vidovics valami affélét érzett, mintha hirtelen fejbe kollintották volna.
A búcsu-előadás sok zaj és éljenzés között, de kivételesen minden botrány nélkül folyt le. A Haller-lányoknak nem voltak vetélytársaik; a szokásos tüntetésre és ellen-tüntetésre nem nyilt alkalom.
Hogy Vidovics elárasztotta a szinházat Nizzából hozott virágokkal, azt mindenki természetesnek találta. Az egész közönség meg volt győződve róla, hogy Mira a kedvese Vidovicsnak s azért a virágokat a huszártisztektől kezdve a karzat publikumáig minden néző helyeselte.
Másnap, Sugár Mariska társaságában, kikisérte őket a vasuthoz. Feladta a podgyászukat, megváltotta mérsékelt áru, másodosztályu jegyeiket, beszámolt Lolának a visszajáró pénzzel s mikor beszálltak a kupéba, szerencsés utazást kivánt nekik.
A vonat megindult. Még egyszer köszönt; a lányok és Fröhlichné a zsebkendőikkel integettek Sugár Mariskának. Mira az ajkához emelte a kezét, és Sugár Mariska mosolyogva szólt:
– Ez aligha nekem szól.
És amint arra fordult, álmélkodva látta, hogy Vidovics sápadt és komoly, mint a halál.
– Ejnye, ejnye, ejnye, – szólt Sugár Mariska, – be komoly lett egyszerre! Így még nem láttam magát!
– Operette-figura vagyok, ugy-e? – kérdezte Vidovics.
Sugár Mariska félig tréfásan, félig komolyan vígasztalta:
– Hagyja el, Feri, megesett ez már okosabb emberekkel is!
Amaz nem felelt.
Gyalog mentek vissza a városba s míg megkerülték a pályaház előtt álldogáló kocsikat, mind a ketten hallgattak. A sétatérhez érve, Sugár Mariska rátekintett a fátyola alól. Úgy hallgatott az most is, mintha az orra vére folynék.
– Helyes kis személy volt, az igaz – merengett Sugár Mariska, olyanforma hangon, ahogy a temetőből hazatérők beszélgetnek az elköltözöttről. – Szép, kedves teremtés s ami nem utolsó dolog: jó, derék leány. Hanem azért ne féljen Feri, az efféle gyász nem tart sokáig. Úgy látszik, maga még soha sem volt szerelmes s most azt hiszi, hogy ami nagyon fáj, azt csak sokára heveri ki az ember. Ördögöt!… Olyan ez, mint amikor jól odavágjuk a könyökünket valahová. Az első pillanatban majd kiugrik a szemünk a fájdalomtól s egy perc mulva már elfelejtjük, hogy az előbb megütöttük magunkat. Ma még azt képzeli, hogy mindjárt kiszakad a szíve, pedig dehogy! Ez csak: az ifjuság. Szinte látom magát a jövő szezonban, egy új csillag mellett, aki remélhetőleg más fajtából való lesz. Hála Istennek, tavaszt nem csak egyet ad a bölcs természet; az olyan legényeknek, mint maga, ad tizet, huszat, huszonötöt is.
– Tartok tőle, – szólt Vidovics, – hogy nekem csak ez az egy volt.
– Akkor hát mért nem veszi el feleségül?
Vidovics előbb egy fejmozdulattal felelt; mintha bosszantotta volna a kérdés. Aztán igyekezett megmagyarázni, amit Sugár Mariska nem értett.
– Mert a gyógyító szer rosszabb volna a betegségnél. Mert kiszámíthatatlan bajoknak rohannék eléje s mert ő még drágábban fizetné meg ezt a mulatságot. Mert neki nem adhatnám meg azt a társadalmi helyzetet, amely a feleségemnek dukál. Mert a világrend, elég oktalanul, nem engedi meg, hogy elvegyem. Szóval, az ember nem azt teszi, amit szeretne, hanem azt, amit lehet.
– Elképzelheti, hogy nem lehet.
– Lássa, már is magához tért! Egy hét mulva túl lesz a krizisen. A jövő szezonban, ha szemrevaló soubrette-et kapunk, már elfelejtette az egész históriát.
– Kívánom, hogy jó próféta legyen, – felelt Vidovics.
Aztán megint szótlanul haladt a szép asszony mellett. Mariska nem zavarta; hadd álmodozzék arról, ami elmult! De gyakran rápillantott: szinte kiváncsian nézte, mintha csak most ismerné meg igazán. Mariska tapasztalt asszony volt; látott már egyetmást s a Berényben lejátszódó események nem igen érdekelték. De két dolgot soha se unnak meg a tapasztalt asszonyok. Az igazi gyémántot és az igazi szerelmest. Ha a másé is.
Furcsa dolog ez. A tapasztalt asszony ilyenkor mosolyogva nézi a lefőzött fiatalembert. „Szegény, ez ki van készítve!“ – szól magában, látván, hogy amaz hiába iparkodik megőrizni a contenance-ot, mégis csak lehorgasztja az orrát. Nincs kellemesebb, mint részvéttel nézni a legyőzött ellenséget s a tapasztalt asszony kiveszi részét a női gyöngeség diadalából. Szánakozni mindig jól esik; ez a büszkélkedés legdiszkrétebb formája. De még jobb szánni azt, akit még gyötör az a baj, amelyet mi már megláboltunk. A tapasztalt asszony tudja, hogy az ember nem hal bele a nagy csapásokba, csak az apró nyomorúságokba, mert mindnyájan hasonlítunk Hatto érsekhez, akit az egerek öltek meg. Tudja azt is, hogy egy kis himlő még nem nagy veszedelem. Csak be kell takarni a fiut s rá kell parancsolni, hogy ne vakarózzék. A tapasztalt asszony mindamellett újra meg újra elcsudálkozik a természet rendelésén: „Milyen furcsa betegség, Istenem! Milyen furcsa betegség!“… Ápolgatja a türelmetlen fickót; ez asszonyi kötelesség. Biztatja, hogy feküdjék szép csöndesen; lám, a másik jól viseli magát, a jövő héten már meg fog gyógyulni. Magában pedig nevet mind a kettőjükön: „Milyen gyerekek! Istenem, milyen gyerekek!…“ És irigyli, nagyon irigyli őket.
– Hol lesz ma délután? – kérdezte, mikor elbúcsuztak egymástól.
– Kimegyek Szent-Jánosra.
– Ott rá se fognak ismerni magára. Olyan régen nem látták.
Nem mondta el, hogy tegnap is kinn volt, csak azt felelte:
– Ezentúl gyakrabban fognak látni.
Úgy cselekedett, ahogy igérte. Délután kihajtatott s kint maradt éjszakára is. Odakinn azt hitték, hogy megbolondult. Ez a gyanu nem volt minden alap nélkül való. Olyan különös viseletet tanusított, hogy az ispánjának Vidovics Nácit juttatta eszébe, aki mielőtt Döblingbe került, cukrot vettetett a krumpliföldbe s mezitláb szaladgált a tanyán, azt adván okul, hogy a cipőviselet nem egészséges. A népes Vidovics-családban mindenre találkozott példa.
Feri úr ilyenforma ötletekkel lepte meg az ispánt. Ahogy leszállt a kocsiról, kijelentette, hogy be akarja járni a gazdaságot. Az ispán épp a méhesben ült s a Religió-t olvasta.
– Mit olvas? – kérdezte Feri úr.
– A Religió-t.
– Nem hittem volna, hogy ilyen szent ember.
– Nem ájtatosságból teszem, tekintetes úr. Inkább atheista volnék, vagy micsoda. De hát a faluba nem jár egyéb nyomtatott papiros. Ezt is a főtisztelendő úrtól kapom, aki meg akar téríteni.
– No és sikerül a dolog?
– Nem mondhatnám, de így könnyebben elalszik az ember.
– Ön bölcs férfiu, Schmied úr.
Schmied úr erre beszámolt a gazdaságban történtekkel s szomorúan lógatta a fejét, mint káros gazda szokta. Itt is, ott is csak a baj meg a hiábavaló vesződség.
Feri úr végighallgatta s mindenre csak azt mondta:
Schmied úr azt várta, hogy most már bejárják a tanyát, a földesúr azonban egyszerre mást gondolt.
– Őszintén szólván, kedves Schmied úr, úgy veszem észre, hogy mindez engem egy cseppet se érdekel. Hanem tudja mit, jöjjön be velem az irodába, hűttessünk be egy pár üveg szódavizet, hozassunk valahonnan egy pakli kártyát, s játszszunk máriást.
Schmied úr eleinte azt hitte, hogy Feri úr csúfolódik, s ezzel csak azt akarja mondani, hogy a sok kárt a Schmied úr tétlenségének tulajdonítja. De Feri úr nem tréfált; egész komolyan elnyert tőle tizenkét krajcárt. Aztán meghítta vacsorára s éjfélig elbeszélgetett vele a béresekről meg a tanyai lányokról. Schmied úr majd eldűlt az álmosságtól.
Végre éjféltájban megszabadult. Búcsuzóul azonban elpanaszolta, hogy az egész községben, de különösen a pusztán igen elharapózott a vadházasság s már-már a próbaházasság is nagyon divatossá kezd válni. Úgy találta, hogy a papnak igaza van; ideje volna valamit tenni a dologban.
Feri urat hidegen hagyta, hogy Szent-Jánoson az erkölcs ilyen súlyosan megrövidült.
– Hagyja békében szegényeket, – szólt. – Úgyis elég bajuk van.
Schmied úr elment s alig hogy kiért a kastélyból, már aludt. Sejtelme se volt róla, miképpen került az ágyába.
Hajnalban felköltötték, mert ki kellett nézni a majorba. Mikor éppen fel akart ülni a kocsiba, egy legény állított be hozzá, aki a kastélyból jött.
– Tisztelteti a tekintetes úr a tekintetes urat; szépen kéri, tessék átküldeni egy kicsit az ujságot.
– Micsoda ujságot?
– Amit a méhesben tetszett olvasni.
– Hát már fenn van a tekintetes úr?
– Fenn az. Egész éjszaka kinn sétált a kertben.
– Hm. No hát, fiam, itt az ujság; vigyed.
Feri úr csakugyan ébren töltötte az éjszakát. Mikor magára maradt, elővette kedves regényét, a Notre coeur-t, s olvasni kezdett. De André Mariolle esete ez egyszer idegessé tette. Félre tette a könyvet s kiment az orgonák közé. Ott járkált, míg egyszer csak észrevette, hogy virrad. Úgy gondolta, hogy jó lesz lefeküdni. De már nem jött a szemére álom.
Mikor Schmied úr haza jött a majorból, Feri urat már útra készen találta.
– Látom, – szólt, – hogy minden rendben van, s hogy én rám itt semmi szükség. Hát Isten áldja meg, Schmied úr.
Az ispán fejcsóválva nézett utána.
– Kijött, – beszélte később a szentjánosi papnak, – elolvasta a Religiót, leült velem máriást játszani, áldását adta az összes vadházasságokra s aztán haza ment. Az öreg Náci is így kezdte, szegény.
Feri úr a városban se viselkedett logikusabban, mint a pusztáján. Az éjszakákat áttivornyázta s egész nap biliárdozott. Máskor a regényolvasásra adta magát, néha meg mintha agyon akarta volna lovagolni a jámbor Calvadost. Társaságba nem járt s még az utcán is kikerülte asszony és leányismerőseit.
– Mi ütött hozzád, hogy egyszerre ilyen asszonygyűlölő lettél? – kérdezte tőle Cipriáni.
– Nem tudok beszélni velök, mert unom őket. Hidd el, ők sem törődnének velem, ha egyet gondolnék s elvenném a Ditrich leányát, aki ott megy a postaépület előtt. Pedig nagyon derék leány, a szeme szép, mert vöröses tűzben ég, a lába rendkivül formás, mindenképpen különb, mint akármelyikük s nem tehet róla, hogy az apja mazsolaszőlőt árul.
Két hét mulva eltünt a városból s nem látták esztendőkig.
XII.
Ahogy a vonat megindult, Lola meglobogtatta batisztkendőjét, mosolyogva köszönt Sugár Mariskának, aztán visszaült a helyére s elégedetten szólt:
– Végre!
Csak ezt az egy szót mondta, de a hangja sokat fejezett ki. S ebben az egy szóban benne volt az is, amit elhallgatott:
– Adieu, kedves Vidovics úr, a soha viszont nem látásra! Ön igen sok bosszuságot okozott nekem, de megbocsátok önnek. A rossz álomnak vége; nem haragszom tovább.
Mira nem felelt; mintha nem is hallotta volna, amit testvére mondott. Ott maradt az ablak mellett; le se ült, úgy nézett ki tovább, mintha nem tudná, hogy mi történik vele.
A vonat kirobogott az állomásról; elhagyta a vasuti épületeket, az őrházat, a külső város parasztházait, a szőlős kerteket. Lola elővette angol regényét, s olvasni kezdett; Fröhlichné sóhajtott, nem tudni miért, aztán oda támasztotta fejét a női szakasz kopott bőrvánkosára. Két perc mulva már aludt.
Mira csak nem mozdult az ablak mellől. A halmok és a homokbuckák rendre eltünedeztek a szeme elől; kiértek a mezőre. Messze, dél felé, a pusztaságban valami fekete foltot látott; egy fasornak a szélét. Az ott Szent-János.
– Talán már leülhetnél, – szólt Lola.
Mira mozdulatlan maradt, s nem vette le szemét a fekete foltról. Elmaradt az is. A vonat elhagyta a furcsa város határát.
Mira leült a helyére. Hátra vetette fejét a diván bőrpárnájára és becsukta a szemét.
Az egész úton nem szólt egy szót se. Lola is csak rövid és száraz megjegyzéseket tett, amikor a körülmények éppen megkövetelték. Szerencsére Fröhlichné annyit sápítozott, hogy ez mindnyájok előtt társalgásnak tünt föl.
Esti hét óra lehetett, mire megérkeztek új állomáshelyökre, egy felsővidéki nagyvárosba, ahol más, csöndesebb élet várt rájok. Már a pályaudvar környékén meglátszott, hogy ujra Európában vannak, ahol az emberek nem törődnek egymással, még a szinésznőkkel se.
Egy másodrangu fogadóban szálltak meg. Toilette-et csináltak s lementek az ebédlőbe. A szűk, homályos terem utasokkal volt tele, akik csöndes beszélgetésökkel kevés vizet zavartak. Mira mintha egy kissé magához tért volna. De alig evett s bágyadtan nézegetett körül, mint aki most kelt föl valami súlyos betegségből.
Reggel kibéreltek egy sötét udvari szobát, a szinházhoz legközelebb eső, ócska, komor ház első emeletén. Ahogy beköltöztek, Lola azonnal zongorához ült; Lola mindig tanult. Fröhlichné, egy kis beszélgetésre, átment a háziasszonyhoz, egy rosszképü, kancsal öregasszonyhoz, aki a mozgása és beszédmódja után itélve, sokáig élhetett együtt egy szigoru, de becsületes dragonyos-őrmesterrel. Az öreg hölgy a pántlikáit vasalta, s közben megvallotta Fröhlichnének, hogy bármennyire tiszteli a művészetet, az ő lakásán nem lehet pezsgős vacsorákat csapni. Mira ezalatt kiválasztott magának egy kis kuckót, előszedte a holmiját s egy viaszosvászonnal borított, sánta kis asztalra kirakta a levélpapirjait.
Harmadnap már próbára mentek. Időközben megérkezett az egész társulat s próba után az igazgató megkezdte a félhavi gázsi kiosztását. Az igazgató igen derék ember volt. Gyöngyvirággal kedveskedett Mirának s kijelentette neki, hogy ámbátor Mira az elmult félhónapban négy próbáról késett el, mindössze nyolc forintot von le a fizetéséből.
– Magára nem tudok haragudni, – szólt s nyájasan szorította meg az átnyujtott hatvankét forintot.
Negyednap megkezdődtek az előadások. Nem játszottak, de ők is ott akartak lenni a megnyitón. Mikor az utolsó felvonás előtt lejöttek a szinészpáholyból, Mira beszólt a szinház kapusához:
– Nem jött levelem?
– Kitől vársz levelet? – kérdezte Lola megütközve, rideg, szinte ellenséges hangon, melyből kiérzett a hirtelen megbotránkozás.
Mira a szemébe nézett testvérének.
– Tőle, – felelt büszkén.
De nem jött levele.
Nem jött aznap, nem jött másnap, harmadnap se jött. Naponkint kétszer is tudakozódott; hiába. Lola nem titkolt elégültséggel nézte huga csalódott arcát. Mira egyre levertebben tért haza a szinházból s otthon órákig elnézte a szűk, puszta, szomoru, kis udvart.
– Hol jár az eszed? Olyan vagy már, mint a penészvirág, – szólt Lola.
Nem felelt. De azután is minduntalan besurrant a kapus fülkéjébe.
– Kérem szépen, nem jött levelem?
Napról-napra félénkebben, napról-napra halkabban kérdezte s kérdő kis arcocskája napról-napra sápadtabbnak és kisebbnek tűnt föl a kapus előtt. Utóbb már csak a tekintetében égett a kérdés:
– Nem jött? Ma se jött?
Végre nem merte kérdezni többé.
Alig két hét alatt nagyon megváltozott. Az arca megfakult, a tekintete elbágyadt s olyan csüggedten járt az utcán, mint egy kis öreg. Mintha a hangja is veszített volna a csengéséből. Szótlanul végezte a dolgát, készségesen engedelmeskedett a rendezőnek, a karmesternek, Lolának, egész környezetének, de mint egy szomoru, jó kis gyermek, aki az intézet komor falai közt folyvást az elhagyott rétre gondol. Otthon naphosszat elüldögélt valami kicsinyes női munka mellett, „igen“-nel és „nem“-mel felelgetett, ha kérdezték, szeliden, mint azelőtt, mikor még nem vették el az eszét, de végtelenül búsan, mint aki kötelességből elhatározta, hogy el fog viselni valamit, ami megmásíthatatlan.
Olyan bánatos, olyan fakó és olyan hangtalan volt, mint egy beteg kanári.
– Ez a lemondás időszaka, – szólt magában Lola, aki igen sok angol regényt olvasott s emberismeret dolgában tizennégy esztendős kora óta tekintélynek tartotta magát. – A kriziseknek már vége; következik: a csöndes megadás. Két hét mulva már mosolyogni fog. Eleinte egy kicsit szomoruan fog mosolyogni, de ne legyünk türelmetlenek. Egypár jókedvü ember ismeretsége nemsokára befejezi a kúrát s őszre majd csak elfelejtjük a berényi Céladon kackiás bajuszát…
De Lola korán örült.
Egy este, mialatt Mira a Rip Van Winkle Lisbeth-jét énekelte, Lola a szinfalak között beszélgetett az igazgatóval.
– A kicsi teli házakat csinál, – örvendezett az áldozatra kész vállalkozó, akinek már jó ideje nem kellett megválnia aranyórájától. Nézzen csak ki, milyen zsúfolt házunk van!…
Lolát érdekelte ez a nem mindennapi ujság s fölvonásközben kitekintett a függöny kukucskáló-lyukán.
Pillantása legelőbb is egy üres páholyra tévedt. Köröskörül nagy közönség ült. A zenekar már visszaszólította a folyosón sétálókat; némelyik rekeszben hatan is szorongtak.
– Csak egyetlen üres páholyt látok, – szólt az igazgatóhoz.
– Nem, ott is ülnek, – felelt a vidéki opera megteremtője, – eladtuk valamennyit.
Lolát, maga sem tudta miért, kiváncsivá tette ez az üresség. Tekintete harmadszor is visszatért oda s egyszerre észre vette, hogy a páholy mélyén egy magas férfialak emelkedik föl.
Egy magános férfi, aki elbúvik a közönség elől! Nem láthatta a rejtőzködő arcot s mégis megrezzent. Valami olyanformát érzett, mint aki a tengeren csónakázva, hirtelen fekete árnyékot pillant meg a vízen, első jelét ama viharoknak, melyek váratlanul törnek ki.
Mikor előadás után megindultak hazafelé, az utcára érve körültekintett. És úgy rémlett neki, mintha vagy húsz lépésnyire, a legközelebbi utca-lámpásnál, ugyanazt a sötét férfi-alakot látná.
– Eh, bolondság! – szólt magában.
Másnap a férfi-alak nem mutatkozott, de harmadnap, délután három órakor, Mira próbára ment és többé nem jött vissza.
Hogy mi történt ezen a napon, Lola soha sem tudta meg egészen.