EGY BÁTOR LEÁNY
– El fog venni, – mondta a leány büszkén.
– Igazán? – kérdezte az asszony meglepetve. – Mi történt?
– Még semmi sem történt. De már bizonyos vagyok benne.
– Miért?
A leány körülnézett, nincs-e valaki a közelükben, azután elbeszélte:
– Eddig jó barátságban voltunk, a távoli rokonság révén tegeződtünk… nagyon jó barátságban voltunk. Szinte tulságosan jó barátságban voltunk, mert soha egy percre sem melegedett fel, soha egy percre sem zavarodott meg. Képzeld… nyugodtan elbeszélte nekem, hogy sohasem fog megházasodni, az asszony őt csak zavarná, ő nyugodtan, szépen, előkelően akar élni és tovább akarja gyüjteni a képeit és a régiségeit; olyan leány ugy sincs aki őt le tudná kötni, mert abban a leányban együtt kellene lennie egy szelid leány szelidségének és egy vad asszony vadságának. A mit én ugy sem értek, mondta ő.
Az asszony ránézett a leányra és a leány mosolyogva bólintott:
– A mit én természetesen kitünően értek.
Az asszony csóválta a fejét, a leány pedig nevetve beszélte tovább:
– Eddig azonban nem történt semmi. Tegnap azonban az történt, hogy egy kicsit hanyagul ültem a diványon és a jobb vállamról lecsuszott a ruhám, a lila batisztpongyolám. Szabadon maradt a nyakam és a vállam. Fel akartam támaszkodni, hogy megigazitsam, de ekkor egyszerre láttam, hogy ő odanéz. A vállamra. Ugy maradtam.
Az asszony szörnyüködött és a leány nevetve mondta:
– Beszélgettünk… beszélgettünk… és ő alig nézett egyszer is a szemembe; az egész idő alatt a vállamat nézte. Már reszketett a jobb karom, a melyre rátámaszkodtam, alig birtam már frissen és graciózusan tartani magamat, de összeszoritottam a fogamat és ugy maradtam több mint egy félóra hosszat. És a mi a legnehezebb volt, ugy kellett tennem, minta nem látnám, hogy ő a vállamat nézi. Ártatlannak kellett lennem: egy szelid leány és egy vad asszony keverékének.
– Hallatlan – mondta az asszony – mikre vagy képes. A válladat mutogatni!
– Miért? – felelte a leány nevetve. – Mikor olyan szép a vállam.
II.
– Ma a karomat mutattam meg neki – mondta a leány.
– Hogyan? – kérdezte az asszony.
– Hogyan! De naiv egy teremtés vagy te. Hát felvettem a könnyü kimonomat. Azután, amikor már eleget beszélgettünk, ásitottam egyet, felemelt karral nyujtózkodtam egyet, a bő ujjaim ráhullottak a vállamra és én nem hajtottam visza őket. Otthagytam őket. Szabadon volt az egész karom.
– És ő?
– Ő ott ült velem szemben és kipirult az arca és csillogott a szeme és hevesen beszélt és közben folyton a karomat nézte. Én kinézegettem az ablakon, felelgettem neki, finoman csevegtem, ábrándos voltam és közben arra vigyáztam, hogy vissza ne hulljon a karomra a kimono ujja.
– Micsoda leány vagy te! – mondta némi megbotránkozással és sok elismeréssel az asszony.
– Micsoda leány vagyok? Olyan, mint a többi. Olyan, mint a milyen te is lettél volna, ha merted volna. Te is azt akartad, hogy elvegyen az urad. Én is azt akarom, hogy ő elvegyen.
– De nem is szereted.
– Eléggé szeretem arra, hogy hozzámehessek.
– És elvesz?
– El. Tegnap megkért, álljak fel, hogy az alakomat megnézhesse. És azt mondta, ha festő volna, elvenne engem feleségül, hogy a modellje legyek.
III.
– Most mondd meg, – szólt a leány türelmetlenül – mit tegyek? Pár nap mulva mindnyájan hazautazunk; ha addig nem történik valami, akkor sohasem történik semmi. Én ugy akarok innen hazautazni, hogy már a menyasszonya legyek. Azt akarom, hogy megkérjen, azt akarom, hogy megkérjen, azt akarom, hogy megkérjen!
– És hogyan akarok ezt csinálni? – kérdezte az asszony.
– Hiszen éppen ez az, amire tőled kérek tanácsot. Azért vagy asszony. Mondd meg, mit csináljak?
– Várni kell. Én is bevártam, mig az uram megkért. Öt évvel ezelőtt még igy csináltuk.
– Libák voltatok. Várni, várni, amig ő kegyeskedik elérkezettnek látni az időpontot. Én már elérkezettnek látom.
– Hát mennyire vagy vele voltaképpen?
– Mennyire? Messzire. El van kábulva. Mikor a vállamról lecsuszik a ruha, és én tisztán és ártatlanul nézek a szemébe, olyankor mintha egy kicsit mindig részeg volna.
– Hát akkor mit akarsz?
– Siettetni akarom a dolgot. Egy lóditásra volna meg szükség, egy energikus lenditésre, valamire, nem tudom mire…
Végignézett magán és egy mozdulattal végigintett magán a nyakától a cipőjéig:
– Én már nem tudok mit adni.
Beszélgettek még, azután a leány elhallgatott. Gondolkozva bámult maga elé, egyszerre odacsuszott az asszonyhoz.
– Te, – mondta neki egészen halkan – mi volna, hogy ha ő egyszer meglátna engem… ugy… véletlenül… ruhátlanul…
– Hogy érted ezt? – kérdezte megdöbbenve az asszony.
– Szent Isten, de ijedős vagy: hát ruhátlanul… mint a Canova hercegnője.
– Nem szégyelled magad! – kiáltotta az asszony.
– Nem. A szoba is meleg. És mért szégyelném magamat; nem vagyok én csunya, És nem is volna az ugy, hogy én szándékosan mutatom meg magamat.
– Hanem?
– Oh, te naiv lélek. Mondtam már: véletlenül. Csak igy van értelme. A meglepett tartózkodás, a meglepett szemérem!
– Hát mit takarsz csinálni? – kérdezte bámulva az asszony.
– Holnap délelőtt megmondom neki, hogy délután ne jöjjön át hozzám, mert aludni akarok. Ugyis tudom, hogy azért átjön. Eddig még mindig átjött. Egyszer aludtam, akkor megvárta mig felébredek. Most is ugy lesz, mintha aludtam volna. De elfelejtem bezárni az ajtómat. Tudom mikor jön. És a mikor jön, meg fog lepni engem, éppen átöltözködőben, éppen két ruha közt, álmosan, nyujtózkodva, gyanutlanul, az ajtónak hátat forditva… Elég időt adok neki rá, hogy megnézzen, azután hátrafordulok, sikoltok egyet, ő kimegy, el van kábulva… El lesz kábulva.
– Kérlek, – mondta az asszony könyörögve – ne csináld ezt.
– Őrültség. Nem szabad. Nem lesz jó vége.
– Jó vége lesz… a legjobb vége lesz… házasság lesz a vége.
IV.
– Mi történt? – kérdezte az asszony izgatottan.
A lány kisirt szemmel nézett fel rá:
– Holnap elutazik, – felelte halkan.
– Miért? Mi történt?
A lány nem válaszolt.
– Benyitott hozzád? – kérdezte az asszony.
– Igen.
– És… ugy… történt… minden?
– Igen.
– És? És?
A leány ujra sirni kezdett és zokogva borult az asszony nyakába:
– Este egészen hideg volt hozzám, ujra rokoni hangon beszélt velem és mikor én azt kérdeztem, nem tetszem-e neki, azt mondta… azt mondta…
– Mit mondott?
– Azt mondta… hogy sohasem hitte volna… hogy annyi hiba van az alakomban… az aktomban csupa elrajzoltság és vonalhiba…