A PROFESSZOR
A lány felkelt az asztaltól és kifelé indult.
– Megállj! – mondta neki a professzor.
A lány megállott és feléje fordult. Pávay beletámasztotta a hófehér szakállát a tenyerébe, hideg és nyugodt szemmel ránézett a leányra és halkan és dölyfös egyszerüséggel mondta:
– Ha te azt hiszed, Ilona, hogy azzal eleget tettél minden kötelességednek, ha itt velem megebédelsz és ha azt hiszed, hogy most már a jól teljesitett kötelesség öntudatával vonulhatsz vissza a szobádba, akkor nagyon csalódol. Nem ezért hoztalak el ide, nem ezért fizetek havidijat a családodnak; és nem ez az a mód, amelylyel rábirhatsz, hogy neked is akkora hozományt adjak, mint Olgának.
A leány ijedten és zavarodottan állott.
– Mit parancsol, bácsi? – dadogta azután rémülten.
– Mindenekelőtt azt kivánom, hogy fordits több gondot a konyhára. A leves izetlen volt, a sültek szénné vannak égetve, a feketekávé szörnyü. Azután: most már lehetne spárga az asztalon. A borral is baj van. Mindenekelőtt tehát gondolj a konyhára. Azután: Olga megmagyarázta neked, hogy én milyen rendet kivánok. Amig el nem alszom, addig a dolgozószobában vagy a dohányzóban kell lenned, hogy nincs-e szükségem valamire. Reggel neked kell a fürdőt elkészitened. Mindebből nem engedhetek. Mindehhez ragaszkodom. Ezért vagy itt.
A leány ijedten mondta:
– Igenis, bácsi. Ezentul igy lesz.
Az inas jött be a szobába.
– Nagyságos ur, – mondta – a rendelőóra.
Pávay felkelt és átment a rendelőszobájába. Az előszobában nyüzsögtek az emberek, nem volt elég nekik a szék, álltak, sétáltak, azután egyenkint mentek be Pávayhoz. Délután háromkor kezdődött a rendelés és eltartott hét óráig. Hét órakor elment az utolsó beteg, Pávay kinyitotta a rendelőszobája ablakát és az iróasztala fiókjából átvitte a pénzt – egy kosárra való aranyat, ezüstöt és bankót – a páncélos szekrényébe.
Azután bement a leányhoz.
– Nem vacsorázom itthon – mondta neki. – Tiz-tizenegy órára itthon leszek. Addig vársz reám.
A leány egyedül vacsorázott, azután a zongorához ült és játszott, azután könyvet vett elő és olvasott. Elmult tiz óra; tizenegy és tizenkettő is. A leánynak fájt a szeme az álmosságtól, a szemhéja égett és szurt; vizbe mártott egy zsebkendőt, azzal hüsitgette a szemét és erősitette az éberségét. Egy órakor hazajött a professzor. Sápadt volt az arca és zavaros a szeme.
– Kicsit többet ittam, – mondta – mint kellett volna.
A leány alázatosan mosolygott; boldog volt, hogy nemsokára alhat. Pávay bement a hálószobájába és lefeküdt. A leány álmosan figyelt a vetkőzése hangjaira, hallgatta, amint ágyba fekszik, amint eloltja a lámpát és amint tiz perc mulva ütemes, hosszu lélegzeteket vesz. Ekkor rohant a szobájába, ledobálta a ruháit és boldogan bujt be az ágyába.
Rögtön elaludt. Tiz perc mulva bekopogtattak hozzá. Felriadt:
– Ki az?
– Én vagyok, az inas.
– Mit akar?
– A nagyságos ur kéreti, tessék azonnal bemenni hozzá.
A leány fáradtan, részegen az álmosságtól, felkapott egy ruhát magára és beszaladt a hálószobába. A szobában égett a lámpa. Pávay ült az ágyában, csapkodta a takaróját a kezével és a szeme kimeredt. A leány ugy megijedt tőle, hogy a gyötrő álmosságból is kijózanodott.
– Ilona! – orditotta a professzor. – Hogy mertél elmenni? Hogy mertél magamra hagyni?
A leánynak remegett a lába a félelemtől.
– Bácsi, – mondta dadogva – azt hittem, hogy alszik.
– Nem aludtam! – orditotta Pávay. – És azután hasztalan kiabáltam utánad. Itt voltam egyedül a sötétben.
A leány most értette meg először, hogy a nagybátyja fél egyedül lenni a sötétben és ez a gondolat bátorságot adott neki. A lábai nem remegtek, a szive nem dobogott, nyugodtan és hangosan válaszolt:
– Hát most itt vagyok már. Csak aludjon, bácsi.
Bement a másik szobába, ujra elővette a könyvét és olvasott. Pávay eloltotta a lámpáját. A leány elálmosodott a könyv felett, öt perc mulva azonban a sötét szobából kiszólt a nagybátyja hangja:
– Itt vagy, Ilona?
– Itt.
A leány végigfeküdt egy kanapén, behunyta a szemét és rögtön elaludt. Tiz perc mulva uj kérdés ébresztette fel:
– Ilona, itt vagy?
– Igen – válaszolta álmosan.
Tiz percenkint és negyedóránkint felébresztette ez a rémült kérdés. A reszkető kiáltásra felébredt, bekiáltott egy álmos igent, azután tovább aludt. Hajnalban egy hosszu jajgatás hangzott ki hozzá, fuldokló nyögés és vergődő hörgés. Azután kétségbeesett és dühös hivás:
– Ilona!… Ilona!…
A leány felugrott, bement a szobába és meggyujtotta bent a lámpát. A professzor kitágult szemmel és nyitott szájjal feküdt az ágyban, az arca fehér volt és a homloka verejtékes.
– Ilona, – nyögte a leánynak – Ilona, meghalok.
A leány most már egy cseppet sem félt tőle, ugy bánt vele, mint egy gyerekkel.
– Nono, bácsi, – mondta neki vigasztalóan – nem kell megijedni, majd elmulik.
– Meghalok! – mondta a professzor.
– Hát mi baj van?
– Eláll a lélegzetem… Nem tudok levegőt színi… Megáll a szivem… Meghalok…
Levegő után kapkodott és a szivére szoritotta a kezét. A leány megigazitotta a párnáját, paplanát, letörölte a homlokát és vizet adott neki. Pávay nehezen lihegett, azután lassan magához tért.
– No, ugy-e, hogy elmulik, bácsi? – mondta a leány nagy jósággal.
A professzor megfogta a kezét, belekapaszkodott és ijedten és panaszosan mondta:
– De megint jön. Hidd el, Ilona, megint jön.
– Hát mit csináljunk, bácsi? Valami port kellene talán bevenni. Vagy hideg borogatás kellene.
A professzor válaszolni akart, de egy kegyetlen görcs eltörte a hangját. Kinlódva görnyedt össze. Azután fuldoklása támadt. A leány most megijedt:
– Mit csináljak? Mondja, bácsi, mit csináljak?
A görcs engedett, a Pávay szeme tele volt könnyel, a könnyei lehullottak a párnájára. Sirt.
– Meghalok, Ilona! – mondta sirva.
– De édes bácsi, – kiáltotta a leány kétségbeesve – hát mondja meg, mit kell csinálnom? Ne hozassak valami gyógyszert? Mit kell csinálni?
A professzor ránézett, feléje hajolt és titkolózva sugta neki:
– Én nem tudom.
A leány elbámult.
– Nem tudja? – kérdezte csodálkozva.
A professzor ujra a szivére szoritotta a kezét, összegörnyedt és most már kiabált:
– Nem tudom, Ilona! – orditotta keserüen. – Én nem tudok semmit. Én csaló vagyok. Én szédelgő vagyok. Én semmit, semmit, semmit sem tudok.
– Bácsi, – mondta a leány – csak fájdalmában mondja ezt.
A professzor a görcsei közben toporzékolt.
– Nem, nem, nem! – orditotta sirva. – Semmit se tudok. Harminc év óta csalom az embereket. Ezért kell most megdögölnöm. Nem tudom, mi a bajom.
Egy hosszu és gyötrő görcs jött rá, utána lihegve szólt a leányra:
– Küldj el Kálmánfiért. Kálmánfi professzor: a Liget-utcában.
A leány elhülve nézett rá.
– Kálmánfiért? – kérdezte bámulva.
Pávay rákiáltott:
– Ne tátsd itt a szádat. Igen, Kálmánfiért.
Kétségbeesve emelte fel a kezét:
– Mert ő tud; csak ő tud; azt is tudta mindig, hogy én csalok.
A lány megrettenve csengetett, elküldte az inast és ijedten és szótlanul ült az ágy mellett. Egy félóra mulva jött Kálmánfi, megvizsgálta a beteget, rendeléseket adott ki és elment. Pávay lecsillapodott, a fájdalmai megszüntek és nemsokára elaludt. A leánynak a szomszéd szobában kellett aludnia.
A betegség négy napig tartott. Kálmánfi mosolygott rajta.
– Egy kis alkoholmérgezés volt az egész – mondta nyugodtan, mielőtt utoljára elbucsuzott.
Pávay elpirult, beleharapott az ajkába és egy félórával azután, hogy felkelt az ágyból, ujra olyan hideg, előkelő és méltóságos volt, mint azelőtt. A leány ujra félt tőle.
Azután folytatták a régi életet. A leány egy napon az ebédnél végigsimogatta a homlokát. Pávay ránézett, a leány ijedten sütötte le a szemét.
– Nézz csak rám! – mondta a professzor. A leány ránézett.
– Hiszen neked lázad van! – mondta Pávay. – Látom a szemedből. Azonnal feküdj le!
A leány lefeküdt. Pávay megvizsgálta és egyelőre borogatásokat rendelt neki. A leány láza gyorsan nőtt. Az arca izzott, a vére forrón nyargalászott az ereiben és a halántékán egy kis kalapács makacs, szapora ütéseit érezte. Félni kezdett.
Hét óra után megkérdezte a szobalánytól itthon van-e még a nagybátyja.
– Nincs – mondta a szobaleány. – Már egy órája elment.
A leány ekkor felkelt az ágyból és felöltözködött. Ruhát vett, kabátot és kalapot. Mikor a szobájából ki akart lépni az előszobába, találkozott a nagybátyjával.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte bámulva a professzor. – Hová akarsz menni?
A leány megrettent, kapkodott, dadogott.
– Hová akartál menni? – kiáltott rá Pávay.
A leány szédülő fejjel támaszkodott az ajtónak és rémülten hebegte:
– Nagyon rosszul vagyok…
– Azért jöttem haza, hogy megvizsgáljalak. De hová akartál menni?
– Sehová…
– Ne hazudj! Hová készültél?
– Nagyon félek – mondta a lány.
– Mitől?
– Hogy meghalok…
A professzor rákiáltott:
– Takarodj vissza az ágyadba!
A leánynak elhomályosodott az öntudata, összezilálódtak a gondolatai, a láz kinozta és a rémület.
– Nem! – mondta kétségbeesve. – Én elmegyek…
– Hová akarsz menni?
A leány rémülten és dacosan fakadt ki:
– Kálmánfihoz!
Pávay haragosan orditott rá:
– Kálmánfihoz? A legnagyobb ellenségemhez? Mikor én itt vagyok!
A leány most nem birta tovább. Az életét féltve, fellázadva, reszketve, zürzavaros keserüséggel kiáltotta:
– Én itt meghalok! Maga nem tud meggyógyitani!… Nem ért hozzá… Maga mondta!…
A professzor visszahőkölt, elsápadt a megdöbbenéstől, azután vörös lett a haragtól.
– Maga nem ért hozzá – mondta a leány. – Maga mondta.
– Hazudsz! – orditotta a professzor. – Hiszen te hazudsz! Hiszen te meg vagy őrülve!
Tébolyodottan orditott, dühödten esett neki a leánynak, vak haraggal megrázta, megütötte és belóditotta, belökte, visszavágta a szobájába.