X.
Ottil kisasszony.
A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon időben csak szerény, egyemeletes épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s így nem ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról törülve s új számot kapott.
Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elő- és három kitünő választék- és kéjelemmel rendezett szobát bírt Sérey. Séreyn és egy vén süket cseléden kívül senki sem lakta ez osztályt.
A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey bizalmas emberét régóta ismert.
– A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó esteliről. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam.
Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy:
– Igenis tens úrfi, a báró őnagysága egészséges, hanem még nem jött haza.
– Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk őt itthon! kiáltá fülébe Béla.
– Mit parancsol tens úrfi? kérdé, előrehajtva fejét, s tenyerét mintegy tubust odatartá füléhez.
– Hogy tüstént fűtsön be!!!
– Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket volna.
Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva, vendégeit előrebocsátá.
– Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, – mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja őt vesződségnek?! Ha vizet kér tőle, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál.
– Tán nagyon jószívű a báró, és csak könyörületességből tartja őt magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva.
– Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész előtt ismeretes jótékonyságiról.
– S honnan ismer ő bennünket? – kérdé Lajos.
– Csak türelem. Mindent meg fognak önök tudni.
– Mindent?…
– Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak egy kis theát?
Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza előbbi gondatlanságát.
Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt díszítve. A föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon. – Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segítse éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás ajkáról szívták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a megholt emberek árnyainak.
A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi színezetet kölcsönze annak.
Betti fölemelkedék a tüztől. Tenyerét homlokához szorítá, mintha ereinek szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá.
Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre elnevette magát.
– Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sír!…
– Miért sírna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden érintve.
A lány, homlokig pirulva, egy el nem palástolhatott könnyet nagy gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá:
– Hiszen nem is sírok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy reszketett az ifjúéban.
Béla észrevevé. Megszorítá és elbocsátotta.
Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott.
– Azt gondolám, hogy ő jön.
– Ki?
– A báró.
– Oh, nyugtalanul várja ön? – kérdé Betti.
– Csak önök érdekében, hogy ne legyünk így magunkra. Sajnálnám, ha önök unnák magokat.
– Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy kimondá.
– S ön nem találja társaságomat unalmasnak?
– Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nővére helyett Lajos. – Sőt nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott.
– Szép darab földet jártam be.
– Látott ön kutyafejű tatárokat?
– Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok?
– A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, ha vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni!
– Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, – mondá Béla.
– Engem! Ah istenem! holnap mindjárt kész lennék az útra!
– Mielőtt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded őt?
– Igaz! mondá elszomorodva a fiú. – Addig nem mennék.
– Szereti ön anyját nagyon? – kérdé a férfi.
– Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig őt is nagyon szeretem!… Nincs a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer láthatnám őt!
– Holnap megláthatja.
Márton lépett a terembe.
– Mikor jön haza a báró úr? kérdé a cseléd.
– Tüstént.
– Olyan soká? S hol lesz addig?
– Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezősködnék többet; mellbetegségben szenvedek.
Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az asztal egyszer csak föl volt terítve theához.
Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt helyet.
Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet rakott föl. Béla erősen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék előbbi nyugtalanságát, s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésből. – Betti szokása szerint most is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy ott felede a mellette ülő férfi arczán.
– A báró nagyon soká késik, – mondá többek közt Béla.
– S önt ez nyugtalanítja?
– Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos; bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg Holdburgnét? Tán nem változott?
– Sőt nagyon. Első este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által győződém meg. Mit keres Ottil Pesten?
– Pár éve hogy atyja tönkre jutott…
– A gazdag Berger?
– Igen. Addig bolondították őt nagy úri asztalokkal, míg végre azon vette észre magát, hogy a drága étkeket ő fizette meg. Valódi udvari bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált. Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbőr-kereskedésen kezdte. Beh sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, míg az öreg Berger annyira vihette, hogy tigrisbőrökön járhatott.
– Tehát megbukott?
– Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl. Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sírba. Valamint beteges anyja is csakhamar utána költözött.
– S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevő hangon és arczczal a lány.
– Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna, miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, míg jó bolond férfiak vannak!?
Betti nem érté, és csak könnyedén veté utána:
– Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei vannak.
– Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább hajlandó a sírásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól állanak.
Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámításból sírni, – csak azért, mert a nevetés rútítja, a sírás pedig jól áll neki. Szegény Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia!
Idő mulva a beállt szünetet ismét a lány töré meg.
– Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a lány. Vajon miből él most szegény? bizonyosan női munkák tartják fenn őt.
– Valóban női munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet hajta föl.
– Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és himzek. Majd megkérem őt, hogy számomra is szerezzen munkát.
E pillanatban bérkocsi állt meg a kapu előtt.
Béla fölugrott s az ablakhoz siete.
– Ki jön? kérdé, szintén fölkelve Betti.
– Nem láthatám őt. Már bejött a kapun.
A másik perczben megnyilt a terem ajtaja, s Ottil lépett be.
– S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a köszöntést.
– Csak egyedül jövök, – felelt a hölgy, s Bélát félre inté.
– Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem hallhatták meg.
– Semmi; – felelt szintén súgva a hölgy. Sérey megmenekült.
– Tehát csakugyan üldözteték?! – mondá, nagyot lélekzelve.
– Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey a kis házikert kerítésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve, Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött őrködjem.
– Őrködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerőltetésébe került, hogy el nem nevette magát.
– Igen, – felelt komolyan s némi sértődéssel a hölgy. – Vagy ön óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi gondját.
– Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már gyermeknevelő lenni.
– Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a báró fülkéjét foglaljuk el.
– Nagyon bölcsen, – szólt meghajtva magát az ifjú.
– Az ajtók gondosan be lesznek zárva, – tevé utána Ottil.
– Még bölcsebben! – monda nevetve Béla.
– Minden têt-à-têt megtiltatik a lánynyal.
– S helyette önnek udvarolhatok.
– Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék.
Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán, fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia!
Ottil kibontakozék téli felső öltönyeiből, s egyikét a legszebb szabású, alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sőt egy futó pillantással maga is megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s melyek a kalap alatt kissé megtörődtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten fordult el a tükörtől.
– Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon.
– Igen, kisasszony.
– Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk pezsgőt elkölteni, – mondá, mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró pinczéjéből egy palaczkkal felhozatni?
– Pezsgőt?
– Igen. S nyújtson egy szivart is ide. Van önnek?
– Sajnálom, hogy e pillanatban csak erős szivarok vannak nálam.
– Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy mindazon alkalmakon nem jutott ön eszembe.
– Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erős is.
A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust nyújta a hölgynek.
Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, míg annak ajkairól az első füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia.
– Hozat ön fel pezsgőt? kérdé aztán Ottil.
– Szívesen, ha a kulcsok kezemben volnának.
– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal, húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig én vigyem gazdaságát.
Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva felpattant az első dugasz.
– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos? – – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat.
– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek, Lajosnak is megárthatna.
– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket.
A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék; oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek, mint a friss harmatcsepp.
Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt kapott.
– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet kérek!
Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá:
– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom meggyújtani.
Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem szokott szivarozni.
– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil, visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor. Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának volt épen születésnapja.
A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel, mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága.
Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész lakónicze mondá fülébe:
– Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba!
– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és győz! a hölgyek Julius Caesára!
Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és mondá:
– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét. Legyen ön szives, és szünjék ingerelni!
– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, – hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy timárlegény.
A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy megittasodott. Nem lehet vele beszélni.
Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék, melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat, milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak.
Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább, mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek első stádiumában!…
– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. – Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak.
– Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú.
– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet. Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először.
– Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik.
– Bah! de reggelig mit csináljak vele?
Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket, herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe.
A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt, s a fülkébe vezeté.
– Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla.
Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá:
– Jó éjt lovag!
– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és szép arczát rögtön elfordítá.
Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött.
A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy széles kereveten vetteték a másik ágy.
– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most, ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos, – tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a kerevet szélén: – mit tart ön Béláról?
Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan felelé:
– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna nélküle e nagy városban.
Ottilt nem elégíté ki e felelet s folytatá:
– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde?
– Nem tapasztalám.
– Rossz szokás nála, hogy annyit beszél.
– Az jól áll neki.
– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel. Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos fiú volna. Mit gondol ön?
A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil folytatá:
– Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre!
Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet ennyire kínozni valakit!?»
– Álmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil.
– Igen kisasszony. Oly későn van már.
– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni.
– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a kerevetet; én fiatalabb vagyok.
– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van, azért nincs nőcseléd a háznál.
Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű teste alatt.
– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból, ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s visszagondolt tizenhatodik évére.
A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban.
– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna!
Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni! oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit, Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah, pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát? kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias, mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! – Ottil igen regényes szellemű volt.
Az idősb hölgy újra kérdé:
– Álmos ön kedvesem?
A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon válaszolá:
– Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos.
Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire, elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna. Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e.
A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat.
Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá:
– Alszik ön, Béla?
Az ifjú ébren volt, s így nem lepeték meg a jelenet által.
A leány előbbre lépett s égő arczát a férfi tenyerébe hajtá.
– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!… de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá át.
A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel mondá:
– Miért nem feküdt ön le?
– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti!
– Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…?
– Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szívére?
– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből az álmot.
– De én birtam az ön szerelmét!
– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat?
– Ha tudnám.
– Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám.
– Béla!
– Ottil!
– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e pillanatban nincs velem morphin készletem.
– Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott!
– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja; az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. – Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk.
– Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is!
– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg: kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy el tudnék aludni!
– Teremtőm! ön képes engem őrültté tenni.
– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból.
– Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik!
– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni jó hírnevünket!?
– Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek.
– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék.
A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte.
– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!… De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen fogok meghalni!
– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide. Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa.
– Megőrülök!!
– Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez.
– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé!
– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni.
– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott.
Egy időre elcsöndesült minden.
A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte meg a beállt csendet.
Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szőnyegen, karját a székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig, hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil! Ottil!
A lány nem mozdult.
– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt vett rajta.
Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta.
Az ajtó zárva volt.
– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria, hogy mindig utamban áll!
Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából.
– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet! fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan!
Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol Ottilt hagyá. – Midőn fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában.
– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve meglepetését.
– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. – Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh!
– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája mademoiselle! Hahaha!
– Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta őt.
– Fel akarja ön lármázni a házat?
– Oh, fiasco!
– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz szőnyegek oly gyulékonyak.
– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. – Megfulok!…
– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt!
A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót magára zárá s lefeküdt.
Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis komóczióra azonnal el is aludt.
Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen, figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett.
Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni. Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál.
Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak.
– József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük.
– Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük.