XI.
Egy kis intermezzó.
Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem tanulta.
– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom.
– Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge?
– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; – látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem lesznek többé egymás mellett.
– Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is.
– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. – hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban.
– – Mi akar most már ebből kijönni? – kérdik olvasóim.
Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három, ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!…
Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy, Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle családünnepélyen.
Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel (ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három komondorral szaporítá házőrző ebeit.
Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s vénen jött ki belőle. Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia!
– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest.