XIV.
Syrén.
Alig van város Európában, melyet nehezebben lehetne jellemezni mint Pestet.
Pest főváros, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különböző véleményt lehetne és lehet is felőle adni.
Az áll, hogy Pest főváros, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. Kőrös, Kecskeméthez hasonlítjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük, melynek elveszítésével, veszíte fővárosias színezetéből is.
Pest nagy város. Vannak palotái, színházai, muzeuma, lorettei, úrhölgyei, delnői, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják: németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sőt helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hír itt is oly sebesen szárnyra kel, mint egyéb apró városkában; ha p. o. a Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a híre, hogy azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon valaki a lábát törte ki, sőt a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy azon valakit a fiáker gázolta le, míg végre a Kerepesi-úton már olyanok is találkoznak, kik látták, midőn azon fiákert már be is vitte a városhajdú. S így, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban elbeszélt menyekzői fiaskója Zsedőfi Bélának, más napra már bejárta a fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindít, s mire a harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává nő, hogy tizenkét gyermek sem bírja odább mozdítani.
Zsedőfi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hír első kiinduló pontja, mely végre annyira nőtte magát, miszerint bizonyos kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: Zsedőfi Béla menyasszonya egy rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és előrelátó menyasszony nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol Amerika őserdőiben (hova költözendők), gondtalan, idylli életet biztosítsanak magoknak.
Hogy azonban e világrázó hírből mennyi igaz, – olvasóink legjobban tudhatják. Még egy lény volt azon időben Pesten, ki szintén leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel szükséges megismerkednünk.
Ugyanazon időben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza egyik díszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal hölgy bírta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának bútorozva, szőnyegezve, diszítve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott semmi, csak a boldogság, – az, a miről a költők azt szokták tartani, hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bírta e lakot, s közönségesen csak e néven ismerték őt az emberek: «syrén». Igen megtisztelő név oly nőnek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették őt, kiknek nem minden ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülő hajakkal, s vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül akarja venni a syrént, miről azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté össze kincseit, és szerződésileg nem kivánt tőle egyebet, csakhogy oly halandóval ne jőjjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom ősi szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak zárva a syrén bűbájos köréből. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a syrén azt sem tartá meg. Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt kígyója, mely őt ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábírta venni az alma leszakasztására. E kígyó, egy – már elvirágzó félben lévő nő vala, ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. – Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a nőktől.
P. gróf csak igen későn jött nyomára, hogy a szerződés megszegetett. S ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nő, midőn hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél már az esetről, míg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül.
P. gróf eleve főbe akarta magát lőni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott.
Fél év alatt nagyon érezhető hiányok kezdtek mutatkozni a fényes háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére, azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendők. A háztartás azonban, külsőleg épen nem csökkent: legalább a mindig közeledő pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit fölebb említénk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént megmentse bukásától. A titoknoknő, – ki egyszersmind pénztárnoknő is vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s egyúttal – mint tanácsnoknő, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben elviszi az ördög a gazdaságot.
A syrén gondolkozék, ha vajon cselekedjék-e szíve hajlama ellen.
A tanácsnoknő röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert különben megbukik.
A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idő mulva, a szép üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és titoknoknője benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idő mulva a páholyok fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti szabók készítményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte magát.
A syrén azon ponton állt, hogy levelet írjon neki, s ha a levél nem használ, eltökélé őt személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta már ekkor a bekövetkezendő bukásnak. Már épen íróasztalhoz ült, tisztában lévén gondolataival, midőn a titoknoknő valami örvendetesnek vélt ujsággal lépett be hozzá.
– Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépő. – Azon férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt.
A syrén elhalványult, s kis kezeiből kiesék a toll.
– Hogyan?! – szóljon ön, mi történt?
– Oh, én mindezt előre tudtam! – mondá a titoknoknő; – oh, kedves barátnőm és jóltevőm, ő velem is így tőn! engem is így csalt meg: – és csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt tette boldoggá.
– Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott.
– Most már bátran és haladéktalanúl írjon ön P. grófnak, ki, miként én értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani.
– Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt vele?
– Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! – sóhajta a titoknoknő – de még a Zenei grófok sem bolondították ennyire a nőket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem.
– A dologra! – toppanta lábával a syrén. Mi történt vele?
A titoknoknő azonban nem hogy válaszolt volna, hanem folytatá jeremiádjait:
– De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha ő nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés, olyan nevelés, melyben én részesültem!…
– Az istenért, de hát beszéljen már róla egyszer!
– Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla.
A hölgy elsápadt e szavakra s nem tudott rögtön szólni reá.
A titoknoknő, látva a hatást, haladéktalanul folytatá:
– Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt.
– Elmaradt?
– Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan nevessen ön is!
– Tehát mi okból?
– Mert a jegyes mást szeretett.
– Tudja ön, kit?
– Nevét valóban nem tudom, csak arról értesíttetém kémeink fürkészései nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes levelek írásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban tegnap, azaz épen az napon halt meg, midőn Béla és a hölgy között az eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szíve repedt meg.
– Az anyának?
– Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknő.
A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre elszállt volna belőle, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza székébe, valami rendkívüli, előttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta őt le.
A titoknoknő nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt, szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá:
– Teremtő isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok! Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg borjú. Volt idő, midőn hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idők, – oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához, – tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre? Az ájulások csak jól megválasztott helyen és időben tesznek hatást. Itt nem látja önt senki. Térjen magához s írjon egy szép levelet a grófnak, vagy ha rest kegyed írni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki szerelmes levelek írásából él s ki elcsábította Béla jegyesét, majd meg fogja az ön helyett írni.
E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, a titoknoknő betette ismét a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten, ön Betti, oly könnyen segíthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza lesz állítva a régi jó idő; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni.
A titoknoknő még sok haszontalant összefecsegett, mikből a syrén alig hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s egész lényében úgy remegett. Első sóhaja is ez volt: – óh anyám! szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nőhöz fordítva, kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét?
– Valóban nem.
– De lakását?
– Azt igen.
– Vezessen engem oda, – – kérem önt, Ottil.
– Arra akarok menni! temetésre Ottil, temetésre!
– Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. Minő gondolat temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midőn az a más, bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról.
– Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök szakasztottak el tőlem!
– Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a mivel egykor bírt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak.
A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és szomorúan elgondolkozott.
A titoknoknő vállat voníta, s magában mondá: – nem lesz belőle semmi! hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána ugorjék a sírba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak.
– – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e nők. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tőkepénzes leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után írtam volna őket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét. Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett kényelem, elvesztett szerelemről énekelt s ezek visszaállításáról álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bízván többé, kénytelen volt egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt ő is valósíthatja némileg álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most, junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez óriási átváltozást.
Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor, sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott. Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen ketté vághatná a syrén virágos pályáját.
S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit, palotáit, templomait.
– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt Berkey ügyvéd házában események folytak le.
A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék; elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk.
A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; – nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem volna toll, a mi azt leírhatná.
A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem.
Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött tisztességes eltakaríttatására.
Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle kézbesítnie.
Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó; midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá:
– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e következő szavakat:
SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK
EMLÉKÜL SZENTELI
E SÍRKÖVET,
FIA, GOLDBACH LAJOS.
A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn Lajos utána kiálta:
– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna, – minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg, bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt a koporsót!…
A koporsó másnapra elkészült.
Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg.
Czivilizálódunk!
Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el, utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» – avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedővel?» – épen úgy, mint midőn azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns tavaszi kabátot?»
Czivilizálódunk!
Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban, szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?)
– – Másnap véghez ment a temetés.
A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy föladatomba kerülne, tetőtől talpig lefestenem a kiséret egyes személyeit.
Nem sírt ott senki. Még a szemközt jövő gyerekek is úgy viselték magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el mellettük. A koporsó után hajadonfővel lépdelt Lajos. Az sem sírt. Mit is sírt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készíttetett magának talpig fekete ruhát e szomorú alkalomra!!…
– – Isten veled, anyám! Isten veled!…
Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sírba, honnan csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is megzavartatnak.
– Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben, mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!…
– – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologíró volnék, milyen szépen el tudnám mondani a következő frázisokat: – «lement a nap, följött a hold! amaz végső, emez első sugárait veté az új sírra! Egy emberrel kevesebb, – egy sírral több! Ő nincs többé!»
Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az eső, mert különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta őt felhőkönnyeivel!» – – Ha Petőfi élne, most is makacsúl megmaradna azon állítása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyéből? – sár!» – Sok igaz van benne!