XVI.
Befejezés.
A regényíró vállain épen oly felelősség terhe fekszik, mint egy hadvezérén, mint egy felelős szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén!
A regényíró tartozik számolni mindazon egyénekről, kiket története folyamában fölléptetett.
Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a szerző kötelessége felelni érettök.
Nincs földön az a hatalom, mely a költő hatalmával felérjen!
A költő teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust és nábobot. A költő koronáz, a költő detronizál. A költő itél! itél pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs törvényszéke, és mégis megjelennek előtte a bűnösök és ártatlanok!
Van-e nagyobb hatalom a költő hatalmánál?!…
Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki büntet vétket sulyosabban? s ki kegyelmez nagylelküebben?
Ki merészli és bírja a sírjaikban elporlott koronás főket föltámasztani? – a költő.
Ki jutalmazza az erényt? ki bünteti a bűnt? – a költő.
Pedig az a költő maga is olyan gyarló ember!!
Számoljunk a számolandókról!
Furcsa volna, ha a regényíró is akként számolna hőseiről, mint a boldog emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábízott gyapjúról, ki többnyire «szabad lopásra» szegődött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint, – ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint!
Tehát számolni fogunk.
Először is: hova lett Goldbach?
Továbbá: hova lett kompanistája?
Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes? Hova lett Ottil?
*
– 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel később a föntebbiek után, – egy legszebb korában lévő férfi magányosan andalgott a városerdő és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünőleg meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és tekingetett egy pont felé, mint ki valakire már időn túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyílt s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos tavaszi öltözék van testén. Midőn közeledtével az innenső soron andalgó dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkívüli meglepetést fejezett ki.
– Az ördögbe! ha ő volna! – mormogá fogai közül, s megindult a szemüveges férfi felé.
Az nem vette őt észre, csak akkor, midőn az ismeretlen, tenyerét súlyosan vállára téve, mondá:
– Ezer bocsánatot uram, – – ha nem csalódom…
A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést meghátrált.
– Valóban uram, – mondá a megszólított, – én már beutaztam egy pár barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem tapasztaltam. Parancsol ön?
– Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önről álmodom… Évek óta keresem önt. Nemde, Zsedőfi Béla?
– Az vagyok, – s tovább?
– Én meg Goldbach Lajos vagyok! – mondá erős hangon az ifjú.
Zsedőfi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lőn, mintha csak alája pörköltek volna.
A fiatal ember megszorítá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta:
– Zsedőfi Béla, ön nyomorult, szemtelen!
– Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem mondták nekem.
– Hitvány!
– Én, ki az amerikai konsul szivarjából szívtam!
– Adjon ön számot nővéremről! Ön tette szerencsétlenné, ön tette földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat!
– Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán…
– Elégtételt nekem! – mondá, képéből kikelve az ifjú: – rögtön követni fog ön oly biztos helyre, hol lőhetünk.
– Én csak mágnásokkal szoktam vívni, nem pedig boltossegédekkel.
Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakítá, melyből nagyon világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészítve.
– Vonakodik ön?
– Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott kavatinából egy áriát fütyölni.
Abban a pillanatban arczul volt csapva!
Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza, hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem látta-e őt meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen, mindent elszívelnek.
– Elég volt-e önnek? – kérdé kitüzesedett arcczal az ifjú.
– Elég, – felelt amaz, kezét a bélyegtől égő arczán simogatva.
– Tehát kövessen ön.
– Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben – lovászommal veretem meg! S most jó estét!
– Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol találhatom föl nővéremet?
– Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt, lakktopánjáról battist kendőjével verve le a port.
– De önnek tudnia kell! Az ég irgalmára, vezessen nyomába!
– Tán valamelyik kórházban van.
– Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!…
– Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni akart.
– Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron ragadá őt. – Még csak egyik felől ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk előtt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisítve!
Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem e fenyegető hangra egész lényében inkább megrendült, mint az arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné kezében köntösét.
– Jön-e velem? – ordítá fülébe Lajos.
– Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, – inkább megyek! Hová? hová?
– Bettihez.
– Holnap.
– Tüstént!! Különben csak egy szót kiáltok el és…
– Kérem! – mondá a poltron, s önkénytelen megindult Lajossal.
Lajos egy szemközt jövő bérkocsit megállíta s társához fordulva mondá:
– Nevezze meg ön a kocsisnak az utczát és házszámot.
– Teréziaváros, Dárda-utcza, Nro 7.
A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó előtt álltak meg, melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészíté ki, az «arany kashoz.» A folyosón túlhízott nő álldogált, igen visszataszító arczvonásokkal s a kövérség miatt benőtt szemekkel. Már messziről érzett rajta a sör szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnője. Midőn Bélát, ki a nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott.
– Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide úrfi? – kiálta a nő, növekedő rikácsoló hangon, s előbbre tipegve, csaknem orra alá állt.
– Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünő zavarral: – ne csináljon botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét.
Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra mereszté azokat, és szünet mulva mondá:
– Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtőm, alig hihetek szemeimnek, milyen derék gavallér lett belőle. Ki gondolta volna, mikor még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?…
– Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez.
– Micsoda?! – pattant föl a nő – kompromittálom? én, ki csak olyan bölcsőben születtem, mint Zsedőfi Béla! én, kit egykor grófok és bárók környeztek! azért, hogy most csaplárnő vagyok, s a hajdan elfolyt pezsgők helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még számadásom van az úrfival!
– Ottil!…
– Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb hangon a kövér csaplárnő, – hanem most kezem között van…
– Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla.
– Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midőn ezelőtt négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja meg ön, hogy azért nem szerette, sőt azért utálta meg önt a gazdag jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon híven leírtam önnek mákvirágságait. Megírtam neki, hogy Zsedőfi Béla…
– Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nő szájára tapasztá, melyet az durván lökött vissza, s folytatá:
– Megírtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a vármegye börtönéből megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt elcsukva.
E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e szavakat hebegni:
– Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz ő apámnak volt társa a kereskedésben.
– Igen, igen! ugyanaz – mondá a nő – ő volt, ki ön atyját földönfutóvá s anyját boldogtalanná tette!
– Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára tapasztva.
Az asszony, mint egy fúria folytatá:
– Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nővérét pedig elszakasztá anyjától s ez által megölé, szívét repeszté meg a bú! Oh, én mindent tudok.
– Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentő, oly szívhasító hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy elitélt, kinek a kivégeztetés előtt még egyszer fölolvassák elkövetett gonoszságait.
Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak Lajos:
– Vezessen ön Bettihez.
A nő előlment a fölhívásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá őt. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba vesszük, meglehetősen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne testvérét. Kezeit összecsapá, midőn a csaplárnő rámutatott, mondván:
– Ez itt Betti.
Lajos oda lépett az ágyhoz, kezét megfogá, s oly reszketeg hangon mondta:
– Betti! édes vérem! boldogtalan leány, mivé levél?!…
Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s elfordítá arczát.
A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának.
– Ismersz-e Betti? – kérdé az ifjú – ismersz-e?
A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé fordult a falnak.
– Jóságos ég! mi baja e lánynak? – kérdé Lajos az asszonytól.
– Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el, mint a virág; elfogy mint a hold az égen!
– S régen szenved?
– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már szerencsétlenné.
Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő hangon fülébe ordítá:
– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével, nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte!
Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó kisérletet tőn:
– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a párbajt – – bocsásson ön!
– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón.
A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá. Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt.
Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt mondhatja: – istenem be fényes volt!…
Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá, könyeivel áztatá… úgy zokogott.
– Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te!
A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú karjai közt, de azt sem mozdítá többet.
– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a homlokod!…
A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre.
A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: – itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál!
Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el nővére meghidegült tetemétől.
*
Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó lányka elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül, rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz szakálának, és azt ugyancsak megczibálja.
– Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt!
Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, – annyira bálványozza e kisded angyalt.
E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut és gyermekies örömmel fölsikolt:
– Papa! papa!
Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz közeledik.
– Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt.
A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak oda előidéztek.
– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?…
– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben, Róza!
– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az a csúf, csúf vasorrú bába is.
– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden Lajos – apádnak dolga van.
A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához, melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez is meg fog halni.
Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében ezen emlékezetek szaggattak föl.
Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit.
Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva, hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly, férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: – isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb láttuk eredményét.
Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg nem haltak!…
*
De még számadásunk itt nincs befejezve.
– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe.
– Tán valami zsivány.
– Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve.
– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak járni.
– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő, mert még a szemét sem süti le a földre.
A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta. Ez az ember odament a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik, hogy ő ismeri azt a szép madarat.
– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az öreget előretolakodni látták.
– Kell-e lámpás, vén Diogenes?
– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben.
– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg tőle, ki ez a rab?
– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom Zsellye Bertalan.
– S mit vétett?
– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró, nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő is csinált.
– Ah!…
– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még csak eztán fog majd kézre kerülni.
– Hát azt hogy hívják?
– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok. Csakhogy ezt a napot megértem.
– Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes.
– Meghiszem. Az ő koldusa vagyok! – sóhajta az öreg.
– Hogyan?
– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a «kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája.
– Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midőn indult Diogenes.
– Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment.
A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes?
Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött.
Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki! Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,… vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!…