BEÖTHY LÁSZLÓ.
1826–1857.
Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyői. Mind a kettő nevezetes nyomot hagyott a közéletben. A bessenyői ágon csupa politikusok teremnek, a szlovánin csupa tudósok és írók. Még egy harmadik ág is volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok termettek.
Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni Beöthyekből való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült. Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban főhadnagy-hadbíró lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve, melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel. Ezekben a legszomorúbb időkben csak e nyomorúságos festett világban volt még egy kis vidámság; oda vette be magát.
De nem maradt sokáig; időközben nehány novellája föltünést keltett az írói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre írónak és novellákat, rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az írói kompániáknak és a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon bugyogó őshumor jellemzi irásait, úgy hogy a hírnév szárnyain villámgyorsan emelkedő Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy László látszott a legújabban felkelő csillagnak, kitől sokat várt az ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Ők legalább elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt ez akkor.
Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó színhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a felületen járt, de egészséges megfigyelésből eredt s mindenre kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett). Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok mélyéből? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekből van felhozva.
Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete pongyola, ízlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök» gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elő nem jött.
Mindenesetre jeles író lett volna s talán nagy író is, ha több időt enged neki a gondviselés, vagy ha az a kevés idő, a mit engedett, nem olyan kedvezőtlen.
A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal írókat, hanem a «Komló»; ott temették mindennap előlről a hazafiúi bánatokat borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette őket a halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünődtek e bús vígfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is irtak a szerkesztőknek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. Víg, pajkos, előzékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes, sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül még a «madarak pajtásának» is neveztetett.
E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a Goldbach et comp. cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta hevenyészve, ha a szerkesztők sürgették vagy ha egy kis pénzre volt szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy kalendáriomot ütött össze. Így jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha», «Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány kitünő és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélői tehetség varázsa mindenikből kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kívül csak még egyet irt, a Puszták fiát. 1856-ban a vígjáték terén is próbálkozott, melyet Özvegy és proletár czímen a Nemzeti Szinházban adtak elő kevés sikerrel.
Tekintve, hogy írói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt. Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon következni fognak, midőn 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre bevégződött.
S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtította meg a lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia: halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére összes műveit, előlről törült a lajstromban azokból, melyeket nem kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi hagyatékát.
De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író.