A RIPORTER.
I.
Az özönvíz.
–
ÓRIÁSI ÁRVÍZKATASZTRÓFA.
VÍZ ALATT A NAGYBIRTOK.
PANAMA! PANAMA! PANAMA!
HOL A HAJÓJEGYEK?
–
Terjed a víz!
Mai távirataink az ázsiai árvízkatasztrófáról még rémesebb színben tüntetik fel a már multkor is fenyegetőnek jelzett csapást. Kimutatásaink szerint negyvenedik napja tart már az esőzés, anélkül, hogy a biztosító intézettel megegyezésre juthattak volna az érdekelt nagybirtokosok. Azokat a híreket, melyek szerint a víz Európába is átcsapott volna már, ma több oldalról megcáfolják: Kövesligethy Radó ma reggel a Petőfi-társaság több tagjánál fejvizsgálatot rendezett s megállapította, hogy a vízállás nem mutat emelkedést.
Mit mond Noé?
Munkatársunk a reggeli órákban meglátogatott egy érdekes embert, akiről nagyon keveset tud a közvélemény, pedig egyik legérdekesebb alakja a mentő-munkálatok körül alakult bizottságnak. Felfedezésnek tartjuk a vele való foglalkozást: munkatársunk impressziója az, hogy elsőrangú és figyelemreméltó tehetségről van szó, akiről valamikor még nagyon sokat fognak beszélni. Már nem fiatal ember: férfikorát komoly tanulmányoknak szentelte, különösen a zoologiában fejlesztette tudását magasfokuvá: ebben a nemben elsőrangú szaktekintélynek ismerik. »Bocskay« című darabját szép sikerrel adták. Minden állatot ismer.
Munkatársunkat azonnal megismerte és nagyon szivélyesen fogadta. Állandóan a hajómunkálatok körül foglalatoskodik. Mindenütt ott van, felügyel és ellenőrzi az építkezést. A behajózásról óvatosan és kissé zárkózottan nyilatkozott.
– Igaz-e, hogy tekintettel lesznek az összes igényekre? – kérdezte munkatársunk.
– Mindent megteszünk. A hajó internátusába való belépést bélyeges folyamodvánnyal kell kérelmezni és mi az összes folyamodványokat elolvassuk. Ahol valamelyes jogosultságot látunk a belépésre, a legmesszebbmenő előzékenységgel adunk helyt a folyamodó igényeinek.
– Sok folyamodvány van már?
– Sok. Főleg a foghíjasok köréből. Akadémiai bélyegzővel látták el a folyamodványokat, ezeket tudomásul vesszük.
– Tud-e valami konkurrens vállalkozásról excellenciád?
A kitűnő tudós hűvösen mosolygott.
– Valamit hallottam beszélni. De egészen jelentéktelen dolognak látszik.
– Mégis, mi az?
– Állítólag valami »Nyugat« című vállalkozás hasonló célokkal alakult meg. Szintén a jövő nemzedék részére akarják megmenteni korunk faunáját. Hallottam ezekről a törekvésekről, de nem veszem komolyan. Fiatalokkal akarnak dolgozni. Ők nem ismerik az állatokat úgy, mint én.
– Képviselő úr nem utazik velük?
– Hogy gondolja? Hajóm szerkezete kitűnő és minden állat képviselve lesz. Már legalább a komolyan számbavehetők, akikkel általában foglalkozni lehet.
– Képviselő úr maga végzi a kiválogatást?
– A beérkező állatokat Balla Ignác olvassa végig. De mindent gondosan szemügyre veszünk s különösen a kritikai rovatot akarom gazdaggá tenni.
– Mi a véleménye képviselő úrnak Ady Endréről?
Legyintett.
– Még várhat. Kaptunk tőle folyamodványt, de nem volt keltezve. Különben nem tudnánk itt hasznát venni. »Repülj, hajóm« című munkájáról kiderül, hogy ő maga is vállalkozó. Különben pedig nem akar a szürkék hegedőse lenni, pedig éppen ez az állás van üresedésben, a többit betöltötték.
– Mennyire tervezik az utat?
– Az előfizetésektől függ. Ha a víz még egy hónapig ekkora marad, kinn vagyunk a vízből.
– Hogy vesznek tudomást a víz csappanásáról?
– A harmadik hónap elején kibocsátjuk a hajóból Feleki Sándort. Ha visszajön, jó. Ha nem jön vissza, még jobb.
– A jegyekkel hogy diszponál képviselő úr?
– Hogy diszponálnék? Mint a rendes jegyek, árban és jellegben fedezik a hajó színvonalát.
– Szóval lesznek mindenféle jegyek. Gyermekek gyermekjeggyel, felnőttek felnőttjeggyel, apák apajeggyel és anyák anyajeggyel utaznak.
– Igen – mondta Noé szárazon. – Csakhogy ezt a viccet már hallottam. Dacára annak, hogy én Noé vagyok. Elmehet.
II.
A honfoglalás.
–
TELEKVÁSÁRLÁSI BOTRÁNY PUSZTASZEREN!
!!!SZOROS, NEM SZOROS!!!
MIT MOND SZVATOPLUK?
–
Pusztaszer, február 16.
Nagy telekvásárlási botrány ügye tartja izgalomban Pusztaszer intelligenciáját. Amit az esetről a helyi lapok megírtak, csak homályos világot derít az ügyre, de munkatársunknak oly adatokat sikerült megtudni, melyek európai botránnyá dagaszthatják a pusztaszeri szenzációt. Sikerült meginterjúvolni N. Szvatoplukot, az eset egyik főszereplőjét, a pusztaszeri földbirtokost és B. Árpádot, a telekvásárlási história aktiv előidézőjét. B. Árpád apját is meg akarta interjúvolni munkatársunk, aki azonban munkatársunk bemutatkozására röviden ennyit felelt: »Álmos vagyok« – s így nem tartottuk illőnek alkalmatlankodni.
Mit mond Szvatopluk?
A szimpátikus agrárt dolgozószobájában sikerült feltalálni munkatársunknak. Alacsony, szerény külsejű ember, szlávos kiejtéssel beszél. Arra a kérdésre, honnan ismerte B. Árpádot, indulatosan felel.
– Honnan ismerném? Ügynököket küldött hozzám. Én nem törődtem az egész dologgal, tetszik tudni, máskor is jöttek hozzám, hogy így-úgy, adjam el azt a kis birtokot. Ezek is mindenféle zsidók lehetnek, mondom magamban, Ázsia felől jöttek.
– Azt mondják, a vereckei kapun keresztül érkeztek és sokan voltak.
– Ugyan kérem. Annál a kapunál éppen nem volt senki, a házmestert berendeltem belső munkára. Gyanus volt nekem mindjárt. Bejönnek a Kárpátiba, nem fizetnek kapupénzt. Aztán nem is voltak sokan. Szépen besurrantak, körülnéztek, nem látja-e őket senki. Pár ember.
– Marczali tanár úrral beszéltem, ő azt mondja, nagyszerű emberek voltak, különösen B. Árpád. Lovagias emberek.
– Igen? Hát mondja meg Marczali tanár úrnak, tiszteltetem a nagypapát. Szép fogalmai vannak neki a lovagiasságról.
– Hogyan történt az eset?
– Mondom, egyszerre csak jön az ügynök. Itt van ez a B. Árpád, mondja nekem, ez akar velem üzletet csinálni. Ő eladja nekem a Fehér Ló-t, tetszik tudni, azt a szállodát a Rákóczi-úton – én küldjem el neki a Feldet és Füvet. Mondom, milyen Feldet, mindjárt a Feld Mátyásra gondoltam, ezek olyan komédiás népség, hát megigértem, hogy majd elküldöm Feld Mátyást, vagy Feld Irént, tárgyaljon vele, neki adom. Alá is írtam valamit. Hát egyszerre csak jönnek, hogy ők a Feld alatt az egész földet, szóval az én telkemet értik és hogy az most az övék. Ez a B. Árpád valami mulatót vagy mit akar ott építtetni, Magyarország mulatót, már le is szerződtette a színészeit. Micsoda vicc ez, mondom, ebbe én nem megyek bele. Hát az orrom alá röhögtek, mutatják az írást, hogy aláírtam. Ez nem járja, mondom, ez már sok. Ezek csak nevettek. Hogy hurcolkodjam ki gyorsan. Hallatlan! Irja meg kérem, hogy kijátszottak.
Szvatopluk dühösen verte az asztalt. Munkatársunk gyorsan elbúcsuzott.
Mit mond B. Árpád?
A kitűnő alapítót munka közben találjuk. Egy párducot tanított kacagni, régi párduckacagánya már elkopott.
– Mi igaz a színházalapítás híréből? – kérdezte munkatársunk.
– Hát majd csinálunk valamit. Tetszik tudni, eddig csak szerény szerző voltam magam is, – honszerző – most szeretnék otthon lenni a magam házában. Megcsinálom ezt a mulatót ezen a telken. A Kárpáti mulatótól az Adria szállóig nem volt ilyen, amilyen ez lesz.
– Mi igaz a szerződésekről keringő hírekből?
– Igen, hét szerződést aláírtak már. Egyszerű bérszerződések.
– Én valami vérszerződésről hallottam. Marczali tanár úr…
– Ugyan kérem, sajtóhiba. Az összes lapokba így került bele. Milyen tévedés!
– Wörösmarty ujságíró-kollégám azt mondja, nagyon meg voltak elégedve a telekkel.
– Az, aki a Zalán-riportot csinálta? Kérem, igazítsa ki azt a passzust, hogy én elkéstem volna az éji homályban. Pontos ember vagyok és kilenckor mindig megjelenek a próbán. Én nem késem.
– Kérem, kiigazíttatom.
– Még valamit. Legyen szíves, tegye közzé a Nyilttérben, hogy nem vagyok azonos a báró Vereckei Weisz Árpáddal, a Lipótvárosból. Az se igaz, hogy én a vereckei szorosban megfordultam volna és azt mondtam volna neki: »Csak furakodjon kicsit, kedves Weisz, nem olyan szoros ez a szoros.« Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna a szorosban.
III.
Tatárjárás.
–
RIASZTÓ HIREK ÁZSIÁBÓL!
!!BATUKÁM! TATUKÁM!!
MIT MOND N. BÉLA?
–
Azokra a riasztó hírekre, melyeket Marczali ujságíró-kollégánk pendített meg először jelentéktelen folyóiratában, a »Magyarország történeté«-ben: munkatársunk elhatározta, hogy utánajár a szenzációs eseménynek, melyet kormánypárti körökben, úgy látszik, kétségbeesett erőlködéssel igyekeznek eltussolni – egyetlen kormánypárti lap se írt a dologról, az ellenzéket is lepénzelték. Munkatársunk nem riadt vissza a nehézségektől, hogy a fenyegető fontosságú ügyre világot derítsen és jelentkezett a kormány-manipulációnak legtitkosabb fészkében, a sóhivatalban, ahol udvarias, de szigorú formában felelősségre vonta a külügyminisztert, aki sóhivatalnoki álruhában végezte aknamunkáját egy asztal mellett.
– Mit tud ön a tatárok fenyegető közeledéséről, melyet Marczali jelentett folyóiratában?
A külügyminiszter eleinte úgy tett, mintha nem tudna semmit a dologról.
– Milyen tatárok? – kérdezte. – Onnan mi nem kapunk sót.
– Kegyelmes uram, figyelmeztetem, hogy minden titkolódzás hiábavaló. Ön igen jól tudja, miről van szó. A tatárok, Batukám vezetése alatt, egészen a Kárpátokig nyomultak elő és most Kiev mellett táboroznak. Félő, hogy Budáig meg se állanak, ha a mozgósítás nyomban meg nem történik.
Az álruhás külügyminiszter zavartan nézett munkatársunk pupillájába és a telefonhoz sietett. Úgy látszik, értesítette a kormányt, hogy munkatársunk mindent tud. Azután visszajött.
– Hát kérem, – mondta – ha ön tatárjárásról beszél, erről csak N. (Negyedik vagy Quart) Béla tud felvilágosítást adni. Keresse föl őt.
Munkatársunk megkereste a lak- és címjegyzékben N. Béla címét. Kvart Bélának volt beírva. A New-York kávéház kártyaszobájában találta munkatársunk.
Mit mond N. Béla?
Udvariasan állt munkatársunk rendelkezésére.
– Parancsoljon velem – mondta.
– A tatárjárás ügyében jöttem. Milyen intézkedéseket tettek önök?
– Tatárjárás? – nézett N. Béla.
– Kérem felségedet, legyen őszinte. Batukám Kiev alatt van már.
N. Béla megnézte munkatársunkat, aztán végre nyilatkozott.
– Hát nézze kérem, – mondta munkatársunknak – ha már így szóba gyött a dolog, hát minek tagadjam, nekem is nagyon kellemetlenek ezek a tatárok. Véleményem azonban az, hogy Marczali úr túlozta a dolgok jelentőségét. Engedelmet kértek, hogy átutazhassanak az országon.
– De felségednek nem szabadott volna megadni az engedélyt.
– Őszintén szólva, nem nagyon bánom az egész esetet. Nem is éreztem itt jól magam, ebbe a Balkánba, ahol se kultura nincs, se igazi udvartartás. Ady Endrével már régebben megbeszéltük, hogy itthagyjuk Budát és kimegyünk Párisba, vagy Németországba esetleg, ahhoz a Henrikhez. Közbe itt egy kicsit járnak a tatárok. Mit árt az? A kulturának ez csak hasznára lesz.
– Hasznára? Ugyan?! Ez talán mégis csak túlzás.
– Hát mondja csak, – fejezte be N. Béla – el tud képzelni egy kulturállamot, amelyik még a tatármártást se ismeri? A nagy invázió után erről szó se lehet majd. Mire visszatérünk, mindenütt tudni fogják majd, hogy bankettot tatármártás nélkül művelt ország nem rendezhet. Azért éljenek a tatárok, éljen Ady Endre és úgy éljek én!
Nem folytathatta, mert telefonértesítésre két ember érkezett és munkatársunkat és N. Bélát meghívták kocsikázni egy kicsit.
IV.
Nagy sportemberek.
–
MÉRKŐZÉS UTÁN!
!!LÁTOGATÁS AZ ÖLTÖZŐBEN!!
–
Munkatársunknak néhány szenzációsan érdekes intervjut sikerült összeszedni legelőkelőbb és leghozzáférhetetlenebb sportköreinkben. Buzgó és kitartó utánjárással öt népszerű és kiváló atlétánk nevét választotta ki, kiknek működésével sportlapjaink – nem eléggé kárhoztatható hanyagsággal – mostanában alig foglalkoznak. Munkatársunk célja ez intervjuk közzétételével az volt, hogy az állam és a közönség érdeklődését ismét ráterelje sportügyünknek erre az égető fontosságú kérdésére: ez adott neki erőt, hogy szóra bírja az öt atlétát, akik eddig egyetlen tudósítónak sem nyilatkoztak meg.
Mit mond N. Jákob?
A világhírű birkozóbajnokot sátrában találta munkatársunk. Barátságos jóindulattal állt rendelkezésére.
– Az Angyallal való mérkőzésemről mondjak valamit? Engem főleg a tartama lepett meg: egy egész nap és egy egész éccaka folyt a birkózás.
– Nelsonnal nem próbálkozott?
– Nem, nem lehetett a szárnyak miatt. Tiltakoztam is ez ellen, de nem akarták diszkvalifikálni.
– Ki vezette a mérkőzést?
– Az Úr, igen, az Úr, egy arábiai sportmecenás, a T. E. T. K. (Teremtő Természeti Erők Testgyakorló Kör) tagja. Valamikor tenniszbajnok is volt, a Föld- és Nap-pályát ő alapította, jó futballista, a Föld-lapdába úgy belerúgott, hogy még ma is megy. De az Angyallal összetartott.
– Bead ön kérvényt a sportegyesületbe a diszkvalifikálás miatt?
– Ugyan, kérem, öreg vagyok én már ahhoz. Hanem annak a Weisz Richárdnak szeretném egyszer megszorongatni a szárnyait.
– Nincsenek annak szárnyai, kedves mester.
Az ősz bajnok rosszalólag rázta a fejét.
– Ejnye, ejnye. Ezek a modern amatőrök. Szárny nélkül állnak ki az emberrel? Hm, hm.
És még sokáig merengve bólingatott maga elé.
B. Sámson.
A hatalmas, izmos atlétát oszlopai közt találtam. Három már össze volt rázva, most éppen a negyediket rázta.
– Hát hogy megy a tréning, mester?
Markába köpött.
– A kirelejzumát, még bírom valahogy. Hej, másképp ment azért Macedóniába’! De készülnöm kell erre a lakomára, ott fogok fellépni a »filiszter-klub«-ban. Oszloprázásban első helyezett vagyok. A gerelyvetés is megy még valahogy. No, majd csak bevesznek a Szövetségbe, multkor kibuktam. Hehehe!
És vidáman a szemembe nevetett. Az ajtóban egy bájos, fürtös fejecske jelent meg.
– A feleségem, M. Delila – mutatta be és vidáman megpaskolta a menyecske kezét.
– No, Sámsi, gyere be fésülködni – csicsergett az asszonyka. – Már várnak a filiszteus-zsúron. Majd egy kicsit megnyírlak, hátul.
És integetve mentek be a másik szobába.
M. Mohamed.
A kiváló távgyaloglóval csak néhány szót válthattam. Már közel volt Medinához és biztosan reméli, hogy néhány nap alatt odaér. Kérdezte, mi hír Mekkából. Mondtam, az már messze van. Tovább gyalogolt. Igen jó formában van, korán reggel váltam el tőle.
H. Zrinyi és Dugovics Titusz.
Az utolérhetetlen magasugró mogorva, szófukar ember. Barátjával, H. Zrinyivel együtt treníroztak, úgy találtam őket.
– Azt a rikordot könnyű volt megcsinálni akkor – feleli kérdéseimre mogorván. – Én magam nem akartam ugrani, hátulról lökött valaki. Ott állt a Török, belekapaszkodtam ijedtembe, erre mindketten leestünk, fejest. Erre most beválasztanak a N. H. (Nemzeti Hősök) klubba és kérdés nélkül beneveznek a versenyen magasugrásra. Ilyen marhák. Mit fogok én ott csinálni? Nem tudok én ugrani, csak ha löknek.
Kértem, mutasson be sport-barátjának.
– H. Zrinyi, a junior-kirohanó – mutatta be. – Na mutass valamit, Miklós, a bácsinak.
A kis Zrinyi egy pompás kirohanást mutatott be. Ezt a sportágat jelenleg csak ő kultiválja nálunk, igen kitűnő futó, de csak valahonnan tud kirohanni; befelé futni, vagy nyilt helyről startolni képtelen. Sokat várunk tőle.
V.
Kolumbusz.
–
!!ÚJ FÖLDRÉSZ!!
JAJ, MI LESZ A TOJÁSOKKAL!
–
Spanyolország lázas sikeréhez csatlakozva, munkatársunk fölkereste Kolumbusz (Krausz) Kristófot, hogy vele beszélgetést folytasson Amerika szenzációs fölfedezéséről, melyet a reggeli lapok megjelenése előtt tudtunk meg.
A beszélgetést egész terjedelmében itt közöljük olvasóinkkal.
Mit mond Kolumbusz?
A márul-holnapra világhírüvé vált fölfedezőt éppen reggelinél találtam. Udvariasan fogadott és bemutatott feleségének: kedves, molett spanyol nő, kicsit erélyesnek látszik, férjével energikusan bánik és beszélgetésünkbe gyakran közbeszólt. Éppen a tojásnál tartottak.
– Kicsit fáradt vagyok, – kezdte szívélyesen a kitűnő fölfedező – éppen most érkeztem, alig szuszogtam ki magam.
– Kérem, mondja el az esetet elejétől végig.
– Hát nézze, kérem, szívesen. Hanem kérni szeretném, bizonyos részleteket jó volna mellőzni a riportban. Köztünk szólván, nem szeretném, ha az előzményeket szellőztetnék.
– Kérem, legyen nyugodt.
– A dolog úgy kezdődött, hogy alkalmazva voltam itt a banknál. Rám volt bízva a pénztár, elseje közeledett, a feleségemnek kalap kellett, meg mi… hiszen tetszik érteni. Szóval, fáztunk egy kicsit a rovancsolástól. Nem hiányzott sok, pár ezer. De honnan vegyem, nem igaz? Este mondom a feleségemnek: Te Kolumbina, itt baj lesz. Mi az, te szerencsétlen, mondja a feleségem. Hiányzik az a pár ezer, nem tudom előteremteni, hát micsináljak, mondja a feleségem, te marha, hát ha már ilyen pácba vagy, engem szégyenbe ne hozz, még lecsuknak. De hát mit tegyek? A feleségem gondolkodik, gondolkodik, egyszerre kisüti. Nagyon egyszerű a dolog, megszöksz. Hova, mondom. Hova, te állat, hát hova mehet egy sikkasztó, hát Amerikába. Amerikába, mondom, abba igazad van, de hiszen Amerika még nincs fölfedezve. Látod, mondja a feleségem, mindig ilyen tutyi-mutyi ember voltál, most ilyen csekélységen jajgatsz, hát eredj és fedezd föl. No, eleinte vakaróztam egy kicsit, de aztán, hogy szorított már nagyon a dolog, mégis rászántam magam.
– Simán ment?
– Hát elmentem ahhoz a Galileihez, itt dolgozik nálunk az is, mióta Olaszországból elkergették, oszt’ megkérdeztem tőle: Mondjad csak, Galikám, hát aztán biztosan kerek az a Föld, mert mégis csak nehéz ez a dolog. Naná, nem, négyszögű, mondja a Gali. Ha nem hiszed, tapogasd meg. Persze, hogy kerek, hát kerek. Erre aztán elindultam.
– Soká tartott az út?
– Szerencsére találkoztam ezzel a Kecskeméthyvel, az nagyon segítségemre volt. Neki is sürgős volt már a mehetnékje, hát szorítottuk egy kicsit. Útközben tarokkoztunk, egyszerre csak elkiabálja magát a Győző (notabene a hajókosárban ültünk), mondom, elkiabálja magát a Győző: »Sikkasztó! Sikkasztó!« Mi az, kérdem, te ökör, mit kiabálsz. Ott, aszongya, ott a láthatáron, látok egy sikkasztót. No, mondok, akkor helyben vagyunk, ez lesz az. Ki is szálltunk hamar. A parton félig meztelen, barnára sült sikkasztókat találtunk, nagy tollakkal, meg mi. Vad sikkasztók voltak, nem értették a nyelvünket. Jelekkel adtuk tudtukra, hogy fel vannak fedezve. Erre megijedtek és elbújtak. Nem láttak még ilyen civilizált, fehérbőrű sikkasztókat. Hát így történt a dolog.
– Na hallja, – mondtam – hát ez nem volt nehéz, kedves mester, ezt én is utánacsinálom.
– Igen? – mondta titokzatosan Kolumbusz – hát idenézzen, itt van egy tojás. Állítsa ezt föl az asztalon, ha tudja.
– Nem lehet azt – mondtam.
– Hát idenézzen – szólt a felfedező, beütötte a tojást és ráállította az asztalra.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hát így fedeztem föl Amerikát.
Nem értettem.
– Beütötte a tetejét? – kérdeztem.
– Nem. Hanem először csináltam és más nem jött rá ilyen egyszerüen.
– Óriási! – kiáltottam elragadtatva, mert ebben a percben jutott eszembe a tanulság, a III. C-ből.
Le akartam borulni előtte, de ebben a percben belépett őnagysága, aki egy percre távozott volt. Azonnal meglátta a tojást. Egyszerre vörös lett, mint a paprika.
– Te disznó! – ordított megszeppent férjére – Megőrültél? Mit rondítod be nekem a tiszta terítőt?
Rémülten néztünk a terítőre: a beütött tojás csakugyan kifolyt.
– Hát ez miféle marhaság? – kiabált most már feltartóztathatatlanul őnagysága. – Mi ütött beléd? Ki hallott már ilyet, berondítani egy tiszta terítőt? Erigy, mer’ rögtön hozzádvágok valamit!!
És felkapott egy tálat. Sietve távoztunk az ablakon keresztül.