A CSÖMÖRI-UTTÓL
EGÉSZEN
A FILATORI-GÁTIG!
– Fantasztikus regény. –
(Irhatta volna: VERNE GYULA.)
I. FEJEZET.
Egy vakmerő fogadás.
– Tartom, tábornok.
– Rendben van, mylord.
Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord Vack-Beél Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez, azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. Élénksége szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.
– Ön tehát azt állítja, – folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon – ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet.
– Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkalja az én ambiciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.
– Jó, de itt nem a holdbautazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a Külső-Stáció-utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e már Budapestet éjjel?
– Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.
– Tartom, tábornok.
II. FEJEZET.
Készülődések.
Két óra harminc perckor távozott Sanssou tábornok a szállodából. Könnyű és kellemes volt az idő: – az Aréna-út felől üde flaszter-szag lengedezett. Lakására ment és becsöngette inasát.
– Készülj, – mondotta ridegen – egy óra mulva indulunk. Hozd be a térképeimet.
– Hová? – kérdé a régi cseléd.
– Budára – volt a hideg válasz.
A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a mikroszkópot, a sextánsokat: – két logarlécet és a nagy, diasztigmátos teleszkópot. A tábornok számításokba merült.
– Ha a föld tengelyét 1780 km-nek vesszük, – magyarázta a hű inasnak – akkor ez egyenlet alapján
ahol d a Csömöri-út együttható-komponense, láthatod, kedves Puss, hogy délután félnégykor kell indulnunk.
E percben éles csengetés hallatszott. Felugrottak. A küszöbön egy zömök, tagbaszakadt férfi alakja jelent meg.
III. FEJEZET.
Váratlan fordulat.
– Ki ön és mit kíván? – kérdezte a tábornok, megtartva lélekjelenlétét.
– A házmester vagyok – mondotta a férfi és előre lépett. – A házmester vagyok.
A tábornok hátrált. Zsebébe nyult és megmarkolta toledói körömpucolóját. Aztán rekedten ismételte a kérdést:
– Mit akar?
– Csak azt jöttem mondani, hogy délután hatig ne tessék csavarni a vaszalejtungot. A Csömöri-úton javítják a csövet és nincs víz addig.
IV. FEJEZET.
Vízhiány. Fénysugár az éjszakában.
Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!
A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.
– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…
– És…? – kérdezte remegve az inas.
– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve magán, így folytatta:
– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak »vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk.
V. FEJEZET.
A legsötétebb vurstliban.
Az éjbemeredő, komor póznák között méltóságteljesen terült el a messzeségbe a városligeti rengeteg. A vadállatok már pihenni tértek, csak néhány kivert baka kóválygott még az elfeketülő réten. Sanssou tábornok és hű inasa egy lehajló tölgyfa törzsöke mögött foglaltak helyet, készenlétben tartva a kanoét.
– Odanézz – súgta hirtelen a tábornok.
Alig pár lépésnyire tőlük rettenetes látvány derengett a félhomályban. Lobogó, vörös lepedők között, őrült forgatagban keringett egy csomó tropikus vadállat: – struccok, lovak, pingvinek, elefántok – és rajtuk ülve ez állatokon, vad hujrázás mellett…
– A bennszülöttek – susogta a tábornok. – Vigyázz! Feküdj hasra; lehetőleg hangtalanul oda fogunk csúszni a fű között.
Visszafojtott lélegzettel csúsztak előre. Tíz lépésnyire megállapodtak és néhány percig borzadva nézték a rémes jelenetet.
– Absteigen, ode’ zahlen! – kiáltotta közvetlen közelükben egy vészteljes hang.
E percben megállott a forgatag: a bennszülöttek leugráltak és a fény kialudt.
– Meg vagyunk mentve! – sóhajtott megkönnyebbülve a tábornok. – Túl vagyunk a veszélyen. Most csak tovább!
VI. FEJEZET.
A tűzvonalon át!
Este 7 órakor, szeptember 15-én, Sanssou tábornok és Puss, a hűséges szolga, ott állottak a Nagy- vagy Gizella-út elején: még ezen az estén át akartak kelni a Stefánia-korzó nevű zuhatagon, szemben a Kolegerszky wigwam erődítményeivel, ahol élelmiszerhez reméltek juthatni.
Az ég derüs volt; – dermesztő meleg és nehéz hagyma-illat fujdogált a Király-utcai pampák felől.
A tábornok földre szegezte műszereit és számításokba merült: a Szélesség 38° 41′-án, a Hosszúság 47°-án és a Büdösség 100°-án voltak. A szomszéd falvakból összecsődült néhány bennszülött és vad hejehujja mellett egészen sajátságos belföldi dalokat üvöltöttek.
Néhányat föl is jegyzett a tábornok:
Tam, tam!… Elmegyek a parkba… hol az élet tarka… Tam, tam…
Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján és a korzó partja felé igyekeztek.
Borzasztó látvány tárult elibük. A Klub-indiánok ádáz dühhel nyargaltak egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más lim-lommal diszített fejdíszben, láncokkal és gyűrükkel fülükben és orrukban, ültek a nők és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes akkordjait hozta feléjük a szirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes bennszülöttek könyökén, kinőve.
– Itt nem mehetünk át – mondta elsápadva Puss. – Valamit ki kell találni.
– Pedig nincs vesztegetni való időnk – felelt a tábornok sötéten. – Tennünk kell valamit. Van nálad kés?
– Alagútat ásunk a szoros fenekén és azon keresztül jutunk át a tulsó partra. Kövess.
VII. FEJEZET.
Elárulva. A vadak kezében.
Azonnal munkához láttak. Egy pad alatt tompa késeikkel felturták a kavicsos talajt és négyszögalakú nyílást vágtak ki belőle. Tíz percig dolgoztak így.
Hirtelen a tábornok kiáltást vél hallani háta mögött. Egyidejüleg mintha súlyos kéz nehezedett volna nyakára s határozatlanul olyan érzése is volt, akárcsak valaki cugos cipővel háromszor teljes erejéből a fenekébe rúgna.
– Mi ez? – villant keresztül agyán. – Elárultak volna bennünket?
Iránytűjéhez kapott és gyorsan számításokba akart merülni. De már nem volt ideje.
Ellenállhatatlan erő markolt bele gallérjába és magnetikus tengelye körül 3″ alatt megfordította a tábornokot. Annyi ideje sem volt, hogy e forgássebességet kiszámítsa. Egy duzzadt, rémes arc meredt rá, kerek föveggel, melyen kitépett lófark himbálódzott.
– Mi lesz itt, nyavalyás csibészek? – ordított nemzeti nyelvén az arc. – Ásni? Lyukat ásni? Mars a kapitányságra.
E borzasztó, idegenszerű szavak értelmét a tábornok ép oly kevéssé fogta fel, mint olvasóink. De tisztában volt jelentőségükkel.
– Váltságdíjat követelnek tőlünk – súgta oda Pussnak. – E nép cserekereskedésből él és mindenféle csecsebecsének nagy értéket tulajdonít. Főistenük Nimolé, akit köpködéssel és füst-áldozattal tisztelnek, mely utóbbi szertartást szájukba vett tompa rudakból végzik. Szerencsére elláttam magam ilyennel: meg fogjuk kísérteni a szertartást, s erre tán azt hiszik majd, hogy törzsükhöz tartozunk.
S ezzel oldalzsebéből kivette egyikét ezeknek a barna levél-tekercseknek. De a hatás borzasztó volt.
VIII. FEJEZET.
Rettenetes órák.
– Micsoda? – ordított a maori-főnök képéből kikelve – engem akarsz megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na megállj! Majd adok én neked portorikót!
Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy gallérját függőlegesen ható erők eredője irányban hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit mondott csak:
– Elvesztünk.
Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad elé kellett állniok, akit a többiek Foggal-Mazóur-nak neveztek. Egyik szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.
– Lela-Ka-Tolni! – mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.
– Mi lesz velünk? – suttogta Puss.
– Mindennek vége – mondta rekedten a tábornok. – Foggal-Mazóur, a főpap eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?
– Rettenetes! És mit jelent ez?
A tábornok ránézett. Arcán két sápadt könny jelent meg, aztán megemberelte magát és érctelen, síri hangon szólt:
– Mihelyt keleten felkél a nap s a hajnali csillag elalszik: apró darabokra vágva felfalnak bennünket Foggal-Mazóur és a többiek. Imádkozzunk, Puss!
IX. FEJEZET.
Utolsó percek. Egy új név.
Reggel öt óra volt. Hamuszürke fény világolt be a rácsos ablakon: Puss és a tábornok félig elalélva, bóbiskolva várták a sötét halált. A tábornok éppen azt számítgatta, hány percük van hátra, amikor a szemben lévő pad alól sajátságos, horkolásszerű hang ütötte meg fülüket.
Összehuzódva vártak. A hang ismétlődött.
– Mintha valaki horkolna a pad alatt! – jegyezte meg suttogva Puss.
– Egészen olyan – mondotta a tábornok. – És ennek csak egy oka lehet…
– És ez?
– És ez az, hogy csakugyan horkol valaki a pad alatt.
Ebben a pillanatban megragadta Puss karját. A pad alól hirtelen egy vörös fej jelent meg és két szemével kísértetiesen, borzasztó kifejezéssel meredt reájuk. Vörösesbarna, sajátságos föveg vette körül e fejet, melynek elől kerek bádoglapocska képezte idegenszerű díszét. E bádoglapon pedig titokzatos jelvény gyanánt állott e szám: »333«.
– Figyelj! – suttogta a tábornok.
Visszafojtották a lélekzetüket.
– Gentóg! – mondotta a fej, mintha tompa sírboltból jőne a hang.
X. FEJEZET.
Gentóg!
– Gentóg! – mondotta még egyszer a fej.
Két lépést tett előre és meglátta a foglyokat.
– Ájvej! – szólt ismét és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.
– Tehát ön tud németül? – kérdezte örömmel a vadat.
Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas színvonalú ember, aki messze kiemelkedik a bu–da–pest–i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta, hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »Hor-Dhár«-i, vagy »khöz-szol-gha«-i hivatást tölti be: – utána közvetlenül a Főserif, másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta és ismeri az egész hegyvidéket: – volt a Retek-utcában és veszekedett a külső Váci-úton: – behatolt az Erzsébet-tér rengetegeibe és egyszer egy levelet vitt Braun Sándornak, a vá-Rosligeti cserjéken keresztül.
– Ne tessék félni, – mondta aztán jóakarattal – ismerem én itt a járást. Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek és aztán nyugodtan elvonulunk a másik szobán át. Csak tessék rám bízni.
Meg voltak mentve!
XI. FEJEZET.
Kon-Flis-on a Thököli-úton át.
Meg voltak mentve!
Egy óra múlva Puss, a tábornok és a hor-Dhár ott álltak a Gizella-út elején, ahonnan egészen a Pályaudvarig beláthattak a tartomány szívébe. A tábornok közölte Dórával merész útitervüket.
– Konflist hozok, – mondotta a hor-Dhár – aztán mehetünk együtt.
A Kon-Flis sajátságos közlekedési eszköze e vidéknek. Három, néha négy kerékre alkalmazott bőrtok ez, melyet szíjak tartanak össze. Egy a tudósok által még nem eléggé tanulmányozott állatot, az ú. n. »gebbé«-t fogják elébe: ez állat gyakran némileg hasonlít a közönséges lóhoz (cavallus eques), de csontvázát kívül hordja és nem táplálkozik.
Nemsokára hoztak egy ilyent: Pusst és a tábornokot megragadták és belenyomták a bőrtokba, míg a hor-Dhár felült a vad mellé, aki a »gebbé«-t hajtotta, közben ősmagor imákat mormolva magában, »Zöreganyád« és »Körösztanyád« főistenek neveinek sűrü hajtogatásával. Dóra megnyugtatta őket, hogy nem bánt, csak mikor fizetnek neki.
XIII. FEJEZET.
Életre-halálra.
Megindultak. Jobbra és balra sorban maradtak el a szürke, komor erődítmények: lent a kapukban vadtekintetű Házmesterek álltak. Régi utazók műveiből ismerte már őket a tábornok; elmondotta Pussnak, hogyan rohanják meg »Ka-Pupénz« harci kiáltással a vándort, aki rablóváraik közelébe kerül, mily szertartások közt harapják le foglyaik gyermekeinek fülét, ha azok kijönnek a gangra, stb.
Beszélgetés közben már feltűntek a láthatáron a Pályaudvar hófedte csúcsai. Alig három óráig tartott az egész út: gyalogosan tíz percnél is több időt vett volna igénybe.
De ekkor váratlan szerencsétlenség történt.
XIV. FEJEZET.
»Nincs vesztegetni való idő!«
A vad iramot nem bírta el talán, elég az hozzá, hogy a szilaj »gebbe« éppen a Pályaudvar előtt egyszerre végleg megállt: lefeküdt a földre és boldog mosollyal arcán megdöglött.
Ki kellett szállniok.
A vakmerő tábornok útja elé tehát ismét áthághatatlan akadály gördült. A kegyetlen Végzet!
– Mit tegyünk? – kérdezte Puss és sápadtan nézett a tábornokra.
Ez nem felelt. Összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal, fehéren és nyugodtan nézett szembe a lemenő nappal, míg a Rottenbiller-szoros felől éles, fagyasztó sajtszag csapott szemébe. Hirtelen dacosan fellángoltak szemei. Felemelte karját és szilárd, rajongó hangon kiáltott:
– Nincs veszteni való időnk! Nem szabad visszariadni semmitől: cselekednünk kell! Fantasztikus tervem van: – de válogatni nem lehet. Ide hallgassatok, bajtársaim: – villamoson fogunk az Eskü-térig hatolni – egy szakaszjeggyel!!!…
XV. FEJEZET.
Egy egész lélek.
Indulni akartak, de e percben borzasztó kiáltás hallatszott a hátuk mögött. Megfordulva, eltorzult arccal és irtózatos mozdulatokat ejtve pillantották meg a Kon-Flis vezetőjét. Száján véres tajték jelent meg, szemei kimeredtek, vért hányt és karjait percenkint 90 kilométert kitevő sebességgel forgatta.
– Mi ez? – kérdé megdöbbenve a tábornok.
De a hor-Dhár megnyugtatólag legyintett.
– Ez semmi. Kevés pénzt tetszett adni, olyankor így szokott.
Sanssou zsebébe nyult s egy pénzdarabot nyujtott át a Kon-Flisnak. Ez mindkét kezével megragadta s »Zöreg-a-Niad«, »Köröszt-a-Niad« sűrü emlegetése közt fuldokló habzsolással torkába gyömöszölte. Azután három keserüet köpött a tábornok cipőjére és közéje csapva a döglött lónak, elvágtatott.
Meg voltak mentve!
XVI. FEJEZET.
Előre, előre, egészen a
Baross-bálványig!
Hideg, bóraszerű szelek fujdogáltak. A Villamos, horgonyt vetve, nyugtalanul himbálódzott sínein.
A tábornok gyorsan beszerezte a legszükségesebb tárgyakat, ami útközben nélkülözhetetlen a vérbeli utazónak. Régi írók műveiből ismerve a viszonyokat, néhány vízáthatlan ponyvát vásárolt Grill könyvkereskedésében, amire, később látni fogjuk, mily szükségük is lett. Azután vízáthatlan vasakat, könyökszorítókat, vízáthatlan élelmiszert és vízáthatlan vizet vásárolt; konzervekkel még hazulról el voltak látva.
Reggel kilenc óra öt perckor, kedvező szél mellett, bátor bizakodással és reménnyel – a Villamos megindult bizonytalan jövője felé.
A beszállás elég simán ment végbe. A bejáratra fel volt függesztve a »Meg-Thelt« tábla, ami azt jelentette, hogy már csak harmincan szállhatnak fel. Borzasztó gomolygás támadt: a bennszülöttek, itteni szokás szerint, egymás torkába haraptak és vas-szögekkel döfték egymás lábát. Puss és a tábornok revolvert rántottak és néhány bennszülött holttestén keresztül felrohantak a Villamos előhelyiségébe. Éles csengetés hallszott: – a Villamos nekilódult – és elhagyta a kikötőt. Néhány bennszülött férfi és nőszemély (utóbbiak a jellemző óriáskalapban) sivítva kapaszkodott bele a feljáró lépcsőibe: ezeket a Villamos kapitánya, a Ka-Lauz döfölte le.
Kint voltak a nyilt Thököli-óceánon.
A tábornok éppen a berendezkedéshez fogott egyik sarokban, mikor háta mögött suttogva hívta valaki. Megfordult és kint a Villamos kiugró csengőszerkezetén egy embert pillantott meg, aki kuporogva húzta össze magát.
A hor-Dhár volt.
– Ne tessék szólni bent – suttogta – és tessék a jegyárat nekem ideadni. Van jegy nálam. Ne tessék szólni.
És két sárga jegyet nyujtott át a tábornoknak.
A tábornok mindent megértett.
Ez volt a szakaszjegy.
XVII. FEJEZET.
A Baross-bálvány. Borzasztó
percek.
A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy érdekes és sajátos építmény: a Baross-bálvány, a bennszülötteknek, úgy látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A bennszülöttek egy régi papja, Tehet-Ségh-Telen csinálta, a nép, úgy látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és szalámi-hajak, szivarvégek tanuskodnak ama vér- és füstáldozatokról, melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.
Derült időben siklott a Villamos be a Rákóczi-öbölbe. Már-már úgy látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébet-szorost, amikor, szemben a Hauer-romokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be a levegőt.
– A ponyvát! – kiáltott a tábornok. – Ez a Fecs-Ken-Deő orkán!
De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.
A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt Ucca-Fecs-Ken-Deőnek nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész Villamosokat sülyeszt el, utasokkal együtt.
Puss előrángatta a ponyvákat és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki belőlük. De ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét, hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér felől.
– A jegyeket!
XVIII. FEJEZET.
A jegyeket!
A tábornok zsebébe nyult és szótlanul nyujtotta át a két jegyet, melyet a hor-Dhártól kapott. A magas, sötét férfi marokkal beleragadott és vad, mohó vággyal emelte szemeihez. Azután rekedt ordítás szakadt ki tüdejéből.
– Hiszen ez már használt jegy! – bőgte dühödten. – Mars, mars, lefelé!
Hogy a következő pillanatokban mi történt, arról egyikük se tudott számot adni. Ellenállhatatlan erő ragadta meg őket – egyszerre mintha a levegőben lettek volna. Egy recsegés, egy zuhanás – és a Villamos eldübörgött előttük.
És most itt álltak, élelmiszer, víz, remény nélkül: elhagyva és tanácstalanul – itt álltak a Körút-sivatag közepén.
És nem messze tőlük a legborzasztóbb sötétség, vadság és rémület tanyája – nem messze tőlük az egymástevő Irokéz- és Ujságh-Irokéz-indiánok irtóztató életének színhelye – a New-York!
XIX. FEJEZET.
A Számum. Menekülés.
A kétségbeesés és a járda szélén állottak. Előre kellett hatolni minden áron, de hogyan? A Körút-sivatag reménytelenül tárult a messzeségbe. Szemeik előtt közeledett az este is és borzalom volt arra gondolni, hogy itt töltsék azt el, ahol minden percben megtámadhatják őket az árverési hiénák. Néhány gyanus árnyék úgyis ott ódalgott már körülöttük, a Könyvügynökök legveszedelmesebb fajtájából: alattomos szemű, csíkos szőrű, kifejlett példányok. Két hátsó lábukon járnak. Mutatvány-Pél-Dánynak nevezett kölykeiket bőrerszényben hordják magukkal. Az embert mellékutcákban és kapuk alatt támadják meg: körmeiket belevájják húsába, beleit kiforgatják és addig csikarják, kabacibálják őt, míg szívverése megáll, szemei elhomályosulnak, tagjai kihülnek és – aláírja az ívet.
De még nem volt csordultig a pohár.
Hét óra felé egyszerre elhomályosult az ég alja. Messziről tompa zúgás zengett a levegőben. A tábornok hirtelen a földre vetette magát és fülét a talajhoz szorította. Azután sápadtan emelkedett fel.
– Feküdjetek mind a földre! – rendelkezett hideg, parancsoló hangon. – Feküdjetek le és tartsátok vissza lélegzetetek! Ez a bu-da-pest-i számum: a Zucca-Se-Prőgep.
Puss a földre vetette magát: a hor-Dhár keresztbefont karokkal, nyugodtan állva maradt; bennszülött volt és dacolni mert a viharral.
A tábornok néhány gyors szóval elmondta, miről van szó. Ilyenkor, estefelé, a Zucca-Se-Prőgep keresztülszáguld a sivatagon és rettentő portömeget zúdítva maga előtt, néhány órára homoktorlaszba borítja a New-York wigwam vidékét. Sokan lelik ilyenkor halálukat, de a borzasztó csapás ellen mitsem lehet tenni.
Mikor az első porfelleg sziszegve jelent meg fölöttük és prüszkölés, jajgatás, dühös ordítozás töltötte be a vidéket: – a hor-Dhár egyszerre megragadta a tábornok kabátját.
– Van menekülés – suttogta. – Tessék utánam jönni.
XX. FEJEZET.
Egy borzalmas éjszaka.
Mit mondjunk még sokat?
Egy félóra mulva Pusst, a tábornokot és a derék hor-Dhárt ott látjuk a New-York wigwam falai mögött.
A bennszülöttek legbelsőbb, legjellegzetesebb és legismeretlenebb tanyája ez. Külön vagy csoportokba verődve élnek itt sátraik mellett az irokézek és ujság-irokézek: első pillantásra riasztó hatást gyakorolnak: lobogó lósörény borítja fejüket, és testüket egyetlen Niak-ken-Deő-nek nevezett sajátságos színű lepedőbe burkolják: egyéb öltözetük nincs. Főnökeiktől, a Pin-Cérektől láthatólag rettegnek: ezeknek van csak rendes ruhájuk közöttük és vasszigorral tartják fenn a fegyelmet.
Puss és a tábornok borzongva ültek le az egyik márványsátor elé. De a tábornoknak feltűnt a hor-Dhár gyanus viselkedése. Izgett-mozgott helyén és befelé nézett, az erődítmény keleti irányában.
XXI. FEJEZET.
»Ez hát valódi arcod.«
Ekkor az egyik főnök, Bé-La, lépett feléjük. Fekete folyadékkal kínálta őket: a hor-Dhár intésére Sanssou megitta a folyadékot és a fenekén elhelyezett fadarabokat és dohányleveleket is, ami, úgy látszik, szent növénye e vidéknek. A főnökkel később a hor-Dhár útján beszédbe ereszkedtek: néhány érdekes dolgot mondott el a wigwam életéből, amit a tábornok jegyzőkönyvébe vezetett. Felmentek a Ter-Rasz fennsíkra is, ahol a hor-Dhár megmutatta nekik a hirhedt Pes-Tifu-Tár barlangot, ahol egy sötét, félelmes tekintetű vad ült komoran. A bennszülöttek Dass-nak, azaz Félelemnélkülinek nevezik és rettegnek tőle: barlangjába behurcolja és felfalja az irokézeket. És lehúzza róluk a leplet. Most is egy csomó meztelen irokéz ült körülötte, akiket az imént leplezett le. Feketét ittak.
Megmutatta a hor-Dhár a Niuggat-barlangot is, melynek közepén Adyosz, az adióták vallási szektájának bálványa állt, melyet ha-Tvani, a dúsgazdag irokéz faragott. A szertartásokat Os-Vát, a főpap végzi: két hétben egyszer kinyitnak a balszárnyon egy zsilipet, mire harmincegy verset ad.
A tábornok és Puss pár lépésnyire borzongva nézték a komor tekintetű főpapot, aki éppen néhány sihedert tanított a szertartásokra, kezében fésüvel. Hirtelen felállt és egyenesen a tábornok felé tartva, szörnyű energiával »cikk«-et kért tőle. Belátván az esetleges küzdelem egyenetlen voltát, a tábornok jobbnak látta meghátrálni és Puss-sal együtt nyakra-főre rohantak le a fennsíkról. Ekkor történt, hogy a tábornok csodálkozva kiáltott fel:
– Hol a hor-Dhár?
XXII. FEJEZET.
Árulás.
Igen, a hor-Dhár eltűnt.
És nem sokáig kellett kutatniok az eltűnés okát. Alig értek le a völgybe, borzadva vette észre a tábornok, hogy minden oldalról tolongva és vadul közelednek feléje az éhestekintetű irokézek. Mindegyiknek kezében éles, villogó Kéz-I-rat (az irokézek kegyetlen fegyvere) suhogott.
A tábornok megállt.
Ekkor a Fő-Pin-Cér lépett hozzája és izgatottan súgta fülébe:
– Önt elárulták. A hor-Dhár azt mondta ezeknek, hogy ön Vicla-Pszerkesz-Teő. Meg fogják önt támadni.
Csakugyan, borzasztó roham következett. Fenyegetőző, kiabáló tömeg sűrü falanxa vette körül a tábornokot: a Kéz-I-rat-ok suhogtak.
Sanssou nagyon elsápadt és némán harapott ajkába.
– Végünk van! – súgta Pussnak. – De úgy fogunk meghalni, mint férfiakhoz illik. Add fegyvereimet.
XXV. FEJEZET.
Jönnek a men-Teők!
Igen, úgy látszott, elkövetkezett a vég!
Az irokézek, fennen lobogtatott Kéz-I-Ratokkal egyre közelebb nyomultak: az egyik, akit a többiek Ní-mandnak neveztek, már megragadta a tábornok köpenyét és felemelte karját, hogy beledöfje a Kéz-I-Ratot – amikor rémült kiabálás és zavar támadt a támadók között.
– Jönnek a men-Teők! – ordított valaki.
Egyszerre szétrebbent az embergomolyag: – százfelé rohantak, menekültek a rémült vadak, szétterülve a szélrózsa minden irányában: – csak a jajongó »Pumpa, Pumpa« harci kiáltást lehetett hallani még egy ideig.
És a wigwam túlsó felén robogó porfelhőben megjelentek az első, daliás men-Teők: – villogó szemekkel, kezükben messze kinyujtva maguk előtt a Per-Sely-eket, elszántan száguldottak a menekülők után.
Ekkor Puss megragadta a tábornok karját.
– Meneküljünk! – súgta fülébe.
A wigwam kijárata felé rohantak: – revolvert szegeztek az ellenszegülő pinc-nök mellének, mire az »Még egy álhirlapíró?« legyintéssel átengedte őket. Félóra mulva kint voltak a Rákóczi-fennsíkon.
XXVI. FEJEZET.
Étlen-szomjan a hegyvidék
közepett.
Újabb, váratlan akadályok gördültek azonban a rettenthetetlen férfiak elé.
Kitűnt, hogy vakon és tudtukon kívül egyenesen belerohantak a Csőjavításba; – a Rákóczi-fennsíkot beláthatatlan, égbemeredő bércek és sziklatömbök borították, váltakozva szédítő szakadékokkal. Úttalan utak kanyarodtak a bércek között. Puss és a tábornok napokig, minden segítség nélkül kapaszkodtak a kietlen, vigasztalan sziklarengetegben – és sehol, sehol nem mutatkozott kijárás, menekülés! Már-már úgy látszott, itt pusztulnak el, nyomorban, tehetetlenül.
Egy este utolsó élelmük is elfogyott: – sápadtan, réveteg szemekkel meredtek egymásra.
Egyszerre, mikor át akartak hatolni egy nehéz gránitrakáson – kifogyott lábaik alól a talaj – érezték, amint zuhannak… sötétség borította be a szemeiket… és elvesztették eszméletüket…
XXVII. FEJEZET.
A gejzír.
Mikor magukhoz tértek, mély sötétség vette körül őket. A tábornok tapogatózva nézett körül…
– Egy mély, borzasztó szakadékba értünk, – magyarázta Pussnak – amely a Csőjavításhoz tartozik. Egyre zuhanunk, sebességgel, a föld középpontja felé… Ha a föld középpontja és a mi térfogatunk , akkor a mennydörgős mennykő üssön bele a városi közigazgatásba… ba… ba…
Ismét elvesztették eszméletüket. Tovább zuhantak.
XXVIII. FEJEZET.
Váratlan fordulat.
Mikor magukhoz tértek, mintha ellenállhatatlan áradat ragadta volna őket magával. Sustorgó habok dübörögtek el fülük mellett… Őrült sebességgel vitte őket valami rejtelmes erő… nem tudták hová… nem tudták merre…
Elvesztették eszméletüket.
XXIX. FEJEZET.
Megint a gejzír.
Mikor magukhoz tértek, egy súlyos, csattanó puffanást éreztek csupán: – azután fájó tagokkal emelkedtek fel… Ott feküdtek a Kossuth-Lajos-tartomány elején: és pár lépésnyire tőlük sustorogva csapott a magasba egy szédítő vízsugár…
Egy gejzír vize a Ka-Ná-Lis szakadékon keresztül kihajította vakmerő utasainkat a föld felszínére. Meg voltak mentve.
– És a Filatori-gát? – kérdezte fájdalmasan Puss. De a tábornok titkos izgalomban égő szemekkel fordult feléje és rekedten súgta:
– Minden rendben van. Ide nézz. Látod ezt a piszkos, szürkésárnyalatú vizet, mely itt mellettünk áradoz? Ez a Moso-Ga-Tólé folyam, legfőbb folyója bu-Da-pestnek, mely keresztül hálózza a vidéket. Kövess!
Fejest ugortak. A víz loccsanva fogadta magába és bugyborékolva vitte tovább őket… lefelé… lefelé… keresztül a Kossuth-Lajos-tartományon, keresztül a Korzó-szoroson… le, egészen az Eskütéri-Híd-ig.
XXX. FEJEZET.
Még hat óra.
Kiugrottak a vízből.
– Még hat óránk van! – kiáltott elfulladva a tábornok. – Utánam! Előre!
A Híd felé rohantak. Legázolták a szembejövő, bámuló rablókat, akik cifra és tarka ruhákban, lustán üldögéltek a part hosszában – fülükben, kezeiken szén- és kenyérdarabokat és más drágaköveket fitogtatva.
– Még hat óra! Utánam! – ordított a tábornok.
Felugrottak a hídra.
Ekkor egy borzasztó vad állott előttük. Torkon ragadta őket és reájuk üvöltött.
– Híd-Pendz! – kiáltotta.
– Eressz! – mondotta kétségbeesve a tábornok, sejtvén, miről van szó. – Eressz!
Visszalökték őket.
– Nincs átmenés! – mondta a vad.
A tábornok zuhanást hallott háta mögött. Vér borította el szemeit. Hátra fordult.
Puss, a derék, hűséges szolga, holtan feküdt lábainál. Kétségbeesve, látva, hogy minden hiába – hogy el nem érik a Filatori-gátat soha: – egy pohár bu-Da-pesti Ivó-Viz-et nyelt le, ezt a borzasztó mérget – és meghalt.
XXXI. FEJEZET.
Egy test, egy lélek.
Halványan, szótlanul, összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal állt ott a tábornok. Ime, néhány lépésnyire céljától végleg meghiusult nagyszerű terve.
Habozása nem tartott soká. Hirtelen elhatározással, rekedten fordult egy mellette álló hor-Dhárhoz.
– Milyen víz ez itt?
– Ez a Duna.
– Hol végződik?
– A Fekete-tengernél.
– Jól van.
XXXII. FEJEZET.
Végszó.
19… julius 21-én d. u. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos mosollyal ült londoni szobájában a mylord.
– Öt perc mulva jár le a terminus – dörmögte. – Akkorra itt kell lenni Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatori-gátat. Tekintve, hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Duna-parton, nem hinném, hogy… Egy-kettő… három… négy… ö…
Csikordulva nyilt ki az ajtó.
A tábornok belépett.
– Ön az! – kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt és ragyogott az egészségtől.
– Igen, én vagyok az!
– De hiszen a Híd-nál… Elérte a Filatori-gátat?
A tábornok büszkén szegte föl fejét.
– Elértem. Már-már úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a Híd-nál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra és a keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz-tojása. Megkerültem a Fekete-tengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Híd-on akartak átjutni Bu-Dá-ra és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak… nem engedték át őket… Híd-Pendzt mondtak ki rájuk… Szegény… szegény… Puss!…
És egy könnyet törült ki szemeiből.
– No és? – kérdé izgatottan a mylord.
– Nos, – mondotta ünnepélyesen a tábornok – tegnapelőtt tűztem ki lobogómat a Filatori-gátra! Ime, itt!
És egy darab gátat tett le az asztalra.
– A kezét! – kiáltott elragadtatva a mylord.
És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25° 47′ 11″, a Hosszúság 2° 3′ 11″ és a Butaság 400°-a alatt.