Görbe tükör

(Sörluk Nipp Nock detektiv emlékirataiból.)

I. FEJEZET.
Gyilkosság! Gyilkosság!

Papirjaimat rendezgettem éppen a szoba hátterében, mikor egyszerre kinyilt az ajtó s megfordulva, nesztelen léptekkel láttam közeledni barátomat, Sörluk Nipp Nock-ot, a magándetektivet. Mereven rámszegzett szemekkel két és fél percig csöndesen szemlélte a háta mögött elhelyezett spanyolfalat, azután halkan, zápfogán keresztül fölnevetett.

– Well! És még egyszer well! – mondotta és leült. Nekem a hideg borzadály futott végig hátamon, de legyőzve magam, azzal a régi barátsággal szólítottam meg, mely, mint olyan.

– Honnan jössz? – kérdeztem, de rögtön tudtam, hogy nem mondok igazat. Sörluk hirtelen, oldalt rám nézett, aztán közönyösnek látszó hangon egy összehajtogatott ujságlapot vett ki a zsebéből. Figyeltem. A rendkívüli ember egyik fogára apró gummi-golyót kötött azután megnyalta az ujságpapir szélét.

– Semmi eredmény – mormogta. – Semmi eredmény

Megszagolta a betüket és szomoruan mosolygott.

Kezdtem kiváncsi lenni.

– Mi az? – kérdeztem.

Ő válasz nélkül és némán rámnézett, azután egyhangú ridegséggel kezdett beszélni:

– A cipőd jobb sarka éppen olyan fekete, mint a balkezed kis körme. Nem voltál te ma a Gőzgép-utca 79. számú házában egy államvasuti hivatalnokkal?

Majdnem leszédültem a meglepetéstől.

– Nem, – mondottam bámulva – honnan tudod?

Fáradt mosollyal legyintett.

– Ó, kérlek, igazán végtelenül egyszerű. Semmi az egész. Egy kis megfigyelés: semmi különös dolog.

– De mégis… ez hihetetlen! – törtem ki. – Honnan tudod, hogy épp a 79. számú ház alatt nem voltam?

– Magad is csodálkozni fogsz, oly egyszerű. Látod, mikor idejöttem, a lépcsőn találkoztam egy öreg asszonnyal, akinek egyik pupillája kerek volt. Az öreg asszony férje gázgyári munkás és lent az utcán kőburkolat van. Tegnap tizenhetedike volt és csütörtök. Már pedig csütörtökön szoktak lenni a lóversenyek… Az összefüggést, azt hiszem, most már nem nehéz kitalálni…

– Nem – rebegtem bizonytalanul.

– No, akkor nem is folytatom.

És keresztbefont lábakkal, dobolva nézte a mennyezetet. Bámulni kellett őt.

– És mi van az ujságban? – kezdtem újra a társalgást.

– Olvasd, – mondotta és felém tolta a lapot. – Well, érdekes eset. Well, well.

Az ötödik lapon, a »Vegyes« rovatban, a következő hírt pillantottam meg:

– Nos? – kérdeztem izgatottan Sörluk barátomat.

– Nos, – mondotta és nyugodtan dugta zsebembe kezeit – nos, a rendőrség ostoba. Én csak egyetlen tényt tartok az egész ügyben feljegyzésre méltónak –

– És ez?

– És ez, – mondotta Sörluk és közel hajolt fülemhez – ez az, hogy a »Träumerische Stunden«-t nem is Chopin írta.

Hirtelen felállt és zsebéből egy százméteres kötelet, egy teljes tenoristaálöltönyt, két fogpiszkálót, 4–5 ismétlő browningot, egy ismétlő bulldogot, egy ismétlő foxterriert, egy ismétlő tolvajlámpást és egy ismétlő elemi iskolai tanulót rakott ki, megnézte őket, azután ismét visszatette.

– Well. És most gyerünk a pincébe.

Végigmentünk egy szűk és keskeny folyosón, melynek regényünk e helyén abszolut semmi értelme nem volt. A falakról kísérteties zöld fényben csepegett a nyirok és hideg, nyirkos gyertyák sercegtek lefelé. Sörluk Nicht Noch barátom mereven haladt oldalamnál, közönyösen fütyörészett, egyik kezével a mennyezet, másikkal a padló vonalát tapogatva, amint elhaladtunk. Egyszerre megállt, visszarántott engem és szinte a megtévesztésig hűen utánozta a nilusi krokodil sajátságos, csicsergő hangját. Egyidejüleg háromszor hallatta a »well« szócskát.

– Ez Bleyweisz, a gonosztevők királya, – suttogta nekem és mereven egy pontra szegezte szemeit, melyeknek üregéből e percben két éles távcső jött ki. – Ez Bleyweisz, akit sikerült félrevezetnem. Majdnem felismert, de szerencsére eszembe jutott ez az ötlet s túljártam az agyafúrt fickó eszén. Sikerült vele elhitetnem, hogy csak egy krokodil vagyok.

Bámulva és csodálattal néztem e rendkívüli emberre.

– Figyelj! – szólt. – Meg fogok nyomni egy gombot és csakhamar az utcán leszünk.

Visszafojtott lélegzettel várakoztam. Sörluk Noch Nicht nyugodtan, háromszor megnyomta egyik nadrággombját, melyet különcködő szokásból mindig a mellénybe szokott bekapcsolni. Egyidejüleg erősen megragadta karomat és futva ragadott magával mintegy 15 lépcsőn keresztül. Még egy szűk folyosón, azután még egy lépcsőn mentünk fel, feljöttünk a pincerácshoz, dörömböltünk a viceházmesternek, hogy nyisson ki: – és ime! két perc mulva csakugyan kint voltunk a Retek-square-on, ahova a bérház kapuja nyilt.

Sörluk nyugodtan visszakapcsolta a gombot, s mintha semmi sem történt volna, hidegen fordította felém arcát.

– Egyelőre túl vagyunk minden veszélyen – szólt. – Ha a legközelebbi utcasarkon sajt-szagot érzünk: – akkor nyugodt vagyok: Bleyweisz-szel, a gazfickóval egyelőre leszámoltunk. S most elmegyünk a rendőrségre, a Dohány-streeti gyilkosság ügyében.

II. FEJEZET.

A rendőrségi épület előszobájában izgatott szaladgálás töltötte be a legkisebb zúgokat is. Sörlukkal egy csapóajtón keresztül érkeztünk és azonnal a rendőrfőnök szobájába léptünk.

– Nem adhatunk semmi felvilágosítást – mondotta hűvösen a rendőrfőnök.

Sörluk egy röpke pillantást vetett rám, melyből azt olvastam ki, hogy a rendőrfőnök régi ellensége neki, mert 1903-ban egy nyomozás alkalmából, melyben a rendőrfőnöknek nagy, de eredménytelen szerepe volt, ő, Sörluk két perc alatt oly megoldást teremtett, hogy a rablógyilkos a kérdéses bűntényen kívül még 2½ vérfertőzést, fojtogatást, házasságszédelgést és egy terc kasszát vallott be.

– De mégis, – firtatta tovább Sörluk a rendőrfőnököt – hogyan kezdtek hozzá a nyomozáshoz?

– Nos, – mondotta most már mérgesen a rendőrfőnök – hiába gúnyolódik, mert ezúttal igazán széles és biztos rendszerű a nyomozásunk. Először is két detektivet küldöttünk a tett színhelyére, hogy abban az esetben, ha a gyilkos, esetleg a kiváncsiságtól hajtva, visszatérne a holttestekhez – azonnal letartóztassék. Azután apróhirdetéseket tettünk közzé, melyben felszólítjuk a gyilkost, hogy este 6 órakor piros szegfüvel jelenjék meg az Erzsébet-tér sarkán és cselből azt írtuk, hogy egy barna, milliomos hölgy várja ott, aki szereti őt. Azután telefonáltunk a katonai sorozóbizottsághoz, hogy a beérkező ujoncokat vegyék külön vizsgálat alá, mert bizonyos, hogy a gyilkost most már két napja furdalja a lelkiismeret, amit a katonai orvos könnyen felismer a fúrás mélységéről, s így, ha a gyilkos az ujoncok közt van, azonnal letartóztatható. Végre az összes lapokban közzétettük, hogy a nyomozást ÉN vezetem, mire a gyilkos annyira elbizakodik és megörül, hogy a »Csuhaj, csahaj, szabad a madárka« című népdalt énekelve, féllábon végigtáncol az Andrássy-úton, amivel elárulja magát. Azt hisszük, ennyi egyelőre elég lesz: – ha ezekre sem jelentkezik a gyilkos, akkor úgyis oly elvetemült gonosztevővel van dolgunk, akit a jóistenke majd megbüntet, miáltal a tárgyalás ránknézve végleg befejezettnek tekinthető.

E szavak után a rendőrfőnök sírva kezet csókolt önmagának és szeretettel végigsimítva szépen kifejlett tábeszét, visszadúgta hátgerincébe.

– Jól van, – mondotta Sörluk, mialatt a rendőrfőnököt kerekes széken elvitték – küldjenek egy szakasz lovasrendőrt délután négyre a Rombach-streeti ház elé.

III. FEJEZET.

Sörluk Nack Neck, a félelmes detektív, ezután jéghideg nyugalommal még kétszer ismételte a »well« szócskát, mely magyarul annyit tesz: »Minden füzet ára harminc fillér, tessék mutatványszámot kérni.«

– S most meg fog kezdődni a rémes hajsza – így szólt, keresztbefont karokkal s hidegen szívta tovább a »Jenki Doodle« indulót, melyre csak az imént gyujtott rá. Nekem csontjaimban megdermedt a vese.

– Menj nyugodtan előre addig a házig – szólt most hozzám – és várj meg, kissé át fogok öltözködni. A kapuban felfelé vezető lépcsőket fogsz találni: ezekre felváltva rakd előre jobb és bal lábadat és mitől se tarts. Ha az emelet bal sarkán nem áll két elemi iskolai tanuló, hátul összenőve, well, well, akkor menj be az előszobába, ha ellenkezik, lődd le, mondd, hogy én mondtam. Azután észrevétlenül csússz be a szekrény alá, állj fel és gondolj a vízipapra, míg megérkezem.

Sörluk erre hirtelen megnyomott egy gombot és egy elsőosztályú bőrsülyesztőn keresztül eltűnt szemeim elől. Vegyes érzelmekkel indultam a kérdéses ház elé, mikor a sarkon túl hirtelen egy pólyába burkolt csecsemőt pillantottam meg, amint a kerítésen észrevétlenül átsurranni igyekezett.

Megfordultam és az utca másik felén siető léptekkel láttam közeledni Sörluk húsz év óta halottnak vélt öreganyját. Beszédbe eredtem vele a régi időkről, mikor egyszerre csak látom, hogy az előbbi csecsemő súlyos léptekkel jár fel és alá az utca másik felén és folyton felénk pislog. Viselkedése különben is gyanus volt, mert mindig közelebb jött s még azt is feltűnőnek találtam, hogy két revolver volt mindegyik kezében, melyekkel folyton lövöldözött ránk. Mikor már a tizenötödik golyó jött éppen a hasamba, figyelmeztettem az öregasszonyt.

– Csak maradj – súgta felém hajolva Sörluk (mert ő volt az öreg asszony, mint később megtudtam). – Ez Bleyweisz, a vén róka! De engem nem vezet félre furfangos álruháival, well. Várj itt egy percig, figyeld az embert, közben azonban tégy úgy, mintha elmennél. Visszajövök és végre karmaim között lesz a gazfickó! – A nagy detektív erre öregasszonyos léptekkel és kalarábét árulva a szembejövőknek, eltűnt a kanálisban.

Alig tűnt el Sörluk a kanálisban, amikor az egyik utca felől máris nyugodt és ravasz léptekkel egy szarvasmarhát vettünk észre. Azonnal felismertem: Sörluk volt. Felkiáltottam!

Bley weisz egyenesen szembefordult vele és már messziről kiabált:

– Sörluk, maga vén csaló, azt hiszi, engem félre lehet vezetni az ilyen faksznikkal? Mi lesz a számlával?

Izgatottan figyeltem, hogyan veti rá magát barátom a furfangos gonosztevőre, aki végre karmai közé került. Legnagyobb meglepetésemre azonban Sörluk egyszerre megfordult és lábait egy váratlan mozdulattal ravaszul két nyaka közé szedve, hideg nyugalommal nyargalni kezdett, ellenkező irányban, kitűnően mímelve egy olyan ember modorát, aki nagyon fél a szabójától és inkább elszalad és úgy rohan, mint a veszett fene.

Pillanat alatt átértettem szándékát. Tudván, hogy Bleyweisz, a népligeti prerik furfangos vocabulary-ja, esetleg könnyen elmenekülhetne még, nem veti rá magát rögtön, hanem megkerülve a várost, hátulról támadja meg, mikor nem is sejti. Megdermedt bennem a vese velővel.

Ami ezután történt, azt Sörluktól tudtam meg később.

Sörluk körülbelül egy félóráig szaladt még, amikor egy előre elhelyezett almacsutkában szándékosan orra bukott. Ám e pillanatban sülyesztő nyilt meg alatta és ő a mélységbe zuhant.

Azonnal tisztában volt a helyzettel, Bleyweisz cinkosainak hálójába került.

Ketten megragadták és karjait többször nyaka köré csavarva, több csomóba kötötték a hátán. Füleit összevarrták feje fölött, sarkára sodronyt erősítettek és szájába két vánkost, egy dunyhát, egy lepedőt, egy csíkos cihát és két hálóinget tömtek, a hozzávaló gombokkal együtt. Ezután fejjel belelógatták egy lavor vízbe, melynek fenekén szimbolikus költemények áztak.

– Igy fogj ki rajtunk máskor! – mordulta mellette egy gúnyosan kacagó hang. – Végre végeztünk veled és átkozott furfangoddal. Mi most elmegyünk, de ez a víz óraművel alulról spiritusz által forraltatik s húsz és fél perc mulva két tizenkét lóerejű motor beleidbe sajtolja a modern költeményeket. Emellett egy másik gép véredényeidbe oltatlan meszet fecskendez, ettől vérelmeszesedést kapsz, mely lassan, de biztosan öl.

Ezek után a cinkosok vad hahotával távoztak.

Sörluk egyedül maradt és most már biztosíthatjuk olvasóinkat, igazán nem volt menekvés, úgy éljünk. Sörluk hidegen nyult zsebeibe és megnyugvással tapasztalta, hogy bőrtokba rejtett lélekjelenlétét nem vesztette el. Fagyos egykedvüséggel várta a halált, remélve, hogy tőle újabb részleteket tud meg. Most vége. Igy telt el egy perc. Két perc. Öt és fél perc. Hét és háromnegyed perc… Nyolc… perc… Ki… ki… kilenc perc… Tizenegy és fél… pe… pe… pp… Ti… ti… zenegy… (na most! Aufpasszen, tisztelt olvasó!)… Tizenöt perc!!!!… –? –? – – – (Tessék húszig számolni és aztán nyugodtan elájulni az izgalomtól, mert ennek a fejezetnek ez a vége.)

IV. FEJEZET.
Véres csontváz a gázcsőben.

Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.

Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam. Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.

Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.

– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.

– Igen.

– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti gyilkosságról van szó.

– Mivel szolgálhatok?

– A holttestet szeretnők látni.

– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én vagyok az.

Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit tenne ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.

– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan – tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.

És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.

– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját, mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan így szólt:

– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.

– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.

A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett.

Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:

– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.

Ránéztem, de nem értettem.

– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére: egy holttest nem járhat és beszélhet!

– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság gyult. –

Mindjárt éreztem én ezt!

Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa alatt állt és pénzt olvasott.

Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt. A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos nyakcsigolyáját.

A gázlámpa Sörluk volt…

Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között, melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült a rendőr is, akinek Sörluk átadta a fiatal holttestet.

– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt már többször büntetve volt.

A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított, hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett hozzánk és kezet fogott velünk.

– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon függött?

– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.

– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint haragudni fog a kiadó…

Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak. Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.

– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?

Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen nekiiramodott.

– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a nyomorult cinkos!

A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.

– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.

Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire. Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve sülyedtek lefelé.

Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a nagy detektívvel.

– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?

– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.

Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás regényt.

– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona. Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el engedi fogni magát.

Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után savanyuan nézett a nagy detektívre.

– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell fogni a Rombach-streeti gyilkost.

– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki fogom mutatni, hogy nem is történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam ki az egészet.

Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt és meghökkenve ütött fejére.

– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?

– Miféle tüdőcsúcsokkal?

– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?

– Mi az?

– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«

– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik ezeket a komisz detektívregényeket írják.