BRÓDY SÁNDOR,
A JÓ SZAKÁCS.
Pesti szakácskönyv.
Irja: Főzőcske Kenyéri Sándor.
Most, bocsánatot kérek – itten, azonban – pesti nagy kérdés, igen szép kérdés, nem nagy, de talán véglegesen fontos emberi életben, pesti kenyérdagasztás.
Urakkal – jó, nem késő – beszélgeténk pedig róla, a Wekerle Sándorral s igen megkivánkozák a dalmahos pohakenyeret, melyet megkészíteni ajálkozék.
Vállalkoztam rá, hozattam csöbröket, kettőt, megkenetém fenéken egy-egy vajakkal. Hagytam vajat, puhának, lisztet, nem pozdás gezice nélkül azonban, vala benne malosa, hideg tüzön resteltem, nem nagyon, habbal. Pohhal sült kicsinnyég, kenyérke. Zöldséget, zsiros marhabőrt nem kíméltem váltig. Bele lisztes darát, burgonyavállasat, miegymást. Ették vala azok jóízüen, burgonyával, hideg miegymást, vörösmiegymást, fogmiegymást. Melyre öntöttem vizet, hét tálakból, azon nedvesen. Jövének pedig Jerusálemből, miatyánk ki vagy a mennyekben. Ite missa est. Gloria in excelsis Deo, Semáj Izráel.
Azért kappanhaluskát, melyet főzni nem tudnak Pesten, készítettem olybá. Kihez ha nem értenek mások, nem csodálatos, értelmes. Ki értene kappanhaluskához, ha nem én, Az Ujság munkatársa? Melyet egész életemben ugyan egyebet nem csináltam, ha kappanhaluskát. Mert ujságírók – fiatalok, de gusztusosak – írnak hireket, azon riportokat is írják, darabokat s – szerelemmel – írván írnak könyveket egybe. De kappanhaluskát, szépnek – kissé epedőnek is – főzni így gondoltam vala.
Puha zsiradékot fejjel kissé gyömöszlök, puhán becézem edénybe, kedvellik nők, kövérek nem nagyon. Utána istentisztelet a budai Mátyás-templomban. Kispapok, kedvesek, piros pozsgával. Pozsgás vereshús, csöpögehaluska.
Azért tisztelettel étlapot ilyet ajánlok pesti kis házakban, izelítőleg.
Pozsga.
Pagonykahúsocska.
Barnalében borsó.
Rozsdás vastányéros.
Rostonfőtt.
Feketeretekecske, de bőrízzel.
Ürü-lé.
Repce-pogácsa, jómódon.
Szűz-süle, forrón.
Fekete, sötéten.
Folyékony kávé, édes cukorral.
Tehénbor.
*
Asszonyom, még azon panaszkodik, kályhájában ha nincs alkalmatosság főtt áfonyáshús készítésére. Mely nélkül élni vajmi nem lehet.
Nagy kérdés. De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt, áfonyáshúsnak? Melyet csak egyfélekép készíteni másként nem lehet. Erről is kellene még gondolkodni.
Mert vegyen, asszonyom, régi vaskereskedőnek amollyan zöld rézlécet, felínyel, melyet konyhájában állítván fel, áfonyáshússal élteti. Poros borsport ha elkeversz belé, jóízeket nyer általa férjnek. De az áfonyáshússal még mindig nem tekintenek érdeket nálunk, eléggé. Kávéházak, éttermek, azzal foglalkozni nem akarnak. Hadügyminiszteri engedély, asszonyság, hadügyminiszteri engedély. Az áfonyáshús azonban még nem készítődik nálunk amúgy, ahogy.
Hogy mondja, asszonyom? Hogy haldoklik becses férje? Hogy gyermekei kolerában feküsznek? Hogy éppen most dült össze a ház? Hogy a vízvezetékcső megrepedt? Hogy a lift fölesett a negyedik emeletre?
Ne zavarjon, asszonyom. Az áfonyáshús, gyömbér-mártással készül, nem nagyon, inkább melengetve, bő lével.