A LIPÓTVÁROS TÖRTÉNETE.
(Multja, félmultja, jelene és folyamatos jövője, az összes hajtogatásokban, tárgyas ragozás.)
Ősidők.
A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal terült el, aki innen írta »Egy régi szinész vallomásai« című humoros cikkeit a »Pesti Hirlap« c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella vagy Ronda Ella és a Német-szinházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: »Én, kérem, ezt nem tudom elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi társulatnak.
Honfoglalás.
A mult század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler) Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért. Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a pausálé alatt is részvényeket gondolt és kibuktatta Szvatoplukot az igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a fehér lóval.
Őslakók.
A Lipótváros őslakói a keresztes háboruk idején özönlöttek át a szomszédos Erzsébetvárosból és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: – zsúrjaikat a mai börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és kanca-teát szolgálva fel a párduc- és medvebőr-szmokingos (Lechner) Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a »Kol Nidreh« és »Manis Tanu« ciklusból, azután rendesen egy (Teichner) Táltos, vagy Utáltos nevü fiatalember jóslatokat mondott a távollevő jóbarátom kitaposott beleiből. Irni nem tudtak (de mégis írtak). Harcmodoruk igen szeszélyes volt: – elleneiket »hujvé, hujvé«, egymást pedig »ich geb«, »ich nehm« kiáltással rohanták meg: – néha hátrálást színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés és hirlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal valának.
Ősnyelv.
Igen sajátságos a nép ősnyelve: – anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ú. n. »bonne«-okra bízták, akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a zsengéket: – ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák »französisch« névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párisi tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az ungrissel, vagy ungárisch-al (magor, magyar) gazdagodott az eredeti zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé átalakítva és kottába szedve; így például a magyar »no!« indulatszót meg is zenésítették.
Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor is elvesztették az »r« betüt, amelyet mind a mai napig nem tudtak megtalálni.
A mai Lipótváros.
A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos-utca, Börzepalota, déli korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos-utca végén: – e ponton főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a Rákóczi-út bérceire és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.
A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze: – e célra külön, bekerített hely szolgál, az ú. n. Duna-korzó, ahová délben és este behajtják az egész lakosságot és két oldalt lánccal lezárják, hogy ne szökhessenek ki. Megindító látványt nyujt ilyenkor a szegény, szorongó tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia szókat adva ki.
A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma, sajnos, csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák.