Görög tüz: Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol

A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben s a mezőkön a juhok kolompja csengett. Agyában oly zürzavar volt, mint mikor valaki nehéz álmokat lát s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, a mint fejével hátracsüggött, földet seprő hajával minden perczben gátolta lépteit, nem tudott tőle haladni; épen úgy, a hogy álmában akar az ember futni és nem tud.

Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornáczoszlopához volt kötve egy paripa. Saját cserkeszlovára ismert benne. Vagy inkább a paripa ismert ő benne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt nem is egyedül, hanem egy félhalott leánynyal az ölében. Hová lett az oszszet útitárs?

Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.

Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott cserkesz-lovak egyike utána talál a másiknak s ráhagyta magát a lova ösztönére. A leányt oda fektette maga elé a nyeregbe.

A paripa a Tamera vára felé tartott.

Félórai futás után, a mint visszatekintett Riumin az elhagyott falu felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, a mint a fanatikusok által fölgyujtott templom égett. Azok szavoknak álltak: «elmondhatod a hatalmas czárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, melyeknek férfiai így tudnak meghalni».

VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról s az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Mind meghaltak? Ez volt az első szava a leánynak.

– Kik? kérdé Riumin, bámulást tettetve.

– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!

– Álmodtad azt, szólt Riumin. Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e velem jönni?

A leány azt felelte rá «nem».

– No hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe s kapaszkodjál belém.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. A hová a lovam visz.

Az pedig a Tamera várához vitte vissza őket.

Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.

A paripa nyeríteni kezdett és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az oszszet itt vár rám, mondá Riumin s örült neki, hogy ismét rátalál útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott azután meglelte útitársát is.

De minő állapotban.

Az oszszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata előtt s nem birt megmozdulni.

Se megmozdulni, se nyugton maradni.

Mert a mellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem birta, minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé, arcza zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva.

– Mit csinálsz itt? kérdé ijedve Riumin.

– Nem látod? Haldoklom.

– Mi bajod?

– Nem hallod? A békák!

Három-négy sárgahasú, kékzöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein s fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: «ülüm, ülüm chva!»

– Megkaptad a hideglelést? szólt Riumin, odatérdelve mellé.

– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.

– Mit kivánsz? Mit tegyek veled?

– Megcsinálod számomra a «gurbánt», s belefektetsz szépen.

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal. Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így meghalni. Moszkókat és oszszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél óra mulva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak, mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy kőben elbotlott, s végig zuhant a földön, akkor aztán még hanyatt fordult, a két karját szétterjesztette, és elcsendesült.

Riumin odasietett hozzá.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurczolta a bajuszos goszpodár. Még visszajön. Aztán Weljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert meghalt.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott utitársa számára. Mikor beléfektette, kivánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, a mit ő egy hosszú hadjáratban vivott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld alá, visszavette s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A mult éjjeli virrasztás és a kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl akart kelni, de a feje oly nehéz volt és a karjai, mintha mind ólomból volnának. Torka ki volt száradva és szemei égtek. Hátán borzongó hideg futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek köröskörül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpanggalylyal hajtotta arczáról a muszkitókat.

– Úgy fázom! rebegé Riumin. Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék! Oh bizony az olyan rém volt, a mitől illik félni. Ugyanaz a rém, a ki Tagánrogban I. Sándor czárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg lehellettel: «jer velem! szíved fölött orgyilok függ! nekem van egy jó kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!» És a czár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehellete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával; azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett oszszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ő vele bánni, az idegennel?

Ime tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal, e földnek a lehelletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, a mely annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak a nélkül, hogy ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt támasztva egy sziklához, meg a baltáját s eltünt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itt hagyott, mondá magában Riumin; tudja, hogy ragályos beteg vagyok s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

És aztán várt visszatértének neszére.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tünnek fel, a miknek végét nem lehet várni.

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt. Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párducz volt.

Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével.

Egészen odajött a bozótból s farkával csapkodta az oldalait.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bir. Riumin a párduczot királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak kerülgette óvakodva, s fejét lehajtva a földre, boszúsan ordított.

A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.

Ott voltak az övében a pisztolyai s ő hagymázos viziójában erőszakosan azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy a pisztoly nem akart elsülni, magában kiáltá a fegyver helyett «bumm!» aztán «nesze! dögölj meg!» De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly elsülni, a dúvad megdögleni.

Akközben magában kiszámítá, hogy a mint a körüle rakott tüzek kialszanak, a miktől a párducz fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, a mit olyan nagyon kivánt maga előidézni, de nem tudott, egy dörgő ropogás szólalt meg közelében s azzal a szeme közé néző dúvad felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva, a fejét a földhöz verve s utoljára görcsösen elnyulva. A másik perczben előrohan a bozótból az eltávozott leány, nem, – egy másik leány, egy dühös, szilaj mænád, kiben nem lehet az előbbeni szelid, szenvedő, összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s a mint a termetét fedő lepel övébe fel van tűzve s térdeit és lábszárait fedetlen hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival s a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducznak a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.

Riumin bámulva nézte ezt a visiót.

Ez a «másik» leány nem sokat szemérmeskedett előtte a miatt, hogy egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehuzta róla felső öltönyét, szétnyitotta mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles faleveleket rakott homlokára átkötve iszalag-gúzszsal, s gyógyfüveket rágott össze fogai között, mint a hogy az ősmajom készíti a primitiv gyógyszert s azokat tömte a beteg szájába. S Riumin érzé, hogy az égető tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában, jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a «másik» leány, lehuzta a hátáról az ingét, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végig zsurolni azzal a levágott párduczfarkkal, s ökleivel dömöczkölni, dagasztani, míg a kinzó borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy izzadásba jöjjön.

Egy perczig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány percz mulva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán neki állt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki, s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két darab fából castagnettet csinált és azokat verve, elkergette az alkalmatlan halálhirnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel s elbujtak oduikba.

Riumin most már nem fázott; hősége volt.

– Szomjazom, rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése elárulá azt a leány előtt.

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a «második» leánynak a visszatértét; aztán egyszer csak visszajött az «első» leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe, (az erdők toilettje pazar!) s az öltönyt képező lepelnek egészen más ránczvetése volt mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arcza is a régi szelid kép. Két kezében egy kosarat czepelt, a mi venyigéből volt fonva hevenyén, még zölden s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete fürtökkel, a miket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, a hol a szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, a mit az Isten adott. Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, a mi mind olyan jól esik.

– Adj még többet! lihegé.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arcza. Hogy úgy megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyujtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett s látta, hogy az a maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

– Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, a mit annak a másodiknak mondtam, gondolá magában Riumin s aztán valami édes zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb elalszik, mint a teste. S e félébrenlét alatt folyvást látta maga előtt a leányt, a mint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette s takargatá a beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a takaró alól s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette s a szájával lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkinálta a szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin s abból csak későre ébredt föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is ott térdelt előtte.

– Éhes vagyok, mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)

A leány örömtől ragyogó arczczal tapsolt kezeibe.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyujtani a kezeit s a pisztolyát is meg tudja már ragadni s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint, azon törte a fejét, vajjon mit fog neki enni hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető. (Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt s előtánczolt ismét az a «másik» leány. A haja megint másképen volt felcsavarva s összekötve egy páponya-indával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános gyümölcssikjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengetyű, ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett, valami hat-hét fáczánnal, a mik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, a mik ellenségül támadtak rá minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes) s alig birta őket elverni magáról.

– Lőjj hát közéjük! kiáltá Riuminhez.

Oleg felemelte a pisztolyát s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte, a mivel leple meg volt töltve, egy sereg fáczántojást.

– Lásd, ez fog neked majd jól esni.

Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.

Izméne három fáczántojást egymásután a forró hamuban lágyra főzve, megitatott Riuminnal; a ki ennél nagyobb delicatesset sem a «téli palota» estélyein, sem a maison dorée lakomáin nem izlelt soha.

– Lásd, már meggyógyulsz, ha jól esik az evés.

Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ez után.

– Izméne! sugá a leánynak: légy te nekem testvérem.

A leány mosolygott, a fejével bólintva inte s megcsókolta Riumin ajkát.

És Riuminnak már jól esett a csók.

Talán igazán felgyógyul még?

Most ismét mély álomba merült, s a mit azalatt összeálmodott, azt mind olyan elevenen látta, mintha ébren élné át.

Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre, prücsökczirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek; semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai átszürődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszinnel fátyolozták be azt a tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte perczét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak teremtve lenni.

Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.

– Izméne, szólt a leányhoz: légy az én szentem!

Izméne oda térdelt melléje.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, a mi lelkemet terheli.

A leány úgy tett.

És aztán Riumin meggyónta neki mind azt a bünét, a mi őt ez útra hozta. Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány megtudta, hogy ki ő és miért jutott ide?

És már most itt vagyok, és nem mehetek tovább, suttogá tovább a kór. Lefeküdtem és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukazusban sas elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. A helyett tedd meg azt, hogy törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja a Szemes folyam, meg a «leányok útja». Ott keresd föl a fővezért, Weljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, a mit kezedbe adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy kötelességem teljesítésében haltam meg. A mennyit a rám bizott föladatból megtudtam, kezdetnek elég: jöjjön a nyomomon más tovább. Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy nő, egy férfi, meg egy kis gyermek arczképe. Te már tudod, hogy kik azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak. Menj, a míg reájuk nem találsz azokra, a kik az óralapon le vannak festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg nekik, hogy az én hugom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S beszéld el nekik, a mit felőlem megtudtál. Úgy-e, így fogsz tenni szentem?

– Nem fogok így tenni, mondá rá Izméne. Eszedbe se tartsd, hogy meghalj. Én nem engedlek. Két nap mulva semmi bajod: tovább megyünk. Hiszen Isten vigyáz te rád. Hogy az oszszet kalauzod meghalt, az Isten gondviselésének tanusága. Ha ennek a kiséretében mentél volna tovább, a legelső adighé aulban fölismerték volna. S tudod, hogy mit csinálnak az adighék, ha egy kémet elfognak, a kiről megtudják, hogy orosz tiszt? Lehúzzák a sarkáról a bőrt s az eleven husra egy darab, sertéivel befelé fordított disznóbőrt kötnek s azt mondják, «már most szaladj, ha tudsz!» Az oszszet kisérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni énekes. De ha én leszek a kisérőd, az egészen más lesz.

– Te akarsz az én kisérőm lenni?

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, a hol az ötvösök városai vannak, a városok, a mik térképeiteken meg sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyencze.

– Kegyencz leánya voltál? s mégis oly iszonyuan föl akart áldozni!

– Hát hiszen épen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. A mit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, a kit előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt szerette még minden ember!

Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta?

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. A hány völgy, annyi népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok, sapnuchok, catuchaiczok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták, galgárok és jezidek, egész az Udi országig, a hol a gazdag és hatalmas szuánok laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu s annak a czárja erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai khán és mullaló. Ők egymás között folytatnak harczot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek volnának. S azokon túl az Elborus déli oldalán laknak még a tsúsok, psávok, chewsárok, a kiknél nem jártunk. S tulnan kelet felé lakik a csecsencz nép, a kabardi, a kikkel már harczoltatok, a lázi, a kit már legyőztetek, az avar, a kit már elcsábítottatok.

Az érdekeltség, a mit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal, hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?

– Igen. Én eltanultam dalaikat, tánczaikat. Ismerem az egyes népek hőstörténeteit, a miktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és tánczol, ők csak zenével kisérik; a mely énekes a «beke» (nemes) névre akar érdemes lenni, az így tesz: azt megünneplik; a melyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy dagesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, a ki tánczolva, dalolva kisér majd.

– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! suttogá bámulva Riumin.

– Ha a czár így parancsolja, rebegé Izméne, meghajtva a fejét. («Czar kazál!» E szó az alpha és az omega az orosz ábéczében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez! Oroszország a maga számüzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra, a hol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a czártól, mint a cserkeszektől, huzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, a ki még nálánál is határozottabban gyülöli a moszkót s a közös harag alapján barátságot köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elől az üldözött fanatikusok, a skoptsik, chlistik, moraltsikok, a kik fegyvertelenül, fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhivők a kettős kereszttel és a congrevröppentyükkel.

Ez alatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal, mint tánczosnőt. Nincs egy öltözeted, a miben emberek előtt megjelenhess.

– Csalatkozol. Épen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi «beke», nem ad a rabnőjének más öltözetet, mint a «csadrit». Ez az, a mi engem körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, a milyen a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párduczot, s annak a bőrét ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, a hogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs kezéről került a párduczbőr. Legfeljebb elől, a vállon, a hol a párducz karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párduczról azalatt, míg Oleg szunnyadt, az a «másik» leány lehuzta a szép tarka köntöst s kifeszíté száradni a napra.

Az a «másik» leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás bacchansnői palást s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő két előlába a párduczhüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes Alexandre Newsky gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből s kaczagott gyönyörüségében. S ezzel a kaczajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a regékből tovább, a miket Izméne, melléje lekuporodva, s térdeit kezei közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett, a kinek ő kegyencz gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuch asszonyokról, kik a csatákban kelevézzel, saskával harczolnak, s hogy elvegyék az ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt neki Manszur Éliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi harczokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen folytatják ivadékról-ivadékra a vérboszu harczát; a jezidek lakomáiról, hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az asztalkendőjét; a hegyektől eltemetett városról, melynek utczáit ma is be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyresidentiáról, Aniról, melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér, rózsaszin és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem lakik benne ember. A régi királyok óriási arany koronáiról, mik semmi emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban fölakasztva; a muriditák «naib»-jairól és «imám»-jairól, kik papok, próféták és hadvezérek egy személyben és a «murtizigátorok»-ról, a cserkeszek «ezer» emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük «a halhatatlanok», kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról a vízrohamokról, a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el s tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a csodaszerű kaukázusi délibábról, és aztán a «chariate» törvényről, mely az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés Alzahira királynéról, a kit minden nemzet fél, tisztel és imád, s viszálykodásaiban birául, veszedelmében segélyül hiv, de a kinek országáig Izméne és atyja soha sem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltüntek a sötét lombok sátora fölött, és Riumin még mindig ámulva hallgatta, a mit a leány beszélt. Izméne utóljára oda simult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a karját válla körül fonta: «meg ne fázzál, édes bátyám!»

Saját melegét adta volna neki kölcsön.

Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:

– Félsz tőlem? kérdezé a leány szomorun.

– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.

– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.

S lecsókolta a szempilláit.

S Riumin megtanult szót fogadni a rabnőjének.

VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét veszik a bajnak, oly gyorsan elmulik, a hogy támadt. Harmadnapra már Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a visszatérő életerő szállás-csinálóját.

Szerencsére, a hol fáczán van az erdőn, s asszonykéz a közelben, ott nem lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni, hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfülve a cziprus és babérfa ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a harmat, a beszivott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! mondá Riumin. Falvatokból aligha el nem látogatnak majd ide, a régi szentet keresni s az nem jó volna, ha téged itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket, szólt Izméne. Mert a közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről ide menekült abcházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg épen elárul a cserkeszeknek, s kelepczébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamera vár kiváló tornyára, a hol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkuszásban.

S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.

A multkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve épen olyan a felhő, mint a hullámos oceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül, mint szigetek válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve, meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket, mondá Izméne, a végtelen új képre mutatva. Befedte köddel az egész tájat s ez eltakar bennünket az emberek szemei elől, a míg a hegyháton végig haladunk, hogy meg ne láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk, míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak s eddig csak mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin észrevéve a szükséget, leszállt az éji tanyához, leoldozta a cziterájáról a selyemszalagot (egy kantársallang is helyettesíti azt) s azt kétfelé vágva, oda vitte Izménének: «Fond ezt a hajad közé.»

S a leány elkészíté toilletjét.

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes lovag aranyvirágos szövetű kashmir öve, palástnak a legpompásabb párducz hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag zománczképével, négy ágán gyémántszegélylyel, a másik négyen kétfejű sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, a miért ezer meg ezer áhitó uraság térden mászik föl a trón zsámolya lépcsőin s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól üdvözül. Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, a mint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült elő. Egy férfi, a ki fegyverére támaszkodik s egy leány, a ki a haját fonja. Két titáni árnykép, kékes-szürke szinnel az opálsápadt égre rajzolva.

– Nézd, a kaukázusi délibábot! kiálta fel a leány oda mutatva.

S arra a fantom leány alakja is felemelte kezét és felmutatott. De az már mintha a végtelenbe mutatna.

Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az?

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól eleget; de azért még sem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

– Vajjon szerencsénk, vagy szerencsétlenségünk hirnöke-e e tünemény?

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány percz mulva nagy ködgomoly tolakodott elé s letörülte az óriás árnyakat az égről.

Lehetett útnak indulni.

A «leányok útja» keresztül vonul az egész hegyországon, ha nem is lehet alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerinczekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végig szédelgő, rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak olyan kicsiny lábaik, mert azok soha sem járnak gyalog. A pásztor lóháton őrzi a juhait s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba látogatni. Lóháton gyülnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak, vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton imádkoznak.

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó emberrel. Épen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást. A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti. Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, a mi a völgyből kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről neki fut, úgy ugrik át rajta: ha gyanus sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja a talajt, hogy megbirja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek látszó meredek elé jut, a maga eszében zegzug útban mászik föl rá. Nem botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel és megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; a mint a zablát kivették a szájából, keres ő magának, a mivel jól lakjék s nem kell neki se pányva, se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párduczot is úgy megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a veszélybe, nem kell neki sarkantyu: a lovagja odavetheti a kantárt a nyakába s mind a két kezével harczolhat; a paripája olyankor harczoló bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mély úttól voltak elfedve, a hol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, a kik a «galgár» nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről s tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja messziről: a csecsencz magas, kalpagalakú papást visel bocharaszőrméből, a chavsur csuklyaszerű baslikot, az oszszet hegyes süveget, a georgiai gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udi sisakforma sima bőrkucsmát, s a dagesztani egy lapos tányéralakú bőrt, szijjal lekötve, míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a hegyszoroson tul lakó galgárok mostani ghiraiját Tsenglinek hiják, a ki Chod várában lakik. Fiatal huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait Nachalit tavaly ölték meg a Jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, a hol a jezidek voltak a megtámadók, a mi még mindig a rováson van nekik. Tsengli ghirai épen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. Ez óriás bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út is vezet, mint a melyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást s a mint az ösvény letért a Jachwa gázlójához, annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt jövő arczába. Egyszer Riumin a folyamzugáson keresztül sajátszerű kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani ércz-zuzó. De nagyon hajdani lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtó kerék, a vályu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér kéreggel vont be; századok mulhattak el azóta, hogy a kallót magára hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat. Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet csinált magának közötte.

Itt tehát valamikor aranyat mostak!

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót, s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itt hagyott ércz-zúzó élő tanuja a bányamívelésnek.

Tehát az első nyomra már ráakadt!

Ez új erőt adott szivének. Egy halavány sugár világított már előtte az ismeretlen sötétségben.

Tovább haladtak.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsikra jutottak fel, s ott egy másik tanujelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a homlokzatával egy tágas zöld pázsitos térre nyilt, melyen egy egész ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő izléssel volt építve. A szabálytalanság maga képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonó hidjáig s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a peczérek elverték róluk a kutyákat s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez épen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra összegyült nemes urak tiszteletére s ilyenkor a lazisztáni énekesek a legszivesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete, kürt és dobszóval, csak medvét tánczoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre voltak, s az ujonérkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt adtak eléjük, érjék a többieket utól. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk «gárni»-val, a mi nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvencz csemegéje s erősen paprikázott vadkecsketokány. És hozzá fölséges vörös bor, társa a hires cacheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben, miket a cserkesz «kwevri»-nek, a tatár «kupcsin»-nak nevez: tíz akónagyságú edények, mikből hosszúnyelű kantákkal merik ki a bort.

– Ne egyél és ne igyál sokat! sugá Izméne Riuminnak. Beteg voltál.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya s a paprikás jól esett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az áldomást: «Allah verdi!» ő vissza tudta adni a köszöntést: «Jachsi jól!» úgy hogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta, hogy Riumin versenyt «gulájázik» a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz cserkesz voltát azzal, hogy a szűknyakú «gulából» (kulacs) fenékig ki tudja szopni a bort a nélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abba hagyták a «mrævia!» kardalt, a mi minden felköszöntésre következett s figyelni kezdtek a leány dalára, a mit azután Riumin is kénytelen volt cziterájával kisérni s az alatt nem ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, a mit atyjával tett utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a fiától, mikor a máguszok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a zár alapfalából felkiált népéhez s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az énekközben Izméne egy-egy jellemtánczot lejtett el, castagnetjeit csattogtatva. Énekét és tánczát Riumin kisérte cziterájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes gruzi énekesnőnek mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat s most talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: «Amirani», «Dilariani», «Miri», «Omain» balladáit, miket a népajk tart fönn századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel «Tariel» költeményét, mely háromezer éven át megmaradt élőnek.

Tsengli fejedelem fiatal, szelid arczú férfi volt, okos nyugodt tekintettel. Mellette ült a huga: egy szép, de mozdulatlan arczú leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a himzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s szárnyai alól csak a fehér selyem bugyogó látszott ki, a piros czipős lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat, az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi nép «chariate» törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanu bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenranguak: szépségüket nem oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, a mi övükre akasztva, lecsügg elől.

Mikor Izméne elvégezte a Táriel, a «tigrisbőrös férfi» balladáját, a vendégsereg tombolva ordítá rá a «mræviát!» s a ghirai odainté maga elé az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e énekes? mondá neki a ghirai: én megveszem tőled rabnődet, hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról-aulra.

(No még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)

Azonban büszkén kifeszíté a mellét s kevély szóval így felelt vissza:

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorlok énekelve aulról aulra, mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden országszerte őseinknek dicsőségét s ne hagyjam kialudni a nagyok emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy «beke» nem szokta eladni pénzért a társnéját; – se ökörért, se lóért; s én csak olyan jó beke vagyok, mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig hugom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány szemei is kerekre nyiltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin lábaihoz s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harczoshoz sugott titokban nehány szót s aztán hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint a milyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a «Zúr» vadászatra. Most menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A ghirai huga odament Izménéhez s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, a mi nálunk például haute-volée és polgárleány között. Azok alhatnak egy szobában.

VIII. A ZÚR.

A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.

A «Zúr», az ősbölény, az az ökör, a melyik tiszteletet tud magának parancsolni.

Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét mértföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.

Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Épen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy férfi váll, s a homlokot két lant alakura görbült fényes fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár vad, kihivó, dühtől villogó szem.

Vastag nyakának iszonyu erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerinczén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú fényes, fekete szakáll lóg alá.

S a félelmes állatnak kedve is van a harczoláshoz; ő szokott támadni, hogy ha rejtekében háborgatják s homlokának pézsma szagától úgy irtóznak a lovak, hogy a hol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék paripának kell annak lenni, a melyik a bölénynek helyt áll; míg őt magát semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik be a hajtók süvegeik tetejét.

Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből készült tokba rejtve s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve, melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kiséretében.

Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne lovainál mulasztották el az óvó intézkedést, számítva arra a vastag tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten, ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat, hogy legyen majd, a ki kaczagjon a tréfa fölött.

Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére. Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt.

A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolni a vadállat tanyáját s azután azt körülfogni s kiugratni a rejtekéből.

A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor a bölénybikának tülekedő kedve van, a bőgölyök is csípik: ezért haragos; könnyen meg lehet lepni s akkor dühbe jön és szembeáll akármilyen sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében közeledőket s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt szorosra húzhatták volna körüle a kört.

Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a közelgő zivatart előre s úgy elbujt az áthatolhatlan bozót közé, hogy semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.

Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrü berekbe vette magát, hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni.

A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárduczot (gepárd) is hozott magával; az egyik peczére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.

A mit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Délfelé olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem lehetett tíz lépésnyire látni; egészen besötétűlt s a mennykő-csattogástól zengett köröskörül minden bércz.

A vadászok nyakukba keríték a «burkát» (a cserkesz guba csak féloldalát takarja az embernek, a mit a vihar ellen fordít) s a bölényre senki sem gondolt most.

Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe s végig hasítva egy óriási fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá. Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez. A szakadó zápor vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból. S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt s kirohant a kerek térre, a hol a ghirai és vadászkísérete állt.

A szörnyeteg ennyi embert meglátva, egyszerre a pokoli tűz és vízvilágítás közepett elbámulva megállt, lábait előre feszíté s farkával csapkodta két oldalát.

A vérebek rárohantak minden oldalról.

A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a többi vonítva szaladt szét; a nagy tizenhat mázsás állat oly gyors szökellő, mint egy kecskebak.

Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból.

A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végig fekteté a baltenyerén s odaczélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad szikrát az ilyen szakadó záporban.

– Lőjetek ti! parancsolá kísérőinek.

Egytől-egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos lett minden lőpor a lőserpenyőben.

– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Ereszszétek rá a párduczot!

A peczér levette a párducz fejéről a sipkát s leereszté azt a földre. A nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni feléje. De ez is észrevette őt, s néhány lépésre visszavonult. A vadászpárducz egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett s oly ügyesen ragadta azt meg, hogy a míg felső teste a bölény két széjjel álló szarva közé jutott, a nélkül, hogy azok egyikébe felnyársalhatta volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták karmaikat s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta keresztül.

Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terebély platánfa derekának s a fején csimpajkozó párduczot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az összetört hátgerinczczel fordult le róla, élettelenül.

Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: «Van-e hát az emberek között, a ki az ökröt megveti?» Öt-hat dárda süvöltött feléje, (a lőfegyver használhatlan volt mind) azok mint tüskék álltak meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre szegezve, neki rohant a ghirainak.

– Most lőjj rá. Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.

És a leány a fegyvert, melyet Mčzchetisz hagyott rá örökben, arczához emelve, ő a vadállat ballapoczkájára czélzott. Ez a fegyver elsült; gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad egyszerre megváltoztatta rohamát s arra felé fordult, a honnan a lövést kapta.

A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal bánni. Mikor nyolcz lépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin épen a homloka közepén, s az aczélhegyű golyó keresztül fúrta az iszonyú koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa, helyet adva a mellette elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is tovább robogott, míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött utána a föld.

Egy átalános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama csataordításhoz, a mi álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról s kindzsálját kirántva, oda futott az elejtett szörnyeteghez s levágta annak hosszú fekete, fényes szakállát.

Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megoszsza azzal, ki a vadászhőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot követte, hanem a diplomatiát. A diadaljelvénynyel oda lépett a ghirai hugához s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak; megköszönte az ajándékot, és rögtön feltüzte azt kerek sipkája mellé, a honnan az hosszan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.

Riumin úgy tett, a hogy Weljaminoff tábornok utasítása parancsolá.

– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!

Kettőt már megnyert.

IX. A LEÁNYKÉRÉS.

– Azt már látom, hogy igazi beke vagy, mondá a ghirai Riuminnak, midőn a vadászatból visszatértek; hanem már most magyarázd meg nekem, micsoda fegyver az a tied, a mi még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek s megmagyarázta neki a csappantyús fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány, szólt a ghirai. Ha az én harczosaimnak ilyen fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején s legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– Hazámban Lazisztánban készítik.

– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?

– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, a mi a gyutacsban van.

– S te tudod, hogy az miből van?

– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.

– Én adok neked aranyat, a mennyit akarsz.

– De ahhoz nem olyan arany kell, a mi már használatban van: ahhoz csak olyan aranyat lehet használni, a mi tisztán, vegyítetlenül jön elő. Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban is, de már nem tudják hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen túl, ott sok van. Riumin közönyös arczczal mondá:

– No hát hozass onnan tiszta aranyport.

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át vezetne, s az most el van zárva.

– Ki által?

– A jezidek által, a kik megszállva tartják.

– Ki kell nyitni, ha el van zárva!

– Az lehetetlen!

– No hát érd be a kovás puskáddal!

Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt huga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az énekesnődet, hanem cserébe és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked adom a hugomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőtetett. A személyes bátorság teljes varázszsal szokott hatni az egyszerű, félvad és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S a ghirai hugának lesütött szeme s elpirult arcza tanuskodik róla, hogy e szó az ő szívében sem maradt viszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt s félve tekinte Riuminra.

Riumin arcza elborult. Egy pillanatra azt látta csak, a mi körüle van. Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jó indulatú fejedelme; egy szegény árvaleány, a kinek a fejedelem hazát, családi boldogságot, örömteljes életet kinál, s a kit, hogy magának tartson, ahhoz semmi joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: «nem adom!»

És mégis azt kell mondania. Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová? Már meg van mutatva a távol jégorom, mely végczélját képezi: ez az aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér visszajönnek Szibériából.

Mit parancsolt az útraküldő rettenetes zsarnok?

«Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze! Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül léphess a következő lépcsőre.»

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett esdeklő tekintet valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy czéljához közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, a ki bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül szabadítám meg egykor: az volt az ára, a min magamévá tettem; hugomul tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok hugodnak, a kinél szebb lányt a két tenger között nem láttam! De jusson eszedbe ifjú ghirai Csengli, hogy igaz kalgár ifjú addig lakadalmat nem ül, sem hugát addig férjhez nem adja, a míg megölt apjának halála megboszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai s kirántva oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

– No hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.

X. A VÉRBOSZÚ.

Riumin lázító felhívása lángra gyujtotta az egész kalgár törzset; a felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját választotta vezéreikkel, harczhoz szokott, a halállal játszó férfiak.

Azt a szót, hogy Načhali ghirai haláláért vérboszút kell állani, mindenki megértette. A vérboszú a kaukázusi törzsek törvénykönyve. Ha egy apát, testvért megölnek, annak a fia, testvére adósa lesz a megölt lelkének a gyilkos vérével s mindaddig nyomja a lelkét az adósság, míg az áldozatvért be nem iszsza a föld. Akkor megint ennek a pereputyjai lesznek adósok a vérboszúval. Egy család vérboszúja magával viszi az atyafiságot, az atyafiság egy egész ault a másik ellen. S ha fejedelem családja tartozik a vérboszúval, akkor az egész törzs feltámad a megtorlásra s aztán folyik a harcz ivadékról-ivadékra, míg az egyik vagy elpusztul, vagy kivándorol, mert a míg a határaik összeesnek, addig minden szemközt találkozó szomszéd adósa a másiknak a maga vérével s a süvegének a különböző alakja ad jogot a másiknak, hogy őt dúvadnak nézze, a mit bokorból, fa mögül, rálesve, agyon kell lőni.

Ilyen vérboszút indított meg Riumin a kalgár törzs közt a jezid törzs ellen. A két testvértörzs között egyébiránt az a különbség van, hogy a kalgárok süvegének tetején veres posztóbetét van, a jezidekén pedig kék.

De hát mit vétett ez a két nemzet Riuminnak s mit vétett az orosz czárnak, hogy egy ilyen irtó harczot kellett közöttük megindítani?

Hát azt vétette, hogy útjába esett annak az egyenes vonalnak, mely a Kaukázus aranytartományába vezet; s hogy ez az út parallel vonalt képez azzal, a melyen a Szibériába számüzöttek oda- és visszatérnek.

Az orosz fanatikusok között találni olyanokat, a kiknek csupasz testére van felakasztva a Szent György-kép, olyanformán, hogy egy vékony aczélláncz fut körül a derekukon, az eleven bőr alá húzva, azon függ a kép. Ilyen örökké kínzó láncz volt az, a mivel Riumin meg volt fogva. Ezen viselte ő is a maga sárkányát megölő Szent György-képét.

Hadd folyjon ezernyi ezer családnak a könyje, csak az ő családjáé legyen letörülve!

Az orosznak még a leggyöngédebb érzelmeiben is van valami őslénytani vonás.

Riumin a maga katonai tudományával fölényt gyakorolt a primitiv harczmodorú törzs népe között; szervezte a csapatokat, kikémlelte a csatatért, elkészíté a haditervet.

Megtudta, hogy a legnagyobb akadály, mely útjában áll, a Jachwa-völgyet elzáró Aada-Choch hegyéből kivezető szoros, mely az egész hegygerinczet többször megtört vonalban, mint egy árok repeszti ketté, a falak csaknem függőlegesen merednek fölfelé mind a két oldalon s a sziklaút alapja néhol nem szélesebb húsz ölnél.

Ha e szorosban egy halálra elszánt csapat útját akarja állni a keresztültörni szándékozónak, ott csontház marad a harcz után, nem csatatér.

Riumin azonban tanult valamit a kirgizektől.

A mint meggyőződött felőle, hogy a jezidek erős csapatokkal megszállva tartják az aada-chochi útszorost, összetereltetett ezer szilaj tulkot a mezőről, azokat neki hajtatta a hegyszakadéknak; a vad ökröket hátulról dárdaszúrásokkal terelték előre s égő farkasszőrből gyúrt kanóczokat hajigáltak közéjük, a minek a bűzétől a szarvasállat megszilajul.

A stratagémának sikerülni kellett. A vad baromtömeg olyan volt, mint az áradat; az letiport maga előtt mindent, a mi ellent akart állni, azt meg nem állította se lövöldözés, se tűzrakás; a mint a sziklaút folyvást összébb szorult, az egymást szorító vadállatok annál bőszültebbek lettek, bömbölésük hadi lármájától dörgött a szikla-folyosó. Ez eleven mozgó sáncz kiseperte a nyomában rohanó kalgárok előtt a szorosútat, a nélkül, hogy az ellenség dárdáik hegyét meglátta volna. Egész a hegyszakadék túlsó kapujáig harcztalanul, mégis győzve hatoltak elő.

– Látod, mondá Riumin a ghirainak, a mi be van zárva, azt ki is lehet nyitni.

– Csak várd el még a végét, viszonzá rá a fejedelem.

A sziklafolyosó egész a túlsó kijáratáig meg volt hódítva. Az előre hajtott baromcsorda megtörte az emberi ellenállást; hanem itt a folyosó egyszerre félregörbült s ott azután következett valami, a mit ökörerővel nem lehetett legyőzni.

Az éjszaknak fordult sziklafal olyan képet mutatott, mint egy darázsfészek. Rendszeresen egymás mellé és egymás fölé vájt üregek tátongtak négy-ötsoros folyosókban, mellvédekkel és karzatokkal s fölvezető lépcsőkkel egymással összekötve. Ez a jezidek bevehetetlen vára.

A kétezer láb magas sziklafal még a függélyesnél is meredekebb, mert a felső párkánya előre hajlik. Onnan a barlangokhoz le nem lehet szállni. Alulról lépcsők vezetnek föl hozzá, de azok oly keskenyek, hogy egy embernél több egyszerre nem fér el rajtuk. A darázssejt pedig nincsen darazsak nélkül: minden üregből a jezidek fegyverei villognak elő. Azok onnan a hozzájárulhatlan sziklaodúkból a betörő sereget megsemmisíthetik, a nélkül, hogy az árthatna nekik valamit.

– No hát ezt nyisd ki, ha tudod, mondá most a ghirai Riuminnak.

– Pedig tudom, felelt Riumin, s azzal lovagjai egy részének megparancsolva, hogy foglaljanak állást a sziklaút egyik kivölgyelt öblében, a többit visszaküldé, azzal az utasítással, hogy kiki hozzon magával az erdőből annyi nyers galyat, a mennyit a lova elbír. Ezeket rőzsekötegekké csomagoltatá, s azután egyenkint minden harczosnak két ilyen csomagot adott a kezébe. Az egyiket az a darázsfészek közelében letette, a másikat a hátán visszahozta. A rőzseköteg megvédte az ellenfél golyóitól. Lassankint egész torlasz rakatott így a sziklasejt alá. A jezidek csúfolódtak vele; azt hitték, a rőzsetorlaszon át akarja a várukat megostromolni.

Riuminnak pedig más szándéka volt velük. Ezt megint a turkománoknál tanulta.

Mikor a torlasz a fél sziklafolyosót egy oldalán magasra tölté, akkor megvárta, míg egy éjfél után fölkerekedik a rendes éjszaki szél, akkor meggyujtatta az egész rőzsehalmazt.

A szél egyenesen belehordta a barlangodúk torkába a nyers bozót vastag keserű füstjét s reggelre, a mire a tűz elhamvadt, már nem volt, a ki a darázsfészket védje.

Így füstölte ki tábornokja a turkománokat is bevehetlen barlangjukból. Azok mind odafulladtak. A jezideknek volt egy egérútjok a sziklaösvényen, azon megmenekültek; de a várukat üresen hagyták.

– No, úgy-e, hogy ki lehet mindent nyitni, a mi be van zárva? mondá Riumin.

Erre már azt felelte neki a ghirai, hogy «mesterem vagy!»

A kalgárok pedig most már Riumint nagyobbra becsülték, mint a fejedelmüket.