A félelmes útszoros el volt foglalva egy ember elvesztése nélkül.
Riumin egy országgal ismét közelebb volt útja végczéljához.
Most már eszköze is volt hozzá, hogy erőszakkal elvehesse azt, a miről eddig csak álmodozott.
A szoros elfoglalásával azután megnyilt a harcztér.
S az valóban jól van elrendelve, hogy cserkesz harczoljon cserkesz ellen, mert ezen a harcztéren a nehézkes orosz katona, a ki ahhoz van szokva, hogy mindent parancsszóra tegyen, mind elpusztulna. Csak úgy lehet itt győzni, ha egyik hegyszülött törzs harczol a másik ellen, ezek a kifáradhatlan, megrémíthetlen vitézek, kiknek mindegyike külön egymagában is hős, s közvitéz és csapatvezér nem jön zavarba, ha előre nem látott akadályt talál maga előtt.
Maga a harcztér is oly kuszált. Csupa erdő, hegyszakadékok, három-négy ház egy csoportban, azoknak egy közös magas tömör tornya. Abba menekülnek a körüllakók a rögtöni támadás esetén s ott azután férfi, asszony, gyermek védi magát a kétségbeesés erejével. Ha egyet elfoglaltak, következik a másik, minden erdő kelepcze lehet az előrehatolónak, a hol nem várja, ott fogja egyszerre az ellenség körül s mire szembe akar vele szállni, már akkorra megint eltünt előle; támadása gyors, váratlan, védelme makacs, törhetlen, megfutása csalárd; futtában visszafordul a nyeregben s úgy lövi le üldözőjét. Mintha földből nőne, égből hullna, úgy támad elő, s mintha ördög volna, úgy tünik el megint.
Riuminnak csak a kalgárokkal sikerülhetett a jezidek városáig előretörni. Azonban ő is ügyes hadvezetőnek vált be. Fel tudta az orosz hadviselésnek a sajátságait használni: az ellenséget több ponton megtámadni s a főerővel egy helyen keresztültörni; merész megkerülésekkel állásából kizavarni, cseltámadásokkal erejét félrevonni.
Ott állt már a jezid törzs tartománya közepén; mind a két rokonfaj összegyüjté csapatjait a főváros előtt egy döntő ütközetre, s ha a kalgárokat hevíté a biztos győzelem reménye, a jezidet is félelmessé tette a kétségbeesés.
S annyi vérszomjas férfi között volt egy gyenge leány is, a kinek semmi köze se volt sem a hódításhoz, sem a vérboszúhoz; csak épen, hogy nem tudott elmaradni attól a férfitól, a kit oly nagyon imádott. Pedig Csengli ghirai jobb szerette volna Izménét otthon hagyni a hugánál; de a leány azt mondá: «én követem az én uramat».
XI. ALZAHIRA.
A mint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik táborból a másikba kezdett áthangzani, a hogy a nyugtalan paripák nyerítenek egymásra s a hetvenkedő harczosok ingerlik egymást kölcsönös kihivásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze fehér kucsmát visel.
Riumint meglepte az új csapat megjelenése, a mire nem számított; a mint azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arczán valami különös elfogódást vett észre.
– Legyünk nyugton, mondá neki a legvénebb. Itt jön Alzahira.
– Ki az az Alzahira?
– Az udi királyné.
– Ellenség, vagy jó barát?
– Egyik sem. Ő a biró.
S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a két táborban pihenőt fujtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérűl kiszemelt helyre előjőjjenek.
Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udi királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket, ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat ép oly hirtelen összerakják s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton, míg az egész völgyet uraló sziklafensíkon egy üteg röppentyű háromlábú állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.
A királynő kiséretével a hadrendben felállított lovasság előtt megállt, s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel s e trombitaszóra a hadsor közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke volt kivarrva aranynyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold ölelte azt át.
Erre a jelre mind a két ellenséges sereg vezérei tétova nélkül vágtattak a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hivást, ha azt akarták elhitetni, hogy igazhivők.
Az udi csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az öltözet, a süveg fehér. Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek rendes katonák.
A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét s fejét ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.
Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arcza: az királynői volt. A reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? ez arczot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető, az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké s csak a lélekteljes nagy sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, a kit sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából, hogy soha se kivánt többet eléjük kerülni.
– Szelim aleikum.
– Aleikum unallah; mondának a cserkesz vezérek.
– A királynő viszon üdvözlése így szólt «Daal áldjon».
Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az üvegharangé; mindig nyugodt, soha sem szenvedélyes, de azért mégis ellenállhatatlan.
Cserkeszül szólt hozzájuk, a szuáni kiejtés szerint, mely leghangzatosabb.
– Adighe férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a nagy próféta Manszur Elia a népnek? azért szüntette meg a tíz ivadék harczát a szunnita és shiita között hogy most az egygyé lett muriditák néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!
Csengli ghirai felelt, ellenfelére mutatva.
– Vér van közöttünk. Apám vére van az ő fején.
A jezid vezér válaszolt:
– Az én bátyám vérét mosta az le. Apád megölte testvéremet.
– Mullah! Nincs igazad. Szólt közbe a királyné. Načhali nyilt harczban ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A «chariate» ellened szól.
– No úgye? szólt bele a kalgár vezér. A chariate is azt mondja, hogy a vérért meg kell fizetni.
– Igen, szólt a királyné; de azt kivánja, hogy a vétkes helyett ne fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás ellen, a miknek férfiai egymásnak nem vétettek s egy vérboszúból ezeret csináltok.
– No nem bánom, szólt Csengli ghirai, legyen hát kettőnk között a harcz. Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé s végezzünk egyedül.
– Én sem bánom, szólt erre a jezid főnök.
– Hallgassatok, csitítá őket Alzahira királyné. Több vérnek nem szabad az adighe törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, a ki mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták az izlam hivei egymásnak bocsátani Haszszun vérét, a ki fényes arczú próféta volt s a kit az égbe fölvitték a próféták; meg kell alkudni az apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönmarad az adósság, csak hogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes aranynyal; akkor vége szakad a viszálynak. Te Mullah vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.
Az elitélt szabadkozott.
– Nekem nincs annyi pénzem. Egész népemre adót kellene érte vetnem.
– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan torlaszt rakott le, mely a vizét felszorítja az én vidékemre s ott egész völgyeket csinál tó-fenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani. Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket feltöri. Ez az én itéletem. Belenyugosztok-e?
A jezid főnök hogy ne nyugodott volna bele? Így ő minden vérontás és fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere pedig hadd törjék; hanem a kalgár ghirai nem vette olyan könnyen az egyezséget. Ott állt mögötte Riumin s az meg-megrántotta a mentéje ujját s Izménére mutatott, a mit a ghirai meg is értett.
– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Ime egy derék lazisztáni beke van velem, a kinek a hugát nőül kértem, a mire ő azt felelte, hogy kalgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem vezérlését. Itt van a vezér s itt van a huga. Itéld meg, vissza vehetem-e tőle adott szavamat?
– Jőjjetek elém! szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett sötét lélekbelátó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.
Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie. Nyugalmat erőltetett arczára s midőn a királyné némán inte neki a kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá:
– A kalgár sereg vezére én vagyok, nevem…
A királyné eléje vágott:
– A neved «Riumin Oleg».
XII. RIUMIN OLEG.
Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harczban le nem győzi, asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy holt embernek érezte magát egyszerre.
Alzahira pedig nem Oleg arczán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A férfiarcz kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, a mint Riumin nevét kimondatni hallá.
Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királyné most elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?
Alzahira pedig megveregette a lova nyakát s aztán megszólalt a legtisztább latin nyelven.5)
– Nekünk jobb kémeink vannak, mint ti nektek.
Riumin diák korában mindig átkozta azt a tanárt, a ki Cicero nyelvét verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.
Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja, hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű asszony, a ki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepczébe jutott hőst. Ez visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.
– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonynyal azt is megtutad, hogy én az orosz czár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.
Alzahira csendesen intett a fejével.
– Az lehet igaz, szólt nyugodtan; és lehet hamisság! Hogy melyik? azt én bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass és tedd, a mit én mondok.
Riumin fejében valami terv kezdett vajudni.
Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza s azzal a cserkesz vezérekhez fordult:
– A kalgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te Csengli Ghirai átveszed az ezer tumánt, mint apád vérdíját; te Mullah Khumai elvégezteted a folyamgát széttörését országod területén s aztán éltek kölcsönös békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket. Helybenhagyjátok-e?
Mind azt mondták, hogy «Allah ekber!» Még Riuminnak is azt kelle mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, a mit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, a mit innen is, túl is őriznek.
A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. «Saját» fegyvere ellen senki sem harczol.
Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli Ghirai Riuminhoz fordult.
– És már most lakodalmunknak semmi sem áll utjában.
Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják s itt fogják fejedelemnek.
Alzahira inte neki, hogy csak hallgasson!
– Az nem megy oly gyorsan, Csengli Ghirai. A szövetség meg van kötve, de nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását vállalta el; ha ti ez alatt őt hitszegőűl megtámadjátok, ő nem végezheti el a munkát, a mit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a te menyasszonyodat és a hugod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza, mint mikor az igért munka elkészül!
– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok és segítek a jezideknek követ vágni! mondá elbúsultan a kalgár fejedelem.
Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez s megfogva annak a kezét, oda vezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével, legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. Minden vágya teljesült így. Mintha csak a szive legtitkosabb óhajtásait olvasta volna betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ő vele menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül, Riumin önérzetének hizelkedett. Miért volna a királynő más anyagból alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?
Hanem erre a hiúságra nagyon hamar eljött a kiábrándulás dere.
A békekötést nagyszerű lakoma követte. Kalgárok, jezidek a dáridó alatt tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss «lángos»-t, a mit az asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából, a teljes barátság jeléül, különösen tépegették szét, darabjait a bográcsba mártva s úgy tömve a szomszédok szájába, a mi épen nem oly undorító szeretkőzési jel, mint mikor orosz módra két férfi, pálinkától csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra, kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a királynő fekete selyem cserkeszszabású ruhát viselt, minden czifraság nélkül.
Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fuvatott s búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs üdvrivallása közt tért vissza saját táborába, kiséretével és a túszul elvitt Riuminnal és Izménével.
Riumin, mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta őt azért a munkáért, a mi nagy akadályokat gördített a czár és az ő tábornokai elé.
Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat mikép szedik ismét szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, a mi látszólag hatfontosok számára készült, hogyan birhat el egy öszvér a hátán? – Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.
– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad úgy-e, hogy a cserkeszeknek nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de még sem ágyúk. Puskákat kitünőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink, rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre szétrepednek. Ezek, a miket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbirja a hátán. Lehet is velök lőni de csak egyszer. A mint az első golyót kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod, hogy az orosz czár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e? Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat arra, hogy minők azok az ágyúk, a mikkel az oroszok lőnek!
Ez volt aztán a szép kelepcze!
Alzahira úgy játszott Riuminnal, mint a macska az egérrel.
Erre lehet igazat mondani és nem mondani. De mind a kettő nagyon drága lesz.
Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára s talán még a királynő szivét is; akkor eljut a végczéljához, az egész Kaukázus gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harczban használni, ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé s a saját honfiainak a vérét pazarolja el. Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt mondja «én ehhez nem értek!» azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi el; azt mondják: «áruló vagy! csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy jó hired fusson előtted közöttünk!» s azzal úgy becsukják egy hűs toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.
Elvégre is; az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: «uszíts egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kimélj se pénzt, se vért, csak elérd a czélt!»
A czél itt van; a vár ugyan rossz vár lesz, de hát az nem tesz különbséget: vedd úgy Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene megostromolnod ezt a sziklát; úgy hogy a holttestek betöltsenek egy szakadékot az utánuk jövők számára!
Riumin azt felelte a királynénak:
– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni!6) Ő maga is beutazta ez országot, s azonkívül Curson, Makintosh, Spenczer és Vilbruham stb. leírásait használta föl kútforrásul.
«Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt században megbizatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék fejedelmeinek ajándékot vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon hirek hitelességét, a mik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó (orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiák) tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, a mikből a régiek csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany, azt bizonyítják az Elborus hegyei közül jövő folyók, a mik mind aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot Kaukázusban, kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen is, a ki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetlen forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kisérletet tettek orosz kalandorok, hogy a szuonoknak e titokteljes országrészébe elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda, – de soha se tértek vissza.