MÁSODIK RÉSZ.
I. A DAAL ISTEN.
A mint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, a mit magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt czivilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőkön keresztül s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.
E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri kalmárasztalon szemlélünk s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden segítőgép nélkül egy üreg fölé emelni birtak.
Az Udi hegyvidék egy élő muzeuma volt az emberi művelődés fokozatos haladásának.
Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab kőből; a homlokzaton irás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid-alakú tűzhelyei, tűzveres maga a kő is, a runairás ölnyi jegyei oldalaikon ezer lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok kapui, benőve repkénynyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyptomi tömör oszlopsorok magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerincze, megaranyozva a lemenő naptól s ködlepte völgy homályából, mint álmodott tündérkép rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan mauzoleum.
A hajdani istenek és emberek ősszármazásának classicus földe ez itt. S az újkori emberek és istenek temetkezési helye.
Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett titáni várakat, tornyokat, obeliskeket egymásra halmozni; egy négyszögű, gömbölyüen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból egészen úgy tünik fel, mind az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan, egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.
Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene építeni, a mi nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nemcsak a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.
Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől-végig beláthatá Riumin az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.
Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvécziában, hullámzó halmokból, völgyekből összerakva s köröskörül fogva óriási hegyektől, a mik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájczi jelleg tökéletes legyen, a völgy egyik oldalát több mértföldnyi hosszúságban elfoglalva tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá. Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet- vagy emberkézalkotta akadály.
Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak, mely minden völgyből ezüst szalagkép kigyózott alá, a lapályon öntöző csatornákba volt szorítva, s azok, mint ragyogó tükörrámák foglalták be a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a bujazöld közül.
De a Riumin figyelmét nem az elragadó bűbájos tájkép kötötte le, hanem az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak bejutni? Ime, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon keresztül törhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok kellenek. Átusztatni lóháton a széles tavat nem lehet.
A hegygerinczről a sziklába vágott szabályos kanyargó út vezetett le egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuávok kompjai, mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő csapatja átkelt a tulsó partra.
A tulsó részben több ház, a mi a parthoz közel épült, egész az ereszéig el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a hinár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s az által e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a paradicsomi kertekből.
A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg emelkedett ki a vízből, melynek fensíkján tömör bástyák voltak építve, lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.
Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol. Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ minden építészeti rendszere volt képviselve.
Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És e szerint az ki tud állítani harminczezer harczost.
A tó tulpartjára érve, tovább haladt a királynő csapatja a tartomány belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa- és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskigyók, kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat udvarostul beborítani s tízezerei a biborfürtöknek csüggtek le róla. Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak, mint körülkoszorúzott oltárok tüntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől, az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemenczéik előtt aranyat játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntöző csatornák menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel volt tele minden kerített völgy.
Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább a lakosok viselete, mely, a hány házcsoport, annyiféle volt. Maga a főváros, «Dauri», hasonlított egy roppant terjedelmű nyári lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási cziprusfák; valamennyi utcza zöld sövénynyel szegélyezve, s gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a tövér kövirózsa bokraitól, mint az El-Baruhi palotáknál látni.
A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti kastély volt, négy oldalán tornyokkal, s egy körülfutó, doriai oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn; belső elrendezése, a freskó-festmények a falakon, a tágas atriumok, a tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patriczius lakokra emlékeztetett. Hanem a mi a haladó korról tanuskodott, az volt – a villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja: egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.
Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt Riuminnak:
– Ime, ez az Udi ország, a mit még ellenség meg nem taposott soha. Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed szerint.
Riumin pedig azt gondolta magában:
– Leszek én ebben házi gazda.
Hanem mást mondott:
– Leszek ez országban oktató, a ki megtanítom népedet az újabbkori fegyverek használatára.
A királynő e szóra kezét nyujtá neki, s azt mondá:
– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, én utánam.
Riumin pedig utána gondolá:
– Leszek én első ember ebben az országban – te előtted.
A «cœnához» Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen tepidariumot, a mi viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére esett.
Az étkező teremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, mind a római mintára készültek. Maga a cœnához megjelenő királynő ezuttal a latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arczának szelid méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei sötétek. Csak naparanyozta arczszíne árulá el keleti eredetét. S a selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz nőt.
Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetették a vad bacchansnői gúnyát, s a királynő kiséretében ő is abban a testhez simuló tunikában jelent meg, melyben a többi kisérő hölgyek; ő rajta halvány rózsaszín öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a Horák egyikéhez.
Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. A kik felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik, de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és izletes, a bor édes és tüzes. A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké. Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. A ki a dohányzást föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.
– Ime, látod, szólt a királynő, a nyugatot és keletet együtt. A mi Róma és Singapoor között esik, az mind egy országban összegyülve. Az Udi tartományban háromszázféle nép lakik, a kinek nyelve, öltözete, eredete egymástól merőben idegen, és a ki egymással mégis békében él.
– Hogy kerültek itt össze? kérdezé Riumin.
– Ezredévek gyüjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta diadalmas harczait; az udi népet a byzancziak «Zychy»-nek nevezték. Itt volt Colchys, a Jázon-mondakör végczélja. A nép minden világrészből özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt találtak emporiumot. A békés iparüző népek, kiket a persa, méd, örmény nagy hódítók országaikból kizavartak, a kiket Nagy Sándor, Aurelián lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palæstina vándorai, Egyptom számüzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parsok felekezetei, a száműzött görögök, franczia emigránsok, hugonották, hassiai németek, velenczei olasz kalandorok, szaraczénok, török eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön, világgyülölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg visszakerültek azok közé a hegyek közé, a honnan az emberiség kiindult s itt találtak egy olyan közös hazát, a mely azt, a kit egyszer megfogott, nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó czivilizácziója talált itt végmenedéket.
– S mi tart ennyiféle népet össze?
– Épen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fentartja ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin. Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.
– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.
– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba Sextus Pompejus szétszórt hivei, de azok egy tömegben nem maradtak. Műveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek s azokban elmultak úgy, hogy nyelvük és műveltségük fenmaradt utánuk. Ős rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamera királynő volt, s azt tartja az egész Elborus vidéke hajdankori fejedelemnőjének s ő rajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról-leányra száll.
– Épen úgy, mint Madagascar szigetén.
– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem támad.
– Én ismertem országokat, a miknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek háborut viselni.
– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.
– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy a hol háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell lenni, s ha egyébért nem, vallásgyülöletből tépik, marják a külömböző felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülömbségen, de csak összevesznek a tornyaik külömböző jelvényein!
– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban megnyugszik, annak a neve Daal.
– S ki az a Daal Isten? Az a láthatatlan Isten?
– A Daal a látható Isten, a kit mindenki rögtön megismer, a mint rátekint, és meglát mindenütt, a hova tekint, a ki minden élőnek egyformán atyja és anyja, a ki csak szeret, megtart, megáld, soha sem gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal Isten a föld.
– Az Udi nép a földet imádja?
– Az ő istene a föld. Nem a nap, a ki magára nézni nem enged, s a ki éjjel elhágy, megszünik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt jelenlevő, ez, a ki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja, álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, a ki nem kér magának templomot, a mit ő épít, szebb a münsztereknél és a basilikáknál; harang se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se Imám, se Protopopa, se Láma, se Pontifex, egy búzakalászban benne van az egész katechismus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal Isten! Hisz a kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáczió? Más Istennek vérrel áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal Istennek adott áldozat pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. A Daal hivők vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt nincsenek próféták, a kik azt hirdessék a népnek: türj, nyomorogj, izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, ontsd ki a véredet érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál nagyobb lesz a bologságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a másik világba is utánna fog menni a hivőknek az a próféta, s ő ott is olyan rest lesz és olyan éhes, és olyan dicsszomjú, s megint egy harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal Isten azt akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban. – Riumin gondolta magában:
– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium tiszteletére!
– És aztán nézd, szólt Alzahira, a földisten meg is tudja védeni azokat, a kik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, a ki egy személyben «Isten» és «haza».
– Királynő, szólt Riumin, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal Istentől még egy kis rezet és czinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt a paradicsomot; mert e nélkül nincs tökéletes boldogság az «isteni» földön!
A földimádás külömben római hagyomány. A föld maga volt az ős istene Latium lakóinak, s megmaradt még a classicus mythosz fényes korszakában is, akkor «bona Dea» néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak, s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg e cultus a Kaukázus havasai között.
II. A PARADICSOM.
Riumin beváltotta a szavát, a mit a királynőnek adott. A szentpétervári ágyuöntőde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba, hogy az ágyucsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző sziklaerődöket ellátták hatalmas tűzokádó csövekkel s ezzel az aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.
Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is Oroszország kezében?
Nincsenek-e meg azok a fegyverek, a mik elfoglalták Mingreliát, Daghestant, Armeniát, Gruziát; szép szóval, hizelkedéssel, a királynők, herczegasszonyok szivén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a férfit, megejtve mind a kettőnél a hiuságot? ezek az idegen szürke szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.
Riumin napról-napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, a mi az iparban tökély; a velenczések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából kiüzött babismus híve a szőnyeg és shawl készítést, a szaraczén a kardvasgyártást, a chinai a selyemtenyésztést, s az egyptomi a holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak kincsekkel vannak megrakva.
Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? melyik mulja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem nemes verseny.
Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájczban három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban egymással a legelkeseredettebb harczot viseli, úgy összeszövetkeznek a Kaukázusban is az idegen ajkuak egy hazaszerető néppé. Ki tette a helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-Isten tette azzá: a hegyek.
A példát megadta rá Manszur Elia, a nagy próféta, ki a mohamedán vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a schiitát és szunnitát itt a hegyek között ki tudta békíteni s miridita név alatt egyesíte törököt, persát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az Udiak tovább mentek, ők egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával, a buddhistával és a tűzimádóval s azt mondták: közös Istenünk a föld, a haza.
Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin, saját nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne legyen.
És a másik, a mit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.
A rábizott ágyugyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány hegyeit, a hol érczet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, czinket, ként eleget, de sehol se találta nyomát ezüst-, vagy aranybányának.
Pedig az ország népe ragyog a két nemes ércztől. Az előkelők ezüst-tálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből van, az asszonyok aranylánczokat, karpereczeket viselnek, s a vezérek lovainak zablája és kengyelhágója szinarany. A királynő trónja tömör aranyból készült, s az asztal-táblája, melynél a törvényt szentesítik, egy roppant aranylap maga.
És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt szabad. Az gyanut keltett volna ellene.
Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar- és gazdálkodás teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által. Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik nagy időközökben ide vetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány kiváló embereivel s a jó siker hálára kötelezte a népet.
Hogy Alzahira szivében minő foglalást tett a hódító, azt a «királynő» nem vallotta meg, de az «asszony» epedő arcza, s titkos sóhajtásai annál inkább elárulták.
Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, a hol csak egy óriási bazalt-tömeg állta el a folyam rohamát, a mit egy földrengés döntött oda le a mult esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a mögötte levő tó felszinét épen annyira felemelte, a mennyi saját magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a sziklához, s az alatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a szokatlan vízárban.
Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni. Buvárharangot készített, a mi még akkor Európában is új találmány volt, s annak a segélyével a tóban, a víz alatt furatott tűzaknákat az ellenálló sziklatömegbe. A mikor ez elkészült, akkor a jezidek kényszermunkája be lesz fejezve.
És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Chod várába a kettős lakodalmat megtartani.
Izméne kedvencz hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné busongva gondol arra a napra, a mikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne mindent megsugdosott Riuminnak.
A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a nő, a ki szeret; már féltékeny is volt.
Egyszer azt kérdezé Riumintól:
– Mikor készülsz el a tűzaknával?
– Már készen vagyok.
– Mi van még hátra?
– A megtöltés és felrobbantás.
– S mikor történik ez meg?
Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek s azt felelé:
– Ha akarod, holnap; – ha akarod, egy év mulva; – ha akarod, soha sem.
– Tehát – egy év mulva! mondá a királynő, kezét nyujtva a délczeg férfinak, a ki szemébe merte ezt mondani.
(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, a míg föl nem fedezte az ország aranytelepeit.)
Alzahira megtudta azt, hogy viszont szerettetik, Riumin addig marad itt, a meddig ő kivánja.
Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. A hol a szerelem napja süt, ott az árnyékot is vet.
E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől eltávozhatni s Riumint fölkeresni.
Oleg az arczáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.
– Mi lelt? kérdé, megczirógatva a leány arczát.
A leány sohajtva felelt:
– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.
– S ez neked fáj?
– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra, hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani Csengli Ghiraihoz.
Riumin nevetett.
– No és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?
– Én nem akarok férjhez menni.
– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!
– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.
– De ezt nem mondhatod a királynénak.
– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.
– Azt hinné, hogy valakit mást szeretsz.
– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! szólt a leány kigyuladt arczczal.
– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, a mit mond, s tégy úgy, mintha beleegyeznél.
– Te nem akarsz elküldeni magadtól? kérdé Izméne félénken repeső várakozással.
– Nem! felelt Riumin s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.
A leány szemeiben öröm sugárzott a könyeken keresztül.
Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a czél felé. Felkereste Alzahirát.
– Királynő! kezdé Riumin. Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából, én azt csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből történetet csináljak.
A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.
– Ez a nép addig boldog, a míg története nincs. Láttad utolsó királynéjának sirját, a ki hadat viselt; siremlékén olvastad a khuczuri betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arczképe, a mi sírja fölé van fölállítva, a meghódított Gündzséból lett ide hozva. Mind a kettő félig sülyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a nép háborut. Fegyverét csak arra tartja, hogy a hol egymással viszálkodó törzseket talál, közéjük álljon és szétválaszsza őket. Olvasd végig arany krónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, a kiknek nevei után csak az van irva: «boldog volt, szerette férjét, és népei szerették őt». Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen följegyezve.
– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hirül hoznak mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít tartományod felé, mint a milyenekkel Tamera királyné küzdött. Én ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti egész Európa minden népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének boldog népek lenni; ifjuságuk boldog korát nem tölteni fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, a ki fegyvert hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak s a mit ő akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít feléd!
A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját nemzetének, a miért a czár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.
– Hadd jöjjön! Mondá a fenyegetésre. Három nap alatt harminczezer fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.
– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes hadcsapatokat kell tartani.
– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem s tanácsunk helybenhagyja.
– Ezzel szemben sulyos költség fog nehezedni az országra.
– Megbirjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve: aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.
– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet buzával és selyemgubókkal fizetni; oda arany- és ezüst pénz kell, a mi kis tömegben nagy értéket képvisel, s a hogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.
Alzahira erre fölkelt a helyéről s azt mondá Riuminnak:
A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott megállítá őt a trón előtt.
– Tudod, hogy ez szinaranyból van?
– Nagybecsü ereklye.
– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kivánná. Azonban elhiheted, hogy a mely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak bőven kell tanyázni.
Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek hármas zárját a királyné felnyitá s a feltárult ajtón át egy szűk kőlépcsőn levezette Riumint.
A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott tömegei a zacskókba kötött kivert ezüst pénznek. Közöttük nagy érczurnák, megtöltve aranynyal. Megannyi millió!
A földalatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő lámpa lobogott, távolról ide vezetett naphtha lángja, minő a tűzimádók bákui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak. Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök érczeket.
Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany- és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegeczig s megannyi csodálatos cabbalisticus képletei a föld alatt működő istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztül furkálva.
Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb érczet, mely fehérebb a hónál és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban «Androdamant»-nak nevezték, a mi annyit tesz, hogy férfiszelidítő; egy gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik, kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez érczből van készítve egészen, Európában csak a muzeumok rejtegetik még.
Alzahira rá mutatott a kincsekre.
– Ha kell, ez mind a tied.
S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.
– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?
Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanuk. Az elevenné lett álmok, az ezeregy éjszaka mesés kincsbarlangja maga.
Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét s azt szivéhez ne szorítsa, azt kérdezve: «hol vannak ezek a bányák?»
Észrevette-e a királynő azt a dæmoni tűzfényt, a mi e perczben Riumin szemének világot adott? elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:
– Én nem tudom.
Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.
– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?
– Egyedül a bányászok.
– S azok nem a te népedből valók?
– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te honfitársaid: «oroszok».
– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?
– Azért, mert az ő nevük «Bezszlovecsnie».
III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.
Riumint úgy leverte az az egy szó, mint mikor a tengerész hajóját a sík oceánon meglepi a szélcsend.
S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta neki, mit tesz ez a szó: «bezszlovecsnie?»
– A hány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet képeznek. Emberemlékezet óta ők mivelik az aranybányákat; ők fedezték föl azokat ujabb időkben. Hogy hol vannak ez ércztelepek? Azt nem tudja senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyilt volna meg előttük, s úgy tünnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket. Érzik rajtuk a penészszag, mint a kik hosszú utat tettek a föld alatt. Ki nem leste őket senki. A ki velük ment, náluk maradt. Minden évben őszszel, tavaszszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak s a mily titokban jöttek, oly észrevétlenül eltünnek ismét és senki sem tudja meg, hová? Te tudod, hogy mit tesz e szó?… Ez a «némák» felekezete. A ki közéjük áll, annak utolsó szava életében az az eskü, a melylyel elátkozza magát, hogy soha többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki birónak, nincs kínzás, a mivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia, asszonya örök hallgatást fogad, a mit rettenetesebb szigorral megtart, mint a carthausi, mert az legalább a «memento mori» egyetlen mondatában ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz bezszlovecsnie csak egy halott, a ki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de nem tartozik többé az Isten világához.
Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hivei mind s azoktól nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak? Ők hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kivánnak érte egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az egész ország védelmezi őket.
Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, a kiket az orosz hadvezérek az arany-tartomány felkutatására küldöttek? Eljutottak azok mind a czélhoz, – és ott ragadtak.
Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: eltagadni az emberi szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi beszédet, mely külömbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol; ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva, se leírva! A «némák» felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a vásárlás s «ott beszél a pénz». Valami dicsőséges megvetése ez az emberi hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: «ha meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!»
Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e sectát összeköti.
És most azután kétségbeeshetett a fölött, hogy a mit keresett azt valaha föltalálja.
Itt a czél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a kincseket, a miknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt ismeretlen. Ők készen veszik át a nemes érczeket, terményeket, iparczikkeket adnak értük; de a kik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok legkérlelhetetlenebb fajtája, a kik fölött nincs hatalma semmi szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.
Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait.
Másnap ismét fölkereste őt Izméne.
– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli Ghirai nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?
Riumin két keze közé fogta a leány kezét s így szólt hozzá:
– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?
A leány ránézett, aztán lesüté szemeit s fejével csendesen tagadólag inte.
A kérdés rosszul volt feltéve; Riumin újra kezdte azt:
– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?
Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva rebegé: «nagyon! végtelenül nagyon!»
– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem életedet?
A leány nem szólt, csak ragyogó arcza beszélt.
– De nem ezt az életet; hanem az örök életet? Magát a mennyországot, az örök üdvösséget! A lelkedet magát.
– Tied az! felelt a leány. Bizony mondom, a tied?
– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet, mondá erre Riumin. Te ismered a bezszlovecsniek felekezetét?
– Rettenetes secta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak s azt még a végső halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban. Még mi is szánakozva szóltunk róluk. A ki belép közéjük, egy eskűt tesz, melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden csepp vérét, köröskörül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, a ki még egy szót kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte és bűneiről beszéljen; kisértet üldözze, álmai kinozzák, lelke megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy; nyelve megrohadjon, szive elszáradjon, lehellete dögvészszé váljon; emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sirjában ne legyen nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, a ki egyetlen egy szóval megtöri a némaság fogadalmát.
– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?
– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a férfinak. Minket kinoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, a mi fáj; s ha senkink sincs, a kinek elmondhassuk: jól esik azt eldalolni, elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, a mi szivünket nyomja. Az, a ki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint ha élve eltemetné.
– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?
– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől. Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kisértetek, a kik itt felejtették magukat a kakasszó után, mikor sirjaik becsukódtak. Mindig féltem auljok közelébe menni.
– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, őszszel és tavaszszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, a kik az én általam üldözött titok kulcsát birják.
– Akkor azt soha sem fogod megkapni.
– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy akarsz-e Csengli Ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? azt feleled rá neki: «nem!» És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, a melyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a szent szűznek, hogy ha csodamódon megszabadít, akkor neki szenteled magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie felekezetbe, a hol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.
Izméne összetette két kezét keblén s szemeit ég felé emelve, mondá:
– Ha te úgy kivánod, azt teszem.
Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.
– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?
– És nem vagyok-e rabnőd? tevé hozzá a leány.
– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?
– Ha kivánod, leteszem.
– És azután elmersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen sirjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, a hol örök hallgatás van, a hol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? valami elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfurt hegy túlsó oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, a hol nem terem se kenyér, se gyümölcs; a hol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, érczsalak, rozsdaviz-patakok, örökké csattogó érczzúzók és örökké hallgató emberek. El mernél oda menni?
– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak s a te szavadat nem hallom, az fájni fog holtig. De te boldog lészsz idefenn, s ez megnyugtat engem oda alant. Úgy-e nőül fogod venni a királynőt? ő téged szeret nagyon.
– Ne beszéljünk most én rólam és a királynőről.
– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sirba, hogy ti szeretni fogjátok egymást.
– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sirban.
– Hát mit akarsz?
– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon?
A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.
– Azt akarom, hogy ha őszszel elmégy a halottakkal, tavaszszal visszajőjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt és mondj el nekem mindent, a mit láttál, a mit kitanultál.
A leány arczát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál; szemei kerekre felnyiltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához kapott: ez iszonyú kinzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait öleléséből, vágyott a földre leesni s arczát eltemetni a porba.
– A lelkedet kértem, mondá neki Riumin kegyetlenül. Az örök életedet kivántam áldozatul.
A leány aztán térdre emelkedék kinos vonaglással, s oly arczot meresztve Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná oda neki.
– Úgy lesz.
És úgy lett.
Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az orosz raskolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.
Hisz a czivilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba megy. Csakhogy «ez» épen orosz methodus.
A mint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte arczvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.
A félévi arany- és ezüsttermelés, a mit magukkal hoztak, annyi lehetett, mint az uralhegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.
Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmi szerek félévre vannak szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, a kik az igazi sirba elmennek.
Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a küldöttség véneit, a kik szótalanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket, fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a sztaroszta elé a beavatandó neophitát, Izménét.
Még most is az a rózsaszinű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá tette egy olympi félistennőhöz.
A némák sztarosztja pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, a mit a férfiak viseltek, a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány elé.
Mindenki érezheté a daróczköpenyen azt a mellfojtó, nehéz szagot, a mit magába vesz az az öltözet a földalatti nyirokból, az érczrozsdából, a penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sirboltlehelletet terjeszté maga körül.
És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni vele azt a szép rózsaszinű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, a melyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt. Fölvette.
Akkor a sztaroszta előhúzott egy papirtekercset az övéből. Fakó volt az is már és penészfoltoktól iromba; az irott betűk olyan szinűek rajta, mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.
Erre volt fölírva az a rettenetes eskű.
És a leány elmondta ezt az eskűt az eléje tartott papirról, mondatról-mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az «Amen» a végén, az volt az utolsó szó, a mit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még csak azt sem többé, hogy «Isten hozzád», valakihez fordulva, a ki a királyné jobbján áll.
És nem reszketett a szava, mikor az eskűt végig mondá.
Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok daczára meg fogom szegni ezt az eskűt: «Isten engem úgy büntessen!»
És szörnyű ez eskűt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni. – A végső szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt zárva. A szép szeráfarczból nem látszott más, mint a bezárt ajk, a mi se hangot, se csókot ne adjon soha többé.
A következő éjjel nyomtalanul eltüntek a némák. Szokásuk volt folyamok medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is volt őket kiváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.
IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.
Bekövetkezett a tél.
Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, a mely alatt Toscana, s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A czyprus, olajfa és babérfa a szabadban tenyészik s már februárban jelentkezik a tavasz, a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszi baraczk virágzó ligeteitől s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Laspari és Leila hegytetőket belepi a hó, a köröskörül befoglalt völgyországban minden mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.
Riumin napról-napra jobban érzé, hogy a Föld-Isten őt is mily titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polczot, a mi e kis országban legfölül van: ő a királynő vőlegénye, a leendő együtturalkodó. S e koronás mátka csak ő vele szemközt nem királynő; ott nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse. S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb absolut hatalom. Kivált midőn ugyanez a nő a házon kivül igazi királynő; mikor trónján, lova nyergében, a birói tribünön ül, fejére téve a földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek s rendet tartani háromszázféle együttlakó nemzet között s hizelegni csak a háromszázegyediknek tud: a ki ellenségül támad honára, a ki kémül lopta be magát országába és szivébe.
Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német fejedelmeknek a szerepébe, a kikre nézve hosszú időn át lehetetlenné lett téve minden beavatkozás a világtörténetbe; a kiket nem zaklatott fel se háború, se forradalom, s a kik aztán fejedelmi hatalmukat a zene, építészet, művészet, gazdálkodás szelid országaiba vitték át. Riumin szinésztársaságot toborzott, irókat, zenészeket jutalmazott, drámákat, operákat adott elő; megismertette a gazdagokat a tánczestélyek élvezetével; összegyűjtötte a festőket s a nagy nemzeti mult emlékeit örökítteté meg velük, s téli kertjében a kaukázusi flóra csodaszép növényeit gyüjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá váljék, a kinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a Chariate alkotmányt, mely szerint Tamera királynő óta folyvást leányágra száll a korona. Riumin a törököt, a ki soha sem énekel, megtanította dalolni, s a cserkeszt, a ki soha sem nevet, megtanította kaczagni. Szinházában énekeltek és kaczagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerályban egy sajátszerű czukrot készítenek számukra, a minek neve «helau hindi»; ez ingerel a nevetésre.)
S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-Isten kinálja azt. A Föld-Isten azt akarja, hogy minden ember itt ezen a világon, és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, a mi a halhatatlanságnak való. Éljen magának és engedjen másokat élni. Tegye azt, a mi magának jól esik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig s ne vegye észre, mikor őszült meg?
Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva. Mert a Föld-Istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, a mikor egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld arany terítővel. Nálunk «gólyahir»-nek hiják ezt a virágot, s mikor az megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.
A gólyahir-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.
Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét eléri a víz s a gyümölcsligetek úszni fognak.
– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? kérdé Alzahira Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.
– Még nem, felelt rá Riumin.
És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat s a galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen védekezni? Ágyúk már vannak. Harminczezer moszkó ellen meg tudja már magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, a mivel egyetlen egy embertől megvédhesse magát, a ki a saját adott szavával jön ellene.
– Hogy lehessen azt megmondani Csengli Ghirainak: «a te hugod vőlegényét magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a halott emberekkel a földalatti világba?
Azért csak hadd úszszanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.
A Föld-Isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a fájó gondolatok, mint a férgek, lebujnak a földbe, s mint mozdulatlan rovarbábok alusznak.
De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat!
Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, a miről már a római irók azt jegyzék föl, hogy bódító hatással bir. (Tán az azaleák virágnedvétől.) Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.
Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint a ki előtt a nőszívadta boldogság még ismeretlen titok.
S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s akkor a völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: «itt a tavasz!» S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.
Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az északi havasok felől hirtelen egy fagyos hózivatar zudult alá; ritkaság a kies udii tartományban de épen úgy előfordul ott is, mint a hogy meglepi a nápolyi narancsligeteket az, hogy nyiló virágaikra fehér lepkék szállnak, a miknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az egész mező, mely a gólyahir kivirágzását várta.
Riumin aludt és mesés boldogságról álmodott, a midőn egy kellemetlen siró, panaszló hang ébreszté föl álmából.
Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az északi tenger mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kisérni.
Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos fái görnyedtek a hóteher alatt s a szökőkút vízömlenye helyét jégcsapcsipkézet váltotta fel; a vizöntő triton vállán ült a sötétzöld jégmadár s onnan kiabált alá.
S a mit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.
– Van egy ország, a hol még hó a mező, jég a virág, északfény a nap.
– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a havon, ablakából nincs kilátás.
– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, a ki tőzegtűznél derczepogácsát süt, az ura számára.
– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány s egy rongyos kabátot foltoz vastag czérnával; az apja gunyája az.
– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, a ki az ólombányában dolgozik, nehéz csákánynyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a láncz. Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének, másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije elszakadt, megfoltozhatják.
– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te hugod, ez a rabember a te apád.
– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jóllétben éltek egykor.
– Te vétettél a czár ellen, és ők szenvednek.
– Ők szenvednek te miattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak, letérdelnek a szent kép elé és teérted imádkoznak.
– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket és megteszed magadat tündér-királynő férjének, tündérország királyának.
– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.
– De te elfelejted őket s örülsz a magad gyönyöreinek.
– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, a kik tégedet szeretnek. Jaj!
Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?
Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a Föld-Istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, a ki fölébreszt! Ő az, a ki az emberi szenvedélyeket uralja, a mik rombolnak és teremtenek. Ő az, a ki csinálja a zivatart és a világtörténetet.
A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.
Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött s kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél kapta magát s telerajzolta az ablakát phantastikus virágképekkel, hogy nem nézhetett ki többet rajta.
Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.
Eszébe jutott az áldozatul oda vetett leány, a ki eltávozott az ő parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között némává, a holtak között halottá lenni.
Annak is «jaj!» Az is szerette őt. Mit tett ő e leánynyal? Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsufolók, a kik meg akarták csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá tette testét, lelkét, elrabolta a szivét, minden érzelmét, s akkor eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt, mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kisértetet csinált belőle. Az alcedotól kellett-e meghallani ezt is? olyan jó álmokat ád a Daal Isten?
Egyszer az át nem látszó ablakot halk koczintás éri kivülről.
Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélekzete melegével olvasztott egy kerek foltot a jégbokréta közepébe.
Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt huzva.
– Ki az? kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.
Az éjféli látogató nem felelt.
Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette arczát.
Izméne állt ott.
V. IZMÉNE.
– Izméne! suttogá Riumin, felnyitva ablakát s hogy az alak hivására is mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát és felemelte magához az ablakon át.
A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az a szürke, földpenészszagú palást keresztül volt ázva rajta.
Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!
Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg fekhelyére s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos kezeit s lehelletével melengeté fel azokat, a hogy a leány tett egykor ő vele a Tamera váránál.
– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?
A leány nem felelt rá semmit.
– Istenem! Hiszen épen most gondolkoztam felőled!
A leány nem mondá rá, hogy köszönöm.
– Téged az Isten küldött ez órában hozzám, suttogott tovább Riumin. Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! szólj! szólj!
A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.
– Te esküdre emlékezel? szólt Riumin elrémülve. Te félsz az átkot átlépni? örökre hallgatni akarsz előttem is?
A leány csak fejével inte.
– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az iszonyú itélet alól! Hiszen én érettem mentél a föld alá, az én szavamra vetted föl ezt az áldozatot s most néma maradsz-e?
A leány összerázkódott s arczát eltemette kezei közé. Még a sohajtást is visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van.
A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!
A kinpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, a ki a szörnyű fogadást elmondta.
A kínpad nem; de hát egy édes kérés?
– Izméne! szólt Riumin, felölelve a leányt. Szeretsz-e még engem? Szeretsz-e úgy, a hogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat, anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy ime ez a ti leányotok, a te testvéred, az én imádott nőm?
Oh ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ kell hozni.
– Igen! Igen! Igen! kiáltá a leány gyönyörlázzal szivében s elfeledte e perczben a lánczraverő minden átkokat, a bosszuálló elementumokat és az örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök némaságból kitörő szót: igen! igen! igen! Az utolsó már nem is volt szó, csak félig sóhajtás, félig csók.
A szerelem a legerősebb vallás.
– S most már el fogod nekem mondani, honnét jösz? kérdé Riumin, diadaltól sugárzó arczczal.
– Mindent! igéré a leány.
– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy mire megvirrad, az Alezán-tavon túl lehessünk.
– És te itt hagynád én értem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első napjára van kitüzve a menyegzőtök?
– Azt a napot betakarta a hó! nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes chewsuri viselet. Ezt te fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.
– Mennyivel szebb ő, mint én!
– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön, mondá Riumin, s a míg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az aranyhimzett szandált felhuzta neki, előbb megcsókolta a lábát.
A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg betakarta nyomaikat.
A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.