VI. A FÖLD-ISTEN.
Senki se látta őket mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek. Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek, megtudta azt, hogy árulók…
… De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja azt el.
Rájuk kiálthatott volna: «megálljatok!» Fölordíthatta volna álmaikból az őröket: «fogjátok el őket!» fölébreszthette volna Alzahirát: «el vagy árulva, királynő! meg vagy csalva, asszony!» de a bezszlovecsninek nem szabad emberi szót kimondani…
Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, a míg bebocsátották.
Alzahira álmait is elrontotta az északi vihar. Mikor elvált az este Riumintól, azt sugták egymásnak: «boldog álmot, rólam álmodj, együtt ébredj velem a csalogányszóra!»
Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.
Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl egy fiatal párt, a ki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep volt rendezve mára; hanem a Föld-Isten ünnepei nincsenek a naptárba előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt madárdal és üdvözlő ének.
A helyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a föld alól az aranyzsákmánynyal.
Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői jelmezt, fejére a mirtuskoszorú helyett az androdemant sisakot, a Föld-Isten jelvényével.
Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep küldöttei.
Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy leányarczot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarczot elfödi is, a néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló tekintete kérdezé a vén sztaroszttól, hogy hol maradt Izméne? S a néma ember megérté a néma kérdést.
A sztaroszt Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való por-aranyat, azt szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az eskűt tartalmazó penészes iratot, azt ledobta a földre s sarujával rátaposott, és sirt.
– Mit jelent ez? kiálta a királynő.
A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arra felé, a merre a szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarcza keserűségéből a választ.
A királynő megérté a néma beszédet s reszketve mondá:
– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?
Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza, hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva. Paripái eltüntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. Asztalán egy levél volt, a királynőhöz intézve.
Alzahira nagy szivdobogás közt nyitotta fel a levelet s ezt olvasá belőle:
– Királynő!
– Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom, mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. Országod a czáré, a kinek azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a czár elveszi azt tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt, és megtaláltam. Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök, ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyuitok olyan jók, mint a mieink. Légy készen és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!
S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt írta oda:
– Izméne kedvesem volt, minden titkot elbeszélt, s most együtt menekül velem.
Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?
Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet s kezeivel a homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.
– Lovakat hozzatok elő! kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja rostélyát, hogy arczának szégyenpírja ne lássék. Üldözni kell a szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.
E szóra a bezszlovecsniek ajkai egyszerre megnyiltak, mintha örömtől, bosszutól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki szájukon, az csak egy néma lehellet volt; a forró kilehellt pára meglátszott a hideg légben.
A lármakürtök megszólaltak, az ércz tám-tám bömbölése fölverte a népet, az ágyúk megdördültek; minden uton vágtattak az üldöző csapatok az Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.
Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nem hiába járt a maga iskolájába.
Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat és dereglyéket ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő maga volt azoknak az admirálja, a ki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a kis flottillát.
A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kisérjék őt át a túlsó partra.
Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét, királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a mély tó oly hullámokat hányt, mint a tenger.
S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek, mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, az alatt a szökevények két ország határán túl lesznek üldözőik elől.
A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.
– Csendesen! kiálta Alzahira felcsattanó hangon. Hívjátok ide a halászokat! Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban a hullámokkal daczolni s átverni magát a Jachwa torkolatáig, a hol a sziklagát áll?
Tizen is jelentkeztek egyszerre.
– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. A melyik odajut, keresse föl a munkavezetőt s mondja meg neki ezt: «Daal Isten nem hagyja megcsufolni magát». Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre? Siessetek!
A halászok neki indultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha bukkant fel egy a hullám gerinczén. Hanem a sok hajós között volt egy vakmerő, a ki a bőszült vihar elé felhuzta a vitorláját. Azt aztán repülve vitte előre a szél. Az nem uszott, hanem szökött egyik hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.
S a mint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszünt a télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni, mint a hogy tegnap elhagyta.
A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa-torkolatból felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább a tóból a folyam.
Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez két oldalt szerteomló vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.
A föld alatt siketítő moraj zugott hosszasan s az álló föld reszketett az élők lábai alatt.
– Föld-Isten nem hagyja megcsufolni magát!
Alzahira leszállt lováról és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a földet.
A nép pedig bámulva látta, hogy a mint a víztorony leomlott, a felleg szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.
S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint kiemelkedni a viz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg, mindig odább huzódott.
A távolban folytonos mennydörgés hangzott.
Alzahira felmagasult s kezét kinyujtva az Alazán-tó felé kiálta:
«E dörgésben izeni meg a Daal-Isten, hogy e hegyek országa nem volt a szultáné s nem lesz a czáré soha!»
(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a török szultán a drinápolyi békekötéskor aláirta e szókat: átengedek «több» tartományt a Kaukázusban. Pedig «egy» sem volt az övé soha. A czár ennélfogva elvette «mind».)
VII. UVILSZÁSZ VÁROS.
A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.
A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befutta a nyomot, a jezid falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak. Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófuvás alatt siettek előre. A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszünt a vihar, a nap ujra kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egy napi járó ugrás volt közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, a mik napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap nincsenek kifáradva.
Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak s előszedték élelmi készletüket, Riumin maga leült egy sziklára s Izménét ölébe vette, hogy meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.
Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kíncseket, a mikre Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a rutalevél mintáju aranyjegeczeket, a hogy azok a föld méhéből előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.
– Hogy jutottál ezekhez? kérdé Riumin.
– Úgy loptam.
– Te loptál? szólt Riumin elbámulva.
– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat, anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.
Riumin a leány kezét a saját fejére tette.
– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!
És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, a mi most ő vele történik, már megtörtént egyszer a világon, s talán épen ezen a helyen? Talán épen itt ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e szókat: «Én megloptam a földalatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt, megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet te érted, hogy a mesés aranygyapjut elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az isteneket!» Vajjon ő is úgy meg fogja-e csalni Izménét, mint Jázon megcsalta Medeát?
De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? vagy a «Simpleidok» mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták idejében?
– Siessünk!
Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a kalgár tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.
– Én jól ismerem erre az utakat, biztatá Riumint a szerető leány. Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bizd magadat én rám!
Hogy ne bizhatta volna rá magát Riumin?
– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt megtaláljuk Uwilszász várost.
– Várost? szólt Riumin megütközve.
– Ne félj! holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem félsz velem ott tölteni egy éjt?
– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!
Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek alászállni, melyet egy itéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat, a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklákba s a kőrózsa, a kövér szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem. Talán valaha Cicero virágos kertje volt ott.
Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba utitársát.
– A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utólér!
A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztül tört fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha otthon volna.
Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy természetalkotta ördöghidja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architrabok szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornáczok össze voltak döntve; a cziszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kavicscsal volt kirakva mozaik módra s a forrásvizet most is csorgatta a szájába fogott csövön át egy chalcedonból faragott satyr fő.
– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! suttogá Izméne.
Egy szerető párnak épen elég.
A kik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnükkel, a mik nem közönséges halandók bűnei. Bűnök, a miknek neve hőstett; szerelem, a minek neve mysterium.
A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, a kik nem félnek tőle.
– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!
Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?
És azután átölelték és megcsókolták egymást s nem féltek tőle, akárhogy dörög az ég fejük fölött.
Az pedig nem az ég volt, a ki dörgött, hanem a Daal-Isten.
Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög mint a hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem a hogy víz szokott, kigyófutásban, kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban, keresztül törve halmokat, szirteket, a miket útjában talál, kiforgatva helyéből az álló bérczet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyüvi gyökereiből, s az egész rengeteget pozdorjává törve zudítja maga előtt, míg egy-egy szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdő-tömeg betömi a hegyszakadékok kijáratát s daczolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár küzd az önrakta akadálylyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal alább az összezúzott sziklát és rengeteget.
Még az örökkévaló hó is megszünik előtte; hát még a mi halandónak született…
Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Sheherezádé végnélküli regéi a földalatti gnomok titkos életéről, kik a sziklák kincseit kizsákmányolják és soha sem beszélnek, mégis megértik egymást. A satyrfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.
VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.
Weljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített helylyé alakította át Szucsuk-Kálét. Nem is az most már annak a neve, hanem Weljaminovszk.
Bevehetetlen csillagsánczok, redouteok lánczolata őrzi a kikötőt, messzehordó ágyúk ütegeivel ellátva s a Szemes folyam partján végig már elkészült a hatalmas katonai étappe-út csaknem egészen a Tamera királynő váráig.
Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el támadás nélkül s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a kétszersültet, a ki a forró vízben megáztatta.
Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyujtott tűz nem terjed benne tovább; kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni fejszével az erdőn keresztül s aztán minden puskalövésnyire magas őrházakat állítani fel, a mik olyanok, mint a galambducz. Az őrt hágcsón bocsátják fel s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a tovavitt lábtóval.
Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája kerítésén kívül is, azt nem tette a nélkül, hogy a kétcsövű puskáját magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a hintaja előtt haladt egy kerekes ágyu; az ágyúknak előtte-utána egy-egy pulk kozák. Csak épen hogy esernyőt nem vitt magával.
– Pompás szibériai idő van! mondá egy napon a tábornok, mikor az északi szél tele fútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az ablakán, a gyülölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel dolgozik, tudom, s a cserkesz elbujik az odujába!
Hadsegédét hivatta:
– Mi ujság?
– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.
– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?
– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállító hajónkat mind elsülyeszté.
– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?
– Parancsára, tábornok, tizen kívül mind a tengerbe fuladtak.
– No hát annak a tíznek kancsukát kell adni.
– Engedelmet tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.
– Micsoda kiváltságuk?
– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilenczfarkú macskát.
A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele volt hajói roncsaival s az egész végtelen Pontus-tükör simára volt söpörve minden vitorlától.
S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan olvadni kezdett.
Mikor este felé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult, megtekinteni a nagy Weljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a legelső munkafelügyelőtől:
– Mi ujság?
– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.
– Hogyan száradt ki?
– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, tekenős békák mind ott nyüzsögnek a meder kopotyúiban.
– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek. Fogjanak halat.
S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén neki állt a halászás legolcsóbb nemének.
A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt s találgatták az okát, fenhangon.
Hejh! ha valaki meghozta volna Mčzchetisz végrendeletét, a mit az Weljaminoffnak hagyott hátra: «mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizd magadat az árvíztől».
Szokott ez így történni máskor is.
Az oka bizonyosan az, hogy a gátattört Alazán tó a Jachwa régi medrét elfoglalta s a magával hozott szálfa és sziklatömeggel a Szemesbe szakadva, azt a sziklaszorost, a mit a Tamera várhegye képez, eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő fenn uszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha azok azt végre keresztültörik!
… Nyolcz óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha ilyen préda nem kinálkozott a számukra.
Reggel három óra tájon aztán valami apocalyptikus világomlás robaja hangzott föl a távol hegyek mögül, a mi nőttön növekedő pokoli hangemelkedésben közelített Weljaminowszk felé.
– Mi az? kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.
– Parancsára, tábornok, uszunk.
– Uszunk? Hol?
– Itt a vár közepén.
– Miben?
– Vízben. Épen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a Newa elöntötte egész Szent-Pétervárát, s a tengerről a gályákat a czári palota erkélyeihez csapkodta oda.
Ez hihetetlen volt.
Weljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a sáncztetőre s a mit látott, az káprázatnak is sok volt.
Egy uszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy messzeségben s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő váracsai, csillagsánczai.
És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani, elsepertetni, eltünni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s jajkiáltásával tölté el annak környékét.
Mint mikor Farao üldöző hadaira ráomlott a Vörös-tenger dagálya, úgy menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva, egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba kapaszkodva: a magas őrházak galambduczai megteltek fölmászó emberi hangyabolylyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a letört alkotványt.
S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter magasságot emelkedett, s már a fellegvár sánczait fogta körül. Az itéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott lapdakép s azokkal döngette a fellegvár falait; aláfurta magát a földalatti tűzaknáknak s azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk, bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a tengeröbölt s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.
A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott szent Kristófnak, hogy kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb hegyoldalra s onnan nézhette, mikép nyeli el az irtóztató szörny egymásután Weljaminowszk erődét; sáncz sáncz után mint omlik le előtte; csak az őrtorony védi életre-halálra magát és azt a tetején lobogó büszke zászlót.
Estére Weljaminowszk várából egy sáncz sem volt.
… A Daal-Isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.
S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor rombolta szét így az oroszok által a Kabárdában épített védműveket, s a Kázbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal-Isten népei, a kik védik a maguk Istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamera királynő óta; – védték már Semiramis ellen, – védték Mithridates ellen, – védték Róma minden cæsárjai, – Dzsingiszkán minden hordái ellen; – védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen s védeni fogják még akkor is, mikor Szent-Pétervár palotái fölött épen úgy összecsap a tengerfövény, a hogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy még ma nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.
* * *
A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt, s a Szemes megint visszatért a medrébe.
Oda volt az egész élelmi készlet, minden raktár eliszapolva, s új élelmet beszerezni az abcház parton tiszta képtelenség tavaszszal és ellenségnek.
De a mi még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlen egy töltény, s a lőfegyverekhez csak annyi, a mennyit a katonák a tölténytáskáikban elvittek.
Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig az erdőkön keresztül. Azok pedig tele vannak boszúszomjas cserkeszekkel, a kik minden napijáró földet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.
Weljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a kaukázusi láz.
Ott a beomlott sáncz ormán, a magára maradt ágyu ürlyukában gubbaszkodott a sárgazöld béka s énekelte: «ülüm, ülüm, chva!»
Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!
*
Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de minden küldönczük odavesz most is.
*
Hát Riumin és Izméne?
Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a satyrfő vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város. Daal-Isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.