Görög tüz: Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol

HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat Szent-Pétervárra.

Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.

Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami), elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg Samyl fiaival?

Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat koptatják.

Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.

Mert Finnország ilyen jó iskola.

Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan, szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott népnek nyugodtan élni?

Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést, hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?

Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza, és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.

A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul; kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.

A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni, semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.

A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.

Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény megörökítette.

A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik. Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.

Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni, hová lett?

És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából, nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet, jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni, az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának. Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit, senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos szabadsága.

S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai, szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen. Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza fognak sóhajtozni!»

Ebbe az iskolába hozták el tanúlni Samyl fiát.

Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a kardok árnyékában található!»

Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.

Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen. Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai. Onnan ujra kezdte a harczot.

Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.

Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.

Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek maguknak másik feleséget.

Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.

S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»

Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.

A mollák visszajöttek – üres kézzel.

– Nem találtátok a fiamat?

– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.

– Börtönben van? Lánczok között?

– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.

Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.

Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.

Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.

Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen, minden váltságdíj nélkül.

Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.

Samylt most győzte le először az orosz.

Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!

Nyomban kitört a keleti háboru.

Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most, mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia csendes maradt.

Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán, a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».

Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az orosz klima hidege veszedelmes a hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.

Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett. Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.

S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra jutott.

Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni, hanem elküldte eleve Sztambulba.

Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi, hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.

A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba, rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst. Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.

Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?

A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot.

(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki elfelejtette azt?)

Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó szertartásoknak alávetni.

Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.

A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít, fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal és szamárfülekkel vannak földiszítve.

Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.

A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe sorakozni.

Senki sem neveti el magát.

A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, s ünnepélyes komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent utálatos jelmezük?

Az allegoria értelme ez:

– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. – Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. – Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, – ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!

Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak adni.

– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater» ki fogja belőletek verni a vadállatot!

Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé huzogat.

– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!

E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a «három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind lehullanak róluk.

– És ki fog benneteket csiszolni!

Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra lefektetett diákot.

– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokol kormát!

Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.

Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak. Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.

S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák, meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak, eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!

Ezen kezdődik a finn diáknak az ujonczesztendeje.

Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.

– Hát én kinek fogok szolgálni? kérdezé a dékántól.

– Neked sehol sincs hazád: – te mindenkinek fogsz szolgálni.

… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.

És a mit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.

Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.

Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni.

A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen években fényesen bebizonyított.

Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.

Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.

De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való dicsekedésnek.

A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta, hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»

A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.

Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.

Most aztán kaptak censurát.

Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.

A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt énekelték.

Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.

Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon. Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják oroszúl:

A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn deák.

A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.

Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.

Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják!

A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik az egyetemet Kiewbe.

Már pedig a diák csak mindig megmarad diáknak.

A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.

Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet. – Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.

Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve.

Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az országból, mert egy hallásra megtanult mindent.

Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel. Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért. Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt soha.

Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a «doctorrá» emeltetés.

A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve; ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép Te-Deumot énekel hozzá.

Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni? azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!

Vakmerő mondás!

A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.

A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg kell küzdeni sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög, zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud, az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise, Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.

Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, – approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.

Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van semmivé téve.

Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.

A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a köpenyét.

A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz arcz reá vetett.

Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy kenetteljes classicus latin beszédet.

Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az ünnepélyes esküt.

De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.

– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja azt a minden oroszok czárja!

Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.

A koszorú ott maradt gazdátlanúl s a város legszebb leánya társtalanúl.

Iván megtudta, hogy az ő neve «Mohamed Szadi» s hogy a hazája Circassia.

* * *

Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden czeremonia nélkül –, hogy rögtön indulni fog, cserkesz csapatjai élén, az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.

Mohamed Kázi azt mondta rá: «Valahára!»

* * *

De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.

Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?

Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:

…7) hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón? Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk, tudsz-e hadakat vezetni?

Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy tudott már valaha. Hiszen ötesztendős Samylfiúnak már kellett lovának, kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.

De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!

Ez ám az álomrontó kérdés.

Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből «laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium cum Jove Cæsar habet.)

Itt a göcs!

Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!

Meglesz.

II. URGULANILLA.

(Még mindig bevezetés.)

Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban, hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.

Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.

De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy azt a világ előtt viselje?

---

Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott Szentpétervárott.

De volt is benne módja.

Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken, mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.

A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival. Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy a gyermekeket beoltsák.

Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz, termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével, huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat fölvitte magával a metropolisba.

Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.

Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével, lelkével tartozik mind halálig.

Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?

S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?

De hisz ezen nem kell megütközni.

Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki megvette.

S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk. Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.

Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra, Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok nem szoktak keresztelni.

Így jutott egynek ez a név «Urgulanilla».

Gyönyörű egy példány!

Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.

Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó, duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel, karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai, izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.

Klenodium!

Nem is olyan olcsó az ára.

A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.

Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. Nevezetes utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál. Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.

Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű vállán egyet rántva:

– Hisz ezt a kis czukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.

Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó: élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.

Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag. S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.

S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.

De hát a leányra is volt tekintettel.

Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem tessék leutazni Tifliszbe s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik Örményországot meghódítani indulnak.

Ezzel aztán a szép Urgulanillától is bucsut kellett venni.

– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály, mondá a herczegnő Urgulanillának.

A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett, mint a másiknál.

– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonboszantom.

A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.

Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt, a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő ajtaján betoppant.

– Itt vagyok!

– Azt látom. Hanem későn jött ön.

– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy: hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a liszten.

– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.

– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?

– Azt nem mondom meg.

– Szerződtette talán az operaházhoz.

– Akkor még önre nézve meg volna.

– Talán professornét csinált belőle az asszonyakadémiában?

– Arra nem lett volna elég az idő.

– Hát talán csak igazán férjhez adta?

– Uram! Ne sértegessen.

– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová lett.

A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy hová tette Urgulanillát?

Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.

– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!

Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre.

A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.

A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.

A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott levőket, míg lova caracolirozott.

A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás. Procopovics Mihály utána rohant.

– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból huszárkapitányt csinált.

– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.

– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!

Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel «dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a «magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a fejét.

Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette el a fejét.

Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt, a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának Sergius főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem vesztette el a fejét.

Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva, mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a fejét.

Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből; egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.

S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága alatt.

Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak. Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak (a mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s ezzel már több van mondva).

És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon. Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét zárták be hajdanában.

S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, a mi rá van bizva.

Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is megtudni, hogy mit álmodik.

Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani dicsőség napjaira.

Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá, hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér lettem ettől a fürdőtől».

S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni: annál rosszabb reá nézve.

A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.

Akkor azt fogja neki mondani a «daghesztani herczegasszony»:

– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.

* * *

Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.

Most épen útban vannak.

Ez történetünk bevezetése.

Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.

A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései, a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot.

III. IRZAMBEK HERCZEG.

Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.

Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha «ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.» Attól függ, ki az a másik?

A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.

Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.

Az első meséje szólt Irzambek herczegről.

Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a czárnak.

Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá tette.

Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett, miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák egyike), veszített el méltó bünhődésül.

Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése megérdemli a fáradságot.

Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd meglássuk!»

Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.

A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.

Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai még czifrább s ő azt is látta.

Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz a kemény hosszuszárú csizmákhoz.

Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt és tolmácsul szolgált.

Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy falatot sem evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig, még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? – Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté. Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták, előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok nekem nagyon tetszik».

– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot elfelejti.

Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».

Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi. Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.

Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal. Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet hozzon haza a vadászatból.

Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a vad ember lelkére?

Megijedt tőle.

Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:

– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.

Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten, a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.

– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a nélkül is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám, a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A pusztában a rossz Isten az úr!

Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a raffinirozott butaság miatt.

Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.

A téli palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.

De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem látott.

– Périk ezek a paradicsomból? kérdezé tolmácsától.

Az megmondá neki, hogy ezek herczegasszonyok.

Irzambek herczeg azt mondá:

– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék szemekkel! s minő hófehér keblek!

S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni. Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.

Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még pedig igen kellemes módon.

Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére szánva.

Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját; utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.

E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő otthoni nótája volt az.

S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.

Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne toppantson a lábával.

S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.

Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra.

A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.

Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a szultána?

Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.

Irzambek herczeg nagyot sóhajtott. Szivébe volt már a nyil lőve.

Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.

– Te! mondá Tseremikoffnak. Ez a tábornok nekem valamit adott.

– Nem tábornok az, hanem inas.

– No hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.

– Levél az.

Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint tündérbőrnek.

– Hát mi az a levél?

– Ezt Axantine herczegnő küldi neked.

– Hát te azt hogy tudod?

– Itt van a levélben.

– Ő maga benne van a levélben?

– Azt irja neked, hogy holnap estére szivesen lát palotájában.

– Hát ez a levél beszél?

– Bele van irva.

– Hadd hallom!

S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta meghallani az ember.

Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte, akkor hamarább lesz este.

Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s vezették számtalan illatos termeken keresztül.

Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.

A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott neki helyet.

A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését, hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?

A herczegnő rámutatott a névaláirására.

Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.

– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te hozzád.

– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?

– Azt hasonlóképen teheted meg, a hogy a herczegnő tette.

– De én nem tudok oroszul beszélni.

– Tud a kezed.

– A kezem? Ezt meg épen nem birta felfogni a herczeg.

Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:

– No hát mit akarsz a herczegnőnek oroszul elmondani?

A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.

– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.

Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.

– Ugyan mi lesz ebből? gondolá magában a kalmuk herczeg.

– Vidd oda a herczegnőnek magad.

Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető kézzel a levelet.

S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.

Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig szerelmes lett bele.

A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a fejedelemfit máskor is.

– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.

– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene megtanulni oroszul.

– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a nyerítést s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem: az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a merre magától forog.