– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.
És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott. Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a beszélgetést.
Ily áldozatra képes egy orosznő az ő hitéért és hazájáért.
(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)
Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb vezető volt a szerelem.
Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.
– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit, kirakja a beteg körül az agyagból gyurt «Csort» ördögbálványokat s azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.
– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a herczegnőt és hozzád megy.
Fejet csóvált erre a fejedelemfi.
– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.
Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak fizetni.
– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon szerelmes beléd.
Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát Irzambek herczeg.
Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.
A herczegnő azt mondta rá, hogy Tseremikoff igazat mondott.
Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.
Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb férfia.
– S mit kivánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?
– Nagyon sokat. A lelkedet.
– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, a míg élek?
– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.
– S mi szükséged van neked az én lelkemre?
– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s több asszonya ne legyen rajtam kívül.
– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted szeretni lehessen őket.
– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek, az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba jusson, a hová én.
– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?
– Az, hogy megkereszteljenek.
– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?
– Minek?
– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem akarok járni.
– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.
– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.
– Beszélj.
– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka prémeivel: a telet abban tölti velem.
– Be fogom érni azzal a gunyhóval.
– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette szironynyal.
– Megtanulom azt és elvégzem.
– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.
– Megtanulok rajta játszani.
– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző, mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.
– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.
Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet csókolni.
Másnap megint eljött a herczegnőhöz s azt mondá neki:
– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én nemzetem szokása szerint történjék meg.
– S miből áll az a szokás?
– Megosztod velem a falatomat.
A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá. Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni, mikor szép, derült napos idő van.
Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek, nemzeti öltözete teljes pompájában.
A herczegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.
Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari kiséretét befogadhassa.
A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a szertartáshoz hivatalos násznagyok is.
Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.
Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül kérés jelképe gyanánt.
A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre mindenféle állatok voltak himezve.
– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet, mondá neki a szép ara.
A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany kettős keresztet kinált neki cserébe.
– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam azt.
Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain eltávozott.
Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog visszatérni?
Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.
Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit keresett.
Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat, félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.
Irzambek herczeg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.
Azzal visszatért a sátorba.
– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a herczegnőnek. Ime megtaláltam.
Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.
A herczegnő meg volt lepetve.
– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet. Ez adja a nőnek a munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.
A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.
– S mi fog történni e pókokkal? Kérdezé vőlegényétől.
– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.
A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor pókokkal.
– S mit fogunk velük tenni? kérdezé.
– Megeszszük őket.
… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása, szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.
Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós segítségével.
Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szivének minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól. – Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.
Irzambek hasonlót tett a pók hímjével.
Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést szerzett magának.
Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s azt mondá csengő hangon:
– Nem is volt rossz. Az ize tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.
– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó hőstett fölött.
Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá s azt mondta fitymáló hangon:
– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek, mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.
– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő hazaszeretetének!
– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget. Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok ideálja.
– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedveért, a kit szeretsz?
– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a pókot az igazhivőknek.
– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból doktor.
– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá, hogyan költötte el a kalmuk herczeget?
– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész udvar jelenlétében.
– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.
– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!
– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!
– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel kellett végig várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző napjait egymástól távol tartják.
Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével, ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.
Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.
– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom mondani a menyegzői ágyba.
– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár» körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és eltünnek boldogságuk menedékébe.
– A hová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.
– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.
– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog vőlegény.
– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem, este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot, negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.
Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak a szükségét, hogy a jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a dolgon.
– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra. Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát, kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.
A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.
Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti alá.
– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog ez így tartani?
A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:
– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi frigyünket.
E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur tája felé, a hol az örege lakik.
Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!
Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki, ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.
Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki. Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.
Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség, felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához, jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a megállapítására, hogy ők ébren vannak.
Ez így ment egész Jekaterinburgig.
Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül, küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel, tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a civilisált Irkutzkban; átkelés a Bajkál tavon; átmászás a dauri hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva, leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg keresztyén hitre térése óta.
No, és találd ki, hogy mire való volt az egy esztendői időhaladék?
Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja jutalmazni a czár az ő hiveit…
– No! és az atyai áldás? sürgetőzék Nikolajevics Iván.
– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába, azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy» van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben, feltámadásomban. Amen.
A többit nem mondta.
. . . . . . . .
Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát?
IV. TALAPÓR KHÁN.
Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?
Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.
Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a paripával és a rabnővel.
A jó Kharimante vándor dervisektől hallá ezt a történetet.
A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával, ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az orosz czár országa.
Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.
A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől rájuk adott gunynév.
Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.
Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha khán, a törgauták fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.
A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe áttérítsék.
Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért: nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.
Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.
Ivadékei nagy tiszteletben részesültek Szent-Pétervárott.
A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot, hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott. Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a sátorba.
A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, máskor annál ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de eleget tesz mind a kettőnek.
Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a tájról?
Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte tenni holnap.
Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.
Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg, melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni. A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek, mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek, kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már csecsemő korában lovagolni tanul.
A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz, tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára, fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva, négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták gyermekeiket.
Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt a láthatárról, mely útjokat jelölte.
– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!
A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.
Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban megtudhatod.
Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák tisztet Asztrakánban.
Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai ólombányákban.
Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen hozzá, tőle bucsut venni.
– Mit tehetünk érted, öcsém? kérdé az egyik bátya.
– Azt ti nagyon jól tudjátok. Felelt az öcs.
Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén keresztül lőtte vele.
– Köszönöm! mondá a haldokló.
… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz alattvalóknak.
… Milyenek lehetnek még azok, a kik elmentek előlük!
A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb pihenőt egy helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték, hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat, a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak. Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete csontnak.
Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk a földet.
Mégis előre haladtak.
Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör, mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a hógörgeteg.
Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint útbaigazíták.
Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.
Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.
Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt az ő elhagyott hazájuk.
Az ismét kebelébe fogadta őket.
Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet visszavándoroljon atyái őshazájába.
Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.
A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.
Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal kényelmesebb.
S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.
Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni, és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek, még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy csináljanak a fűmagból kenyeret.
Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen népekre.
S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.
Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami munkában találtassék.
Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a neve, s ember és állat van beléjük fogva.
Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.
Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?
Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre, a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre, nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy zöld fűszál.
A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni kellett az embernek is.
Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».
S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták, aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni. Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.
Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh, az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már csak bogarakra vadászunk seprüvel».
S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast keresni.
Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét visszakerült elhagyott rokonaihoz.
Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott szavakkal.
Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.
Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre, mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.
Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek, vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?
A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi magát emberektől megtaposni.
A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is odament, onnan soha vissza nem tért.
Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.
Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.
A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától, úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved, elvész.
Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.
E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott, de az énekesektől hallott felőle regélni.
Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve: «dzsiggetáj».
Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő, vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.
S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.
Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel, széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.
Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle. A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek belépni.
Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét ház mellett patakzott egy forrás.
Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.
A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.
A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi, egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».
Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon».
E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol vadászkedvét kielégítheti.
S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.
Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek (tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti. Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.
Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.
Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a megfogyatkozás.
Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és halott város.
S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.
Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik, hadvezéreik, tudósaik voltak.
Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.
Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak, nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.
Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal, egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak meg fekete.
Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét, tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.
Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk: ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.
Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre, melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.
Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is, mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.
Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban, valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.
Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível, a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.
Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a mézüket.
Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van, bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek» már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve viselik.
Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.
A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi szultánt választ.
A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az «ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár fővárosát, elhatározták országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek, tizenötezeren.
Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért, mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez még emberkorából való s azt nem eszik meg.
A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet, elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön, hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére s rendesen el is riasztják.
Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje, nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más medvét választanak meg istennek.
Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik, s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a hust nyersen eszi.
Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak a rossz szellemek laknak.
De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.
S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik, minőket ő soha nem látott életében.
S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.
S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.
S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól, mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz forralná.
És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak rábámulnak: hát ez micsoda vad?
Itt nem lakik ember.
Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt bizonyítják a hátrahagyott nyomok.
Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek; most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és emberalakokkal.
Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját, hitványát halomra szórva hagyták ott.
És sátoraik nincsenek már sehol.
A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet látni, élő ember hirdetőjét.
Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől elbuvik.
Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a mélyén egy «giráj»-ra.
A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint tartott vásárok jelzője.
A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az uti lapu és a csalán.
Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.
A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta már a folyondár, a mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve keresztül-kasul fonódott indákkal.
Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.
A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz, mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe szorult béka.
A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett kimondani a «mendumur»-t.
«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez tartozzanak, egymásra ismernek.
A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre visszamondá a «mendumurt».
Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat, gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt megáldotta s vendégül ott tartá magánál.
Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.
A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a saissánok tudnak egymással beszélni.
Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok «karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat. Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a többi világtól elválasztva.
Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az egész földnek azon kívül.
A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s tetszik neki a rabszolgaság.
A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek maradtak erdők és mezők.
Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből, fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.
Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla folyamok közötti lakhelyét s azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.
A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó törgauták sorsát.
Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban élnek?
«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.
És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára három hold megtelése alatt.